https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Parancs János: Jókívánság

    Légy, akire nem figyelnek!
    Légy, aki az árnyékban oson!
    Légy, akinek nem várják érkezését!
    Légy, aki átjut a kapun!

    Annyi hólyaggá fölfújt senkit,
    öntelt akarnokot láttál már
    erőtlenül a porba hullani,
    akit évekig röptetett a szél.
    Annyi páratlan tehetséget,
    akit elbódított a könnyű siker.
    Hitte, hatása mint a pezsgőé,
    másnapra elszáll, feledhető.
    Végül megkergült tőle teljesen.

    Hosszútávú, halálig tartó verseny ez,
    illetve nem is verseny: bajvívás az árnnyal.
    Nem rókavadászat. Nem nyilvános árverés.
    Aki leplezetlenül a külső nyerésre játszik,
    kockáztatja tétjét. Veszít is többnyire.
    Önkínzó vállalkozás ez, magányos expedíció.
    Nem sebeket oszt, hanem sebeket kap közben
    a merész utazó. És tanúk nélkül vonulva,
    mert a döntő szakaszban nincsenek hiteles tanúk,
    lerongyolódva, kábán, vaksin és betegen,
    mielőtt leroskadna, még tesz néhány tétova lépést,
    ám azt nem tudja már, hogy káprázatot lát-e,
    vagy csakugyan az ígéret földjét, ahová eljutott.

    Légy, akire nem figyelnek!
    Légy, aki az árnyékban oson!
    Légy, akinek nem várják érkezését!
    Légy, aki átjut a kapun!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Ha szólít a hang

    El kell indulni bátran
    hátra se nézve
    berántani az ajtót magad után
    akiket szeretsz
    úgy is veled maradnak
    egy ideig még bármit megtehetsz
    legalábbis azt hiszed
    a magad ura vagy
    most még válogathatsz
    a kacatok közül melyiket
    viszed magaddal a vágyat
    csaknem ötvenévesen
    megtépázott sóvárgásodat
    egy emberibb igaz világ iránt
    ami egyre távolibb ködkép
    mágnesként vonz mégis
    hív és csalogat maga után
    lódulj hát indulj el végre
    ne lankadjon sohase reményed
    hogy a halálban végül elérjed

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Alig hihető

    ha rád gondol,
    a test remegése,
    a kulcsolódó mozdulatok,
    tompa és vak áramütések,
    bizsergések és lüktetések
    emléke tör fel a mélytudatból

    ha rád gondol,
    a torka kiszárad,
    ringatják öklelő, puha hullámok,
    melegvízű források, öblök,
    sodorják mederfenéki áramlások,
    forgó, veszedelmes örvénylések,
    s a bolygó, varázslatos delej
    rabul ejti ismét

    ha rád gondol,
    pörögni kezd és emelkedik,
    elúszik messzire a civódások
    mérges gőzei közül az ég
    boltozata alatt, és álmában
    méz csordul ajkán

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gellért Oszkár: Félbemaradt, örök vers

    És nincsen könny, ami elsírhatatlan
    És nincsen vers, ami megírhatatlan.
    Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
    Ha elkezdtem, még folytatom talán.

    Majd ha a szőlő érik a gerezden,
    Majd drága ősszel tán még újra kezdem.

    S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
    Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
    S nagy ég, a seb még mindig eleven!
    Játszam tovább? Most nem ér a nevem.

    Ezerkilencszáztizenhat telén,
    Kerültek újra e sorok elém.

    S csak kóválygok százéves avaron.
    Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
    Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
    Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
    A napokat is összezavarom.

    Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
    Tán ezredek repültek el felettem.
    Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: A kertből soha nem ment el a nyár

    A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
    elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
    a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
    s fölfüggesztette egy égi toronyba
    a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
    lehunyt szemhéjunk mögött
    és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

    s a robbanásra időzített rózsák
    látod ez mind az örökkévalóság

    Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
    hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
    és épségben maradt benned az élet szertelensége
    hogy fölkiálts ha rejtegetve is
    mikor szobádba lép karcsún újra a fény
    kontyba szorítva laza haját
    és arcod fölé hajol

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adam Mickiewicz: A tenger csöndje

    A pavilon szalagján babrálgat már a szél,
    szelídebb indulattal remeg a víz szine,
    akár boldog menyasszony, ha álom fonta be,
    csak sóhajtani ébred, majd újra elalél.

