Kívánok én hitet, kedvet,
szép szerelmet, hű türelmet,
utakhoz fényt, csodát, álmot,
békességes boldogságot,
magyar szót és égre kéket,
emberarcú emberséget,
verseket, célt, igazságot,
daltól derűs jobb világot,
bokrok mellé társnak fákat,
napfényt, amely el nem fárad,
tekintetet szembe nézve,
éjt meg nappalt soha félve,
kézfogásos tiszta csöndet,
és mosolyból minél többet!
Forrás: Lélektől lélekig
Igaza van az időnek igaza van
elfogadom eztán panasztalan:
csontig maró szél hóviharral
bőrt-égető forróság nyári nappal
szélsőségek vagy átlagok
mást nem kívánhatok
De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
nem amely kívül kedvel vagy riogat
a bőrt az arcot érintő
a törvényt tisztelő idő
mely házat építtet s nyújt még sereg-
fajta védelmeket
Nem ez az idő –
Csupán az számít ami benn
csöndben munkál de szüntelen
s csak metaforákban beszélek
ha ilyenre-olyanra térek
A Király-Idő mindenekfölött való
még a királyokon túl is való
Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
értelmüket fölfognia bármint szabad
Játszom én is komolytalan
rakosgatom össze gondtalan
de az idő az igazi rám se hederít
görgeti némán görgeti kerekeit
Forrás: Lélektől lélekig
Mentünk, s te vittél kézen fogva engem.
Lehunyt szemeim mögött a világ
életre kelt, és újra része lettem,
ahogy a kövek, ahogyan a fák.
Jártunk a kidőlt pléhkrisztusok között,
s a félhomályban sírt egy kisgyerek.
Felemeltem, hogy magamhoz öleljem.
– Ő rám nézett. És látod? – Már nevet!
Nem tudtam volna nélküled megtenni,
feküdtem volna romjaim alatt,
a térdre esett sorompók tövében,
ahová nem jön semmilyen vonat.
S hogy elfogadni, s elengedni is kell,
tőled tanultam, köszönöm Neked!
Most hazaküldöm ólomkatonáim,
a harcnak vége! Isten veletek!
Forrás: Lélektől lélekig
Körülhemperegted a fákat,
leráztad irtózatod,
szabad vagy – horpaszodban már csak
a belek láncát lógatod.
De – míg buzgalmad feledi
az udvart, tornáctól az ólig –
a vadvizekre emberi
dühök homloka ráncolódik.
A felhők közt bakancsszögek:
rúgások csillagképei,
lekushadsz, s rettegő szemed
füvek pillája verdesi.
S amint a holdon feltűnik
eszelős, hű tekinteted,
mint egy nagy gazda lábait,
végigszagolod a fűzeket.
Forrás: Lélektől lélekig
A felhők szürke rabnőruhájában
sápadtan és félénken lépegetsz
a lágerudvar-réten át a fény
szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
kikericsét meggyalázhatják bármikor
éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
sörényedben fürdettem arcomat
gondolsz-e még vagy csak a holnapi
holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
füstjében is érezni fogom tested illatát
s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra
Forrás: Lélektől lélekig
Hold ezüst útja a tavon
ne lépj rá szép leány
Mennem kell ne tartsatok vissza
mennem kell meg kell őt találnom
ne zörögj mákgubó a szélben
hívó hangját nem hallani
ne bújjatok el margaréták
ingének gyöngyházgombjai
ne szaggassatok pipacsok irigy
kurvák vörösre mázolt körmei
mennem kell meg kell őt találnom
mennem kell ne tartsatok vissza
Hold tüllje lesz menyasszonyi
fátyolod szép leány
ruhádat kagylók karmai
megtépik szép leány
szűz öledet megökleli
nádtorzsa szőrös buzogány
nem kedvesed szemefehérje
hal villog itt az éjszakában
ne ereszkedj közénk a mélybe
maradj a parton szép leány
A sebtiben varrt éjszakából
a csillagfény mint férc kilóg
fölfejtem én varrok belőle
ágyunkra súlyos takarót
fölfejtem én varrok belőle
fekete vőlegényruhát
böködöm Sarkcsillaggal sodrok
a holdfényből ezüstfonált
mennem kell ne tartsatok vissza
nem várhatok tovább
Fölfejted szép leány belőle
varrhatsz majd halotti lepelt
a súlyos koporsófödélre
csillaggal íratik neved
ne lépj rá szép leány a tóra
csalás a hold-ösvény csalás
Mennem kell gyűrűm elveszett
ha nem lelem felhúzza más
fél pár cipőm is elmaradt
oltár elébe hogy megyek
fátylam is elring a tavon
