https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: Az ütések alatt

    Csatát vesztvén alig csatázva:
    homlokunkat nem ékesíti
    hős, szent bukás vér-glóriája,
    s daccal nem nézhetünk az Égre:
    kevesen voltunk, buktunk s vége.

    S mégis – be különös egy ország –
    megint dacosodnak a szemek,
    keményre száradnak az orcák,
    s ijesztő, síri némaságban
    megint fölszánt, magyar világ van.

    Így volt ez itt századok óta:
    ezt a zúzott, vert fejű magyart
    mindig ütés tartotta, óvta,
    vert hencegések, törött álmok
    után: még konokabban állott.

    Gyér seregünket széjjel-verték,
    s ránk rakta a cudar uriság
    az élhetésnek minden terhét.
    S mert ránk szabadult minden vétek,
    azért lesz itt újból is élet.

  • Szabó Magda: Ma még enyém egészen

    Ma még enyém egészen,
    mint könny a pilla szélén,
    köd és álom takarja,
    s a titkokon lakat.
    Mint magzatot borítja
    az emlék gyönge burka,
    beszélni nem tanult még,
    gőgös és hallgatag.

    Ma még enyém, de holnap
    a rímek ráomolnak,
    a hangok szertehordják
    száz szomjas szájon át,
    csengős bokák kerengve
    megpörgetik ütemre,
    a fátyla földre zizzen,
    feltárja homlokát.

    Hogy titkolnám, ha hagyna,
    takarnám önmagamba,
    hogy ne tudjam én se, hogy van,
    ne tudja senki se;
    szemembe ül, kibámul,
    részt kíván a világból,
    ott villódzik szavamban
    játékos szelleme.

    A börtönét kitárja,
    megvillan gyenge szárnya,
    ma még enyém, de holnap
    elnyeli a világ,
    és ki magában óvja,
    én leszek árulója,
    dicsekvő balga szókkal,
    remegő rímen át.

  • Reviczky Gyula: Szent-István napján

    I.

    Hatalmas, bölcs, előrelátó,
    Jézus tanát megismerő;
    néped’ pogányságból kiváltó,
    te jóság, bölcseség, erő!…
    Kinél dicsőbbet és nagyobbat
    nem szülnek hosszu századok:
    első királya magyaroknak,
    áldassék áldott jobb karod!

    Hazámnak szentje, nagy királya!
    Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
    Kezében a kereszttel állta
    meg ezer éven át helyét.
    Török félhold, tatár s a német
    hiába vívták ekkorig:
    a vésszel mindig szembe nézett,
    Mohácstól le Világosig.

    Ha néha hallád is fohászát,
    midőn kitört az érczkebel,
    panaszkodón, hogy ős hazáját
    egy rosszabbal cserélte fel:
    véres csatákban, végveszélyben
    azért nem ingott, csüggedett;
    mint büszke czédrus, oly kevélyen
    állott meg századok felett.

    S lesz még idő, jön még olyan nap,
    midőn, dicsőséges király,
    hatalmát a rég’ vert magyarnak
    majd nem gyöngíti belviszály,
    ha majd a népek viharába’
    csak a te koronád nem ing,
    s a magyarok fölkent királya
    magyar király leszen megint!

    II.

    Magyarok első szent királya,
    hitetlenből hivőt csinálva,
    a honszerzés másik felét,
    mely még dicsőbb, te végezéd.

    Körülhordatva a keresztet,
    a kóbor lábat, kósza kedvet
    egy helyhez, egy honhoz kötéd.
    Örök dicsőség a tiéd!

    Im, ezer éve fenragyog már
    a szent kereszt és áll az oltár,
    honnan tömjénfüst és ima
    hozzád repül, Isten fia.

    Üdvünk sehol se volt, csak épen
    a megváltó kereszt jelében.
    Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
    S nem ölt meg ellenség, idő.

    Élünk, vagyunk már ezer éve
    sok harcba’, sok viharba’, vészbe’,
    s mig a kereszt marad jelünk,
    dicső király, el nem veszünk!

    III.

