Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Kell még egy szó mielőtt mennél,
kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
Az úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár!
Nézz rám, és lásd: csillagokra lépsz,
nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.
Szállj, szállj sólyomszárnyán,
három hegyen túl!
Szállj, szállj, ott várok rád,
ahol véget ér az út!
Úgy kell, hogy te is értsd:
nem éltél hiába,
az a hely, ahol élsz: világnak világa.
Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,
úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.
Szállj, szállj sólyomszárnyán,
három hegyen túl!
Szállj, szállj, én várok rád,
ahol véget ér az út!
Nézz rám, s ne ígérj,
nézz rám, sose félj!
Ha nincs hely, ahol élj,
indulj haza felé!
Forrás: Lélektől lélekig
François Mauriac
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehellését,
érezd arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre – vess el, avagy tarts meg –
magamat megadom.
Forrás: Lélektől lélekig
ósdi lélekkel szorongsz:
bírát képzelsz – s szenveded
(önmagad) ítéletét:
Forrás: Lélektől lélekig
Lennék reggeli kávéd illata,
Mit hunyt szemmel magadba szívsz,
Egyetlen csepp méz teádban,
S szádban a hosszú édes íz.
Lennék kezedben fényes ősi kard,
Legyőzve dermedt bánatod,
Üdvözült mosoly az ajkadon,
Virrasztva csendben ágyadon.
Lennék sivatagban a kaktuszod,
Szomjúságodnak csepp remény,
Simogató lágy fuvallat
Verejtéked úgy hűteném.
Lennék szemedben rejtett fénysugár,
Gondjaid messze elvivő,
A végtelen gyilkos éjben
Vad gyötrő álmaid űző.
Lennék Akármi…
Lennék Semmi is,
Lennék vonyító Farkas,
Lennék a Játékod is.
Forrás: Lélektől lélekig
Magányos út, november, éjszaka,
koromsötét.
Valaki jön mögöttem,
súlyosan jön:
hallom léptei döngő ütemét.
Eremben lassan hűlni kezd a vér, –
de nem sietek, már nem sietek,
tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.
Lehajtom a fejem.
Ez már nem félelem,
ez már az Ámen halk mozdulata:
az irgalmatlan léptű idegen
hadd jöjjön hát. –
oltson el minden kis-ablaknyi fényt,
csalóka fényt, –
tegye teljessé ezt az éjszakát.
Jön.
Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
ahol megálltam,
e haldokló lámpavilág alatt.
Most! – Elment.
Elment, és szóba sem állott velem,
csak megnézett a kalapja alól,
akár az élet és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Forrás: Lélektől lélekig
ság
