Szerző: Mária Németh

  • Idézet

    „Aki hajlandó belemerülni abba a mély igazságba, melyet a mesék közölnek velünk, először csak egy mély, csöndes vízfelületet fog látni, amely a saját képét tükrözi vissza; rövidesen azonban felfedezi a mélyben lelke belső zűrzavarát, de meglátja azt is, milyen úton nyerheti el a békét önmagával és a világgal: küzdelmeinknek ugyanis ez a jutalma.”

    Bruno Bettelheim

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Rommá dúlja

    Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

    Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

    Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.

    A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

    Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

    Ha így tudna kifogyni belőlem!

    Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

    És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Ha fáj, ha nem

    Ez több mint félszáz év,
    egy lépcső, egy emlék, talán az első,
    és elmúlt félszáz év.
    Tudom, ilyen már volt, vagy mégsem,
    mert páratlan volt – nekem.

    És volt egy udvar,
    egy bringa,
    egy Csepel, egy mosoly, egy fotós,
    és több mint félszáz év.
    És volt a csapat:
    a stréber, a dagadt, a bunyós, a colos,
    és több mint félszáz év.

    Itt az alkalom rá, hát mérd fel
    azt, hogy mennyit is érsz, ha érsz,
    s aki néha elkísért, őt se hagyd el.

    És jött a leltár:
    az asszony, a lakás, az ügyvéd, a tanács,
    az elmúlt félszáz év – és még néhány.
    És jött az Úr, az angyal,
    a doktor, a bánat, a barát,
    és több mint félszáz év.
    Mennyi szívbe került és pénzbe,
    míg a lassú gyümölcs beért,
    mennyi múltról mond mesét minden íze.

    Mennyi mély vallomás,
    mennyi bölcs búcsúzás,
    mennyi halk árulás –
    több mint félszáz év.
    Mennyi hős zendülés,
    mennyi csók, mennyi kés,
    mennyi szép tévedés – ennyi év.

    Mennyi tér, mennyi fal,
    mennyi jó, mennyi jaj,
    mennyi űr, mennyi rév –
    több mint félszáz év.
    Mennyi új tartozás,
    mennyi színváltozás,
    meddig tart, mennyit ér
    több mint félszáz év?

    Egy lépcső, magas, mély.
    Meddig ér, ha elmúlt félszáz év?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Különben az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli. És nemcsak az ilyen »aggszűz« bácsikafélék, mint én.”

    Závada Pál:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Altató

    Körbejár az éjszaka,
    elringat majd minden álmos fát.
    Jó barát az éjszaka,
    csodaszép álmok várnak rád.
    Egy kicsit még a lámpa is ég,
    maradjon kinn a sötét.
    Aludj hát, jó éjszakát,
    ne félj, ne félj, vigyázok rád.

    Körbejár az éjszaka,
    minden fényes könnyet összegyűjt,
    égre szórja gyöngyeit,
    s bánatod, mint lepke, elrepült.
    Kicsi vagy még, senki sem bánt,
    paplanod csupa virág.
    Aludj hát, jó éjszakát,
    ne félj, ne félj, vigyázok rád.

    A csillagfényes ég vigyáz rád,
    az áttetsző sötét vigyáz rád.

    Még minden mozdulat rád vigyáz,
    még minden gondolat rád vigyáz,
    még álmatlan szemem rád vigyáz,
    még egész életem rád vigyáz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék.

    Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.”

    Gary Chapman:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Lázár föltámadása

    Sötét gödör, mély, szűk koporsó,
    Feltörtem gyönge záradat,
    Fonaladat, ó, életorsó,
    Tovább szövi e virradat.
    Szívem, mely holt vizét a vérnek
    Hiába várta, lám, dobog,
    Feszítik álmok és remények,
    Igazságok és mámorok!

    Lábam, mely megrogyott a harcban,
    A holt sziklából ím kilép,
    Szemem, amely lezárult lassan,
    Köszönti e világ színét.

    Ó, mily csodákra bukkanok ma,
    Ujjam tapint, ajkam beszél,
    Mily szédítő sorsomnak sodra,
    Az élet ó, be nagy, be mély!
    Világtenger színén hajósok
    Vagyunk mi, boldog emberek,
    Miénk a holnap, mit a sors hoz,
    Mindennap új remény dereng!

    Csodák előtt ti vakon álltok,
    Nem ráz meg boldog félelem,
    Hogy láttok, éltek egy világot,
    Mely újra pirkad most nekem!
    Ittas szemekkel nézzetek föl
    S csókoljátok meg a rögöt!
    Íme: ez itt csak földi börtön
    S az élet végtelen, örök!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Régi szerelmes vers

    Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
    És régi hegedűk sírása fájt,
    – Ó, kékszalagos majális-emlékem –
    Megint elkezdjük az örök talányt?

    „Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
    Epedések zárt ablakok előtt,
    Ó, erkélyeknek hervatag virága,
    Séták, sírások, meglátom-e őt?

    Arany fiatalságom balgasága,
    Te boldogság, mely siratod magad,
    Tán érezed, hogy ez az élet álma,
    Melyről álmodsz majd egy élet alatt?

    Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
    Egy kis szomorúságot adj nekem,
    Majális mámorát s a kéklő égen
    Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Ó, sugarak…

    Ó, sugarak, ti pompázó dús színek,
    fonódó, enyhe, halk melódiák
    s virágok harmatán lángoló rubinok,
    jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek
    s hódolva hajlonganak felétek a fák;
    süket, vak árnyékba sápadnak a kínok.
    Fény és türkiz éter – ó, lángoló világ! –
    siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár,
    s ibolyát ígérnek a messzi, néma dombok;
    szent mámorokban remeg a régi tőke,
    mert örök vágya most is: tűzereje nektár.
    S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott.
    Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak!
    Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet,
    mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít.
    Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak,
    s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán,
    hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.

    Vésztő, 1931 – Magyar Falu, 1931. május 3.

    Forrás: Lélektől lélekig