    Már szunnyadnak a zászlók, a csata végetér,
    vitorláit az árbóc ernyedten ejti le;
    ring a hajó, akárha kötözné lánc nyüge,
    matróz pihen, – amott meg kacag a friss kedély.

    Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él,
    de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
    karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.

    Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély
    vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
    a szív még föl sem ébred, – vad karmot váj bele.

    Fodor András fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Vallomás őszikének

    Úgy állok itt télben, viharban,
    hamuban, tűzben,
    mint nyugtalan vizek
    partjain a fák,
    mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
    És úgy megyek néha
    a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
    mint akit
    lombok és hegedűk
    a földbe sirattak
    ezelőtt régen.

    …És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
    a hű folyondár
    piros csillag-virága
    és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
    hogy bátoríthassalak
    ezzel a daloló,
    gyönyörű szavammal: – szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Én

    Mintha vas függönyök
    ereszkedtek volna körém,
    rab vagyok a titkok között,
    melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

    Láthatatlanok és
    puhák e különös falak,
    de az örök elrendelés
    építette kapcsaikat.

    Puhán és testtelen
    állnak az életem körül,
    de ős eresztékeiken
    áttörni sohse sikerűl.

    Mi lehet odakint?!
    Csak börtönöm magánya kong.
    Úgy ugrálhatok benne, mint
    gumicellában a bolond.

    Mintha vas függönyök
    ereszkedtek volna körém,
    rab vagyok a titkok között,
    melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szent István-himnusz

    Örvendezzünk, keresztények.
    Isten adta e napot,
    Fel a szívvel magyarok:
    Szent királyunk, árva néped
    Hódolattal jő elébed.
    Légy velünk, légy velünk!
    Országodról el ne vedd
    A te áldott jobb kezed.

    Országunknak építője,
    Ronthatatlan Szegletkőre
    Építetted e hazát.
    Krisztus küldte koronád.
    Szent királyunk, megfogadjuk:
    Örökséged el nem hagyjuk.
    Esküszünk, esküszünk:
    Mindörökké az vezet:
    Halhatatlan Jobb kezed.

    Dicsőséges koronádat
    Máriának felajánltad.
    Ő vigyáz azóta ránk,
    Nagyasszonyunk, Szűzanyánk.
    Szent királyunk, esdve kérünk,
    Kérd a mennyben most is értünk
    Máriát, Máriát.
    Útja vesztett népedet
    Vigye hozzá szent kezed.

    Erényeid fénye – lángja
    Szétragyogott hét országra.
    A te áldott nyomodon
    Szentek földje lett e hon.
    Szent királyunk, felsír hozzád
    Tépett szívű Magyarország:
    Légy velünk, légy velünk,
    Régi, – jámbor népedet
    Támassza fel szent kezed.

    Kérjük édes Istenünket,
    Kinek súlyos karja büntet,
    Ám ha hozzád fordulunk,
    Újra védő jó urunk:
    Szent királyunk érdeméért,
    Rajtunk tartott szent kezéért
    Megbocsát, megbocsát
    S minden régi jót megáld:
    Szentistváni szép hazát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szent István, hazaszeretet, hit

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenűl
    légy híve, oh magyar;
    bölcsőd az s majdan sírod is,
    mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    apáid vére folyt;
    ez, melyhez minden szent nevet
    egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    véres zászlóidat,
    s elhulltanak legjobbjaink
    a hosszu harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    oly sok viszály után,
    megfogyva bár, de törve nem,
    él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    hiában onta vért,
    s keservben annyi hű kebel
    szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő
    és oly szent akarat
    hiába sorvadozzanak
    egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    egy jobb kor, mely után
    buzgó imádság epedez
    százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    a nagyszerű halál,
    hol a temetkezés fölött
    egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
    népek veszik körűl,
    s az ember millióinak
    szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenűl
    hazádnak, oh magyar:
    ez éltetőd, s ha elbukál,
    hantjával ez takar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: Szeretem a verseket