    Dicsőség, szent jobb kéz,
    balsorsban reményünk;
    tanuja, hogy nincs oly vész,
    melyet túl nem élünk:
    a magyarnak légy kalauza váltig,
    egészen a boldog Kánaánig.

    Békülőnek békejobb,
    küzködőnek támasz.
    A ki téged félredob:
    bajba’ meg nem áll az.
    Ezer éves szent ereklye, érd meg
    a boldogabb újabb ezer évet.

    Büszke, bátor öntudat
    emelje hazánkat.
    Te mutasd meg az utat
    a magyar királynak,
    hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
    ő folytassa, végezze dicsőbben!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: A napraforgó

    A napraforgó, mint az őrült,
    röpül a pusztán egymaga,
    a tébolyító napsugárban
    kibomlik csenevész haja.

    Bolond lotyó – fejére kapja
    a sárga szoknyáját s szalad,
    szerelmese volt már a kóró,
    a pipacs és az iszalag,

    elhagyta mind, most sír magában,
    rí és a szörnyű napra néz,
    a napra, úri kedvesére,
    ki részeg s izzik, mint a réz.

    Aztán eszelősen, bután
    rohan a gyorsvonat után.

    1913

    Forrás: Arcanum

  • Lányi Sarolta: Önvád

    Néha sajnálom magamtól,
    amit adott az élet.
    A sok jót, szépet: családi örökséget,
    gyászból, bánatból
    leszűrt szépséget,
    jóságot, elfeledt veszteséget,
    tüzet, ami már nem éget,
    s ezt a túl sok ajándék-évet.

    Kit loptam én meg?
    Ki szenved énmiattam?
    Helyettem ki halt meg?
    Megillet-e a szeretet,
    amit kapok?
    Mentségem-e a szeretet,
    amit adok?
    És mit hagyok,
    ha meghalok?
    Tudatlanságot?
    Vagy amit mindig kerestem,
    s amire vágyok:
    az igazságot?

  • Verseghy Ferenc: 189. Ének szent István király’ jobbjáról

    Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
    nemzetünknek szent reménye,

    kútforrása létünknek,
    hű dajkája hitünknek;

    légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak.

    Oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    A’ pogányok vakságából,
    a’ vadságnak rút sorsából

    a’ magyarnak hajnala,
    ah! te voltál angyala,

    hogy tanítsák a’ gyarlókat,
    gyámolítsák a’ habzókat,

    te rendeltél véneket,
    te egyházi rendeket.

    A’ ki félvén a’ hívságtól,
    búcsút vett az ál világtól,

    annak bátor szent fokot,
    te szerzettél klastromot.

    Akkor is, ha tán Rómába
    vagy Jézusnak szent honába

    jámborságból vándorolt,
    a’ magyarra gondod volt.

    Hány özvegynek gyámolója,
    hány árvának pártfogója

    volt hazánkban irgalmad,
    szünhetetlen szorgalmad!

    A’ betegnek, éhezőnek,
    mindenféle szenvedőnek

    te nyujtottál orvoslást,
    köntöst, ételt, ápolást.

    Végre, hogy köz boldogságunk,
    fenn maradjon bátorságunk,

    Isten’ annya pártfogónk
    általad lett gyámolónk.

    Néki adtad koronánkat,
    ő rá bíztad új hazánkat,

    hogy földünknek népeit
    óvja úgy, mint híveit.

    Illy felséges tetteidnek,
    illy tündöklő érdemidnek

    bére az, hogy Tégedet
    rothadás nem sérthetett.

    Bére az, hogy több csudával,
    mint dücsődnek zálogával,

    mellyért áldja nemzetünk,
    fényesnek tett Istenünk.

    Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
    szól Ragúza több lelkekről,

    kikkel érted az Egek
    sok jeles jót tettenek.

    Hogy Mohácsnál megrontattunk,
    Tőled is, óh! megfosztattunk,

    nyűgben sírtak népeink,
    árván nyögtek szíveink.

    Ámde háza Ausztriának
    megtérítvén a’ hazának

    mind az eltünt díszeket,
    visszaszerzett Tégedet.