mit bánom én legyen csalás
hold útján bár elsüllyedek
mit bánom én ha látomás
Gyűrűzik majd tested felett
a víz fehér cipőd a hold
felhők sarában elmaradt
lábodra föl nem húzhatod
ne lépj a tóra szép leány
csalás a szerelem csalás
Mennem kell meg kell őt találnom
mennem kell ne tartsatok vissza
ne szaggassatok pipacsok
kurvák vérvörös körmei
ne bújjatok el margaréták
ingének gyöngyházgombjai
ne zörögj mákgubó a szélben
hívó hangját nem hallani
határok fűrészfogain
lépkedve is megtérek hozzá
népeket földhöz szögező
esőben visszatérek hozzá
Charonnak szemem garasával
fizetek és átkelek hozzá
mennem kell úgyis megtalálom
mennem kell nem tarthattok vissza
Hold ezüst útja a tavon
megnyílt alattad szép leány
Ölelj ölelj tó-vőlegényem
ne sirass engemet anyám
Forrás: Lélektől lélekig
Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
Csupa idegen arcok körülöttem.
Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
és úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
Semmit sem értek. Minden idegen.
Oly messziről néz rám az életem,
és én úgy nézem és úgy bámulom,
mint egy bánatos beteg arcot
egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém,
és a szemében annyi titok fázik,
és annyi könny és annyi félelem.
Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
Valamit mond is, zengő susogással,
s az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
rég elfeledtük gügyögő szavát,
csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem.
Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
az egész élet ez a kis szoba,
ezek a régi halkszavú hatalmak,
és ez a fázó, hangos hallgatás,
és ez az arc. És semmi, semmi más.
Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
ez az egész. És abba belenézzük
az életünket.
Forrás: Lélektől lélekig
i
(mindennapi teszt-kérdés/2.)
Magadtól kérdezd:
ajtód azért fontos-e,
hogy zárd? vagy, hogy nyisd?
Forrás: Lélektől lélekig
Hívott a titkok nagy mezője,
kellette magát száz sima út,
és én legényesen, dalolva
csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfelé tört,
ragyogón és virágba veszőn,
s én feledtem a csendes udvart,
rohantam részegen a mezőn.
Rohantam dalosan s vakultan,
befogtak új, csodás illatok,
s száz út végén nem vettem észre,
hogy már minden utam elhagyott.
Sehol, sehol a régi hajlék,
ködbe és éjszakába borult
rét, út, virág, illat és udvar,
kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.
Vad bozótok el-elbuktatnak,
emlékek és borzalmak között
taposom a vaksötét pusztát,
sorsomat és a sűrű ködöt.
Vissza, a vén, csöndes udvarba,
elsűllyedt azóta mind az út,
s távolból hallom, ködben, éjben,
hogy nyitogatnak egy vén kaput.
Forrás: Szeretem a verseket
Hol ringott bölcsőd: palotában,
vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
itt vagy ott, egy az valójában,
ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
nézz a szemembe s úgy felelj meg:
van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.
Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
csöpp szeretetért én tengernyi
szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
be van temetve minden árok,
mely embert s embert valaha
egymástól elválaszt vala.
Ahol én járok, gazdag ember
nincs, ámde szegényt sem találtok;
kedve és tudás kit hova rendel,
ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
senki a másét nem áhítja:
kinek munkán a tenyere,
mindég puha a kenyere.
Ahol én járok, teste, lelke
tiszta öregnek s ifjú népnek;
nagy és kicsiny versenyre kelve
munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
szeretet itt a legfőbb törvény:
egyetlen lánc, mely megmaradt –
nyomán egy csöpp vér sem fakadt.
Szeretet lánca! Kössed egybe
szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
egymást szeresse, védje, ójja:
naggyá ország csak így lehet –
csudát művel a szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
