Télapónak hó szakálla
Feje tarkó, ing a lába,
Lehe jégcsap, képe ráncos,
Járja a haláli táncot.
Zúz a szárnya, bús az árnya, mi
De a táncot egyre járja.
Térdig ér a hószakálla,
Sírfenékig lóg a lába.
Forrás: Versek mindenkinek
Ha elközelg a szent karácsony
(Örömnek éje, áldalak!)
S angyalka jár kis csöngetyűvel,
Hol gyermekek zsivajganak:
A házhoz tartozók szemében
Mosolygó békefény derül.
Mindenki vígad a családban,
Az agglegény busúl csak egyedül.
Vannak talán jó ismerősi,
A kik meghívják szívesen?
Mit ér! az agglegény e körben
Karácsony-este idegen.
Az egygyé tartozó családdal
Érzése, kedve nem vegyül.
Csak elmereng, busul magában.
Mily szomorú sors lenni egyedül.
És mennél hangosabb a kis kör,
Annál inkább elmélyed ő.
Az ifjuság elszállt fölötte.
S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
Óh, mert olyan sