https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nagy László: Most gyenge vagyok

    Hajamat itt zilálja szél,
    a városvégi, a kültelki.
    A szív itt nagy reményben él,
    s ha kell, hát vakmerő tud lenni.

    Tudom, bár nem nagy örömöm,
    kenyér hogyan jut itt a szájig.
    Hogy lenne ehhez is közöm,
    elkínozott a sors idáig.

    Micsoda fertőn vágtam én
    keresztül, amíg eddig értem!
    Emelt a legvégső remény,
    mikor már megcsuklott a térdem.

    Egy lángszín lepke itt sajog
    s piheg, mert elpilledt a szárnya.
    Most gyenge vagyok, hallgatok –
    dohog a gyár, zokog a hársfa.

    remény, megpróbáltatás, gyengeség

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Harcos Katalin: Mondd, szabad-e?

    Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
    hogy színes álom csak, amit szeretnék?
    Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
    hogy többre vágyom, mint amit tehetnék…

    Mondd, szabad-e engedni a vágyat
    beférkőzni mélyen a szívembe,
    ha eszem tudja, hogy nem is várhat
    majd változást, akármit szeretne?

    Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
    érezve és tudva: mást szeretsz,
    és álmodni gyönyörű meséket,
    amiket te meg úgysem tehetsz?

    Mondd, szabad-e így, verseket írva
    kergetni ily csalfa ábrándokat,
    s éjjel, arcom a párnámba fúrva
    zokogva irigyelni másokat?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tibeti népdal: Fényes Holdnak hasonmása

    Fényes Holdnak hasonmása,
    istennek ékes leánya!
    Ne mondd, hogy a Hithez térve
    tőlem elfordulsz örökre!

    Te forogsz a Nap pályáján,
    én forgok a Hold pályáján.
    A Világszigete körül
    forgunk, Nap, Hold, két útitárs.

    Te a Szent Tan egyik fele,
    magam vagyok másik fele.
    Ketten a Tanítás vagyunk,
    vonuljunk remetelakba.

    Szerelmem lobbantott lángra,
    az éj napnál fényesebb lett.
    Míg a halál el nem választ,
    nem hagyjuk el egymást ketten.

    A Nap, Hold s a csillagsereg
    magas égbolt fényessége.
    Legény, lány és nyár virága
    itt lenn a Föld ékessége.

    Hegyek fölött felkelő Nap
    tavaszi vad szelet támaszt.
    Messzi kedvesem szívemben
    sajgó vágyakozást támaszt.

    Kél ragyogás kelet felől,
    keleti ég ékes Holdja.
    Kérlek, nyugaton ne szállj le,
    verj tanyát az ég közepén!

    Leáldoz a Nap nyugaton,
    hogy nyugodjon, nem kell kérni.
    Kelet felől támad a Hold,
    hogy felkeljen, nem kell kérni.

    Fehér felhő kelet felől
    nem folt, mit az égre varrtak.
    Mögüle a Nap kibukkan,
    amikor majd ideje jön.

    Szivárvány az ég közepén,
    akár a Nap fényes trónja.
    Én a Naphoz mentem volna:
    eltakarták fehér felhők.

    Kincses sziget mennyországa,
    ékes sárkánypalotája.
    Tanyája az isteneknek,
    véli, aki reápillant.

    Ó, türkizes-igazgyöngyös,
    istenek széptestű lánya!
    Adj házadban jó nyugovást,
    nálad biztos menedéket!

    Együtt hált a lány s az ifjú.
    Kupa édes bort emeltek,
    arakot és kumiszt ittak,
    kezükkel Lótuszt formálván,

    áldották a Magasságost,

    szólván: Íme, betölt sorsunk,
    segítsd a Tanítást-értőt!
    Kitűztük magos lakodra
    a Tanítást-őrző zászlót!

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este…

    Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
    friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
    Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
    és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

    Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
    tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
    szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
    és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.

    Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
    gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
    távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
    felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.

    Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
    már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
    de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
    az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

    Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
    mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
    Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
    Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Egy zsarnokra

    E kávéházba járt: itt görnyedett;
    civilben még – kopott posztókabátban.
    Később a jámbor törzsvendégeket
    lecsukta mind, a világkultúrával
    így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
    csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
    unatkozott, s a huszonegyezésben
    játékot veszített egymás után.

    Nem élte túl a bosszú az Időt.
    Most zene harsog, tréfákon derülnek
    az emberek nyüzsögve. Ám előbb
    körülsandítanak, mikor leülnek.

    Körül matt műanyag, nikkel vakít;
    brómnátriumszagú a sütemény is.
    Záróra tájt, színházból jőve, mégis
    – inkognitóban bár – őt látjuk itt.