    Áldd meg Isten! jóvoltáért,
    és Te szent kéz, a’ hazáért

    légy e háznak csillaga,
    légy hűségünk’ záloga.

    És ha tán köz-ellenségünk
    rajtunk üt, vagy más inségünk,

    oh terjedgy ki Te reánk,
    hogy megszánnyon köz Atyánk.

    Intsd meg szívét a’ magyarnak,
    kit balságok megzavarnak,

    tűrje mennyért séreit,
    ’s várja értök béreit!

    Köss közöttük egyességet,
    tartsd fel a’ köz békességet,

    hogy mint egy test éllyenek,
    ’s mindig eggyet értsenek.

    Emlékeztesd itt léteddel
    ’s visszatérő ünnepeddel,

    hogy egy tőnek ágai,
    egy egésznek tagjai.

    ’S a’ ki végén életének
    búcsut mond elhült testének,

    vidd az Isten’ színéhez,
    hogy feljusson béréhez!

    Légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak,

    oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    (1821–1822)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gyurkovics Tibor: Feleselő

    Tudod, hogy mi a szerelem?
    – Hogy vele igen – vele nem.

    Hogy mi a tűzbocsátkozás?
    – Csak ő legyen és senki más.

    Az utcán meg sem ismerem.
    – Még szemhéját is szeretem!

    Minden mozdulata hamis!
    Mosolya, csókja – akkor is!

    Torkomig ér gyűlöletem:
    senkivel se – vele igen!

    És kerülöm, és megvetem,
    és átkozom – és szeretem!

    Őrült vagyok és lángolok
    karjában – mint a csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Idézet

    „…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.

    Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.”

    Antoine de Saint-Exupéry

    Forrás: Lélektől lélekig

    emberi kapcsolatok, magány, életérték

  • José Eusebio Caro: Veled

    A büszkeség elfáradt bennem,
    s nem érdekel az érvelés,
    hadd üljek le, és szóljak csendben,
    ahogy beszél a szívverés.

    Nagy szavak nem jönnek majd számra,
    csak nézni vágylak hallgatag,
    sok sebemet nem veszem számba,
    nevetek – hallom hangodat.

    Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
    ahogy az Úr megalkotott,
    s szóljak hozzád, mint elfelejtett
    jó baráthoz, ki rég halott.

    Feledni, mit azóta éltem,
    amit tudok, s mindent, mi ért,
    lelkesülni egy semmiségen,
    és sírni, nem tudom miért.

    Szeretni jött földre az ember,
    és ki ne adná boldogan
    pár ilyen megszerezhetetlen
    percért mindazt, mi hátra van,

    mikor minden keserűségre,
    minden kín, mit szerelme ád,
    lelkében tombol, tűzben égve,
    s egy nő lelkébe ömlik át?

    Ádám apánk! Nagyot hibázott
    benned Emberi Lényeged,
    mikor választott hiúságod
    tudást a boldogság helyett!

    Mert a boldogság mi más volna:
    nem tudni, mi a félelem,
    s élni, Évádat átkarolva,
    tudatlanul s szerelmesen.

    De hisz semmivel nincs ez másképp;
    minden elvész e földtekén:
    ifjúság, haza, honi tájék,
    ártatlanság és hű erény.

    Amíg miénk, nem tartjuk sokra,
    csak akkor ejtünk könnyeket,
    csak akkor siratjuk zokogva,
    ha mindörökre elveszett.

    Dobos Éva fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Emlékszel?

    – Emlékszel?
    Függönyök mögé zártuk a napot.
    Nem akartuk,
    bántott a fénye.
    Másnapos ingeink gyűrődéseit
    takartuk puha éjsötétbe.
    Gyufával gyújtottam holdvilágot,
    sápadtat, szelídet, álmodót.
    És bejött akkor a Göncöl-szekér
    a szobába, s én csak álltam ott
    mozdulatlan csodálattal.
    Mert tudtam, hogyha mozdulok,
    ha eloltom azt a cigarettát –
    kialszanak a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig