https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nagy Bandó András: Szerelem

    Szerelem

    Neked a körte volt a jeled,
    nekem az alma,
    neked még szőke volt a fejed,
    nekem meg barna.

    Emlékszem, Pöttyös volt a neved,
    nekem meg Ármin,
    neked a széken volt a helyed,
    nekem a sámlin.

    Akkor még rendőr volt az apád,
    enyém meg munkás,
    akkor már orvos volt az anyád,
    enyém meg postás.

    Örökké néztem csak a lábad,
    ahogyan szedted,
    akkortájt bámultam utánad,
    észre sem vetted.

    A húgod úgy hívták, hogy Juci,
    imádta Valtert,
    nálatok Puskás volt a foci,
    minálunk Albert.

    Nálatok Kóbor volt a János,
    nálunk a Bródy,
    felétek flancos volt a város,
    felénk meg ósdi.

    Amikor megkértem a kezed,
    apád csak bámult,
    amikor én lettem a tied,
    anyád elájult.

    Az ajtón körte lett a jeled,
    nekem meg alma,
    azóta ősz lett már a fejed,
    s nekem se barna.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Elcseréltem vele a sorsomat.
    Futamoz álmosan a zongorán,
    temetőbe sétál ki délután,
    gyereket pólyáz, szekrényben matat.
    Valaki énhelyettem ittmaradt.

    Az énnekem szánt sorsot pergeti.
    Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
    ezt az ecetfát nyarai felett,
    hitvesi ágyat, dombos szigetet,
    halálig-biztos társat hagytam itt,
    ki ősszel rá meleg kendőt terít,
    keresztelőket, temetéseket,
    boros-toros, bő nevetéseket,
    víg névnapokat, apró gondokat,
    sereg rokont, derék utódokat,
    lángok-falta, vad esztendők helyett
    tisztes nyugalmú, hosszú életet,
    s csak néha egy névtelen sajdulást:
    ezt akarta – vagy mást? Valami mást?…

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Küszöbére csempésztem sorsomat.
    Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
    Nem merek benézni az ablakán.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Az eredet felé

    A vers, a vers csak egy patak,
    És én is egy patak vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl,
    Alattam örvény kavarog.
    Egy más patakba valahol
    Harsogva beleszakadok.
    Patak vagyok, patak vagyok.
    Patak: ép szemmel látható,
    Patak: ép füllel hallható.
    Bennem véres kéz, szennyes kéz,
    Tiszta kéz, egyként mosható.
    Patak vagyok, lélek vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl.
    Alattam örvény kavarog,
    Egy más lélekbe valahol
    Harsogva beleszakadok.

    De mentél-e már fölfele?
    Patak partján, meder nyomán
    Mentél az Eredet fele?
    Ahol a víz, a vad pogány
    Gránit-ágyát fektette le.
    Mert keresztelnek bár vele:
    Ő maga marad vad pogány,
    Pogány erőnek kútfeje.
    Patak partján, meder nyomán
    Mentél az Eredet fele?

    Egy sziklafordulónál láttad
    Kettéválni a patakot?
    S két új ágra az egyik ágat
    Szakadni nemsokára, láttad?
    S a végtelenig így tovább?…
    Hogy követni az agy kifárad
    S követni elkopik a láb.
    A hajszál-ereket követted
    A végtelenig így, tovább?!

    Ezek a versem ősei.
    Ezek az én elődeim,
    Millió rejtelmes hatás:
    Harmat-verés, sugár-csapás,
    Jég-szakadás, hó-olvadás,
    Zsoltáros forrás-buggyanás.
    Ezek az én elődeim.

    Szent döbbenettel gondolok
    Rájok, míg medremben futok
    S tajtékzom sorsom kövein.
    Mind, mind az én elődeim.
    S ha ősöm millió hatás,
    Harmat-verés, sugár-csapás,
    Jég-szakadás, hó-olvadás,
    Zsoltáros forrás-buggyanás:
    Legyen e vers most ükeimre
    Telt-hangú, zengő áldomás.
    Kik hangom zengővé tevétek,
    Hozsánna: millió hatás!

    A vers, a vers csak egy patak,
    S én vele egy patak vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl,
    Alattam örvény kavarog.
    Egy más patakba valahol
    Harsogva beleszakadok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lányi Sarolta: Aki el nem alszik…

    A legszomorúbb muzsika
    a mások álmának zenéje,
    a legszomorúbb: nyitott szemmel
    belebámulni a vak éjbe
    álomtalan, gyötrődve, égve.
    Jaj annak, aki el nem alszik…
    éber búval sorsába bámúl
    a néma éjben, társtalan.
    Az álmok ajtaja bezárúl,
    ő künn marad. Sorsába bámul…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: HIMNUSZA PÉTER-PÁL NAPJÁRA

    Aranyfénnyel és rózsadísszel, sugarak
    sugara, elöntöttél minden századot.
    Nagy mártirok vérével fested az eget
    e szent napon is, mely a bűnbocsánaté.