    Felpattan mind, amikor ő belép.
    Ki kötelességből, ki az örömtől.
    De ő egy csuklómozdulattal rögtön
    leinti őket: ennyi épp elég.

    Kávéját issza – jobb, mint hajdanán,
    elterpeszkedve perecet ropogtat,
    oly finomat, hogy dicsérnék talán
    ők is, ha feltámadnának a holtak.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Britt G. Hallqvist: Miért?

    Miért hívják a széket
    éppen széknek?
    Miért mondjuk a késre, hogy kés,
    és honnan tudjuk, hogy a boglya boglya?

    Ki adott nevet a dolgoknak először?
    Ki volt a Névadó?
    Ki mutatott rá mindenre:
    „Ez kő, ez fű, az fenyő”?

    Talán a dolgokat nem is így hívják
    igazában.
    Talán szomorúak is, hogy nem mondhatják:
    „Ne higgyetek a Névadónak!
    Sokkal szebb nevünk van
    igazában!”

    Tótfalusi István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: A kincs

    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt,
    ki tudja, milyen föld határán,
    s élt Yra tündér, aki, drágám,
    irigyen bosszút állt a lánykán,
    és kinccsé változtatta őt.
    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt.

    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.
    A tündér elbűvölte, régen,
    rejtett kinccsé a föld ölében.
    Ott sírt magányosan szegény lenn,
    sírt, nem volt semmi vigasza.
    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.

    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.
    Szelíd hang volt, suttogva támadt:
    Tündére vagyok a mohának,
    kék nefelejcsek koronáznak.
    Szegénykém, miért sírsz itt alant?
    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.

    Jön majd egy ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi,
    szólott a tündér csicseregve,
    jön egy hű ifjú egyszer erre,
    ki megkívánna, megszeretne,
    és az aranyat megveti.
    Jön egy hű ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi.

    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt,
    büszke lovag, rettenthetetlen
    – száz évig várt a lányka csendben –,
    szegény hős volt, de győzhetetlen.
    Fogta s vitte az aranyat.
    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt.

    Beletették egy bőr iszákba,
    és a királylány zokogott.
    Gyöngéd volt, szép volt, de hiába,
    ha láthatatlan volt az árva.
    A hőst egy rabló holtra vágta,
    és az iszákkal elfutott.
    A bőr iszákban a leányka
    láthatatlanul zokogott.

    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.
    Süvöltött az északi orkán.
    – Búsult szegényke szolgasorsán –
    de tanú volt a vér omoltán,
    s bosszút állt a gyilkos felett.
    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.

    A szabadító, koldus igric
    szólt: „Ilyen kincset soha még!
    De fütyülök rá! Kósza bikfic,
    én, szabadító, koldus igric,
    lányra vágyom, egy lányra mindig.”
    Erre a lány elébe lép.
    S a szabadító, koldus igric
    szól: „Ilyen kincset soha még!”

    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.
    Mi a neve? Ki tudja, drágám!
    De okulhatsz históriáján,
    kit ellensége, bosszút állván,
    kinccsé varázsolt irigyen.
    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.

    Rónay György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak,
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.
    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Asszonyarcok

    Tanácstalan az asszonyok arca,
    mert egyre kevésbé értik
    az amúgy is megfejthetetlent.

    Félénk az asszonyok arca,
    mert magabiztosságuk jogosságát
    már nem vitatja senki.

    Kietlen az asszonyok arca,
    mert csörgedező mosolyuk medreit
    még sziklákkal tömíti
    hegyomlása megkövült vágyaiknak.

    Ám az asszonyi arcok
    gyönyörűségesek mégis,
    mert tükröződik rajtuk
    az embertelen világegyetem
    gondosan titkolt humánuma
    és az Utolsó Ítélet
    felszabadult vidámsága szintúgy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Isten megnyomja a tavasz-gombot

    Isten megnyomja a tavasz-gombot,
    s a régi verkli pattogva beindul,
    a rigó kiköpi a téli szutykot,
    csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.

    A rügyek apró rajzfilmgyárak,
    megrajzolják a millió levelet,
    szuszog, dohog a vakondjárat,
    megindul a forgalom odalent.

    A nárcisz kis pöckét kinyomja,
    a kapkodva vetkőző égre mereszti,
    a vadrózsának tavalyi a rongya,
    hullna már, de még nem ereszti.

    Dagad az akác nyakán az ér,
    az éltető nedv lüktetve kering.
    Bámulok a kertben ösztövér,
    apadó hitemmel, s megtelek megint

    együgyű csodával, éltető nedvvel,
    s kinövök a földből, mint a bokrok,
    s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:
    jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

    Forrás: Lélektől lélekig