    Mennyek kapussa, és e földnek Doktora,
    korunk bírái, világ igaz fényei,
    egyik kereszttel, másik karddal győztesen,
    babérban ülik az Élet szenátusát,

    Péter, jó pásztor, már imáinkat fogadd,
    ki mindnyájunknak szóddal zársz és társz eget!
    S Pál, híres Doktor, oktass erkölcsöt belénk:
    segíts, lélekkel mennyországba szállani!

    Egyetlen szentség kettős olajága, add
    hogy hitben híven és reményben izmosan,
    szent szerelemmel tellve szent szerelmetek
    iker-kútjából, éljük majdan túl a húst!

    Legyen a Háromságnak dicsőség örök!
    Legyen tisztelet, ujjongás és hatalom!
    Akié egységében minden uralom,
    most és majd, századoknak századain át.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: RÉSZVÉT

    hommage à K. D.

    Gondolj arra is,
    hogy a PARNASSOS TOURS-nál
    ugyanannyit fizet be,
    aki soha nem jut föl,
    mint aki igen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Menni kellene házról házra…

    Nem így kellene hűvös, árnyas
    szobából, kényelmes íróasztal
    mellől szólani hozzátok, jól
    tudom.

    Menni kellene házról
    házra, városról városra, mint
    egy izzadt, fáradt, fanatikus
    csavargó.

    Csak két égő szememet,
    szakadozott ruhámat, porlepett
    bocskoromat hívni bizonyságul
    a szeretet nagy igazsága mellé.

    És rekedt hangon, félig sírva,
    kiabálni minden ablak alatt:

    Szakadt lelket foltozni, foltozni!
    tört szíveket drótozni, drótozni!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Gyermekjáték

    Mikor én kis fiú voltam,
    Kis lovon nem lovagoltam,
    Nem volt nékem ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Pedig de szép mikor rohan.

    Ponnilovon sose űltem,
    Kis biciklin se repűltem,
    Nem volt fényes kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Pedig de jó rajta nyáron.

    Nem volt nékem mesés könyvem,
    Nem volt csak iskolás könyvem,
    Pedig de jó otthon este,
    Otthon este,
    Otthon este,
    Lapozni ábrát keresve.

    Sohase volt cifra kockám,
    Kis kastélyom meg tornyocskám,
    Kis hajóm meg kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Elútazni sose tudtam.

    Én nem kaptam kardot, csákót,
    Sárgarézbűl messzilátót,
    Sose vittek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Jó hogy lyukas volt a ponyva.

    Az a ponyva szétment régen,
    Elmúlt az én gyermekségem,
    Én már régen felserdűltem,
    Felserdűltem,
    Felserdűltem,
    A nagyok közzé kerűltem.

    Én játékot már nem kérek,
    A sok gondtól rá se érek,
    De meghalok én is egyszer,
    Én is egyszer,
    Én is egyszer,
    A mennyországba megyek fel.

    Kiállok majd a tejútra,
    Arra visz az isten útja.
    Az újjamat majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Ha elsétál a tejúton.

    Észrevesz az isten engem,
    Megszólalok a nagy csendben:
    “Kérem én még nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Játszani szeretnék mostan.”

    Megfogja majd a kezemet,
    Angyalok közt maga vezet
    Szegény gyerek otthonába,
    Otthonába,
    Otthonába,
    Mennyei gyerekszobába.

    Megkapom ott kardom, csákóm,
    Sárgarézbűl messzilátóm,
    Képes könyvem, cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Lesz kastélyom meg tornyocskám.

    Ami nem volt, lesz ott jócskán,
    Kis vasútam meg hajócskám,
    Beültetnek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Én élvezem azt magamba.

    Hogyha kedvem abba telik,
    Ponnilovam megnyergelik,
    Kis biciklim előhozzák,
    Előhozzák,
    Előhozzák,
    Úgy járom a mező hosszát.

    Égmezőben alkonyatban
    Szép pillangót fogok ottan,
    Ujjamon lesz arany pora,
    Arany pora,
    Arany pora,
    Le nem mosom róla soha.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Baranyi Ferenc: A hiány kalodája

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az “ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?
    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincs varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,

    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.
    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,

    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.
    Emléked rosszallón kisért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd
    amit nem adtál – nincs remény sem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Faludy György: Hold, erdő, vízesés

    Szatén kabát a széken.
    A hold frissen vert érem.
    Csak holnap lesz kerek.
    A kobalt fény az égen
    elfedte a hegyek
    csúcsát a messzeségben.

    A rétre társzekérrel
    hozzák most a homályt.
    A fenyők közt az éjben
    az út opál fonál,
    de elszakadt a vége.

    A vízesés fehéren
    lóg. Azt hiszem, hogy áll.
    Szatén kabát a széken.

    Forrás: Meglepetésvers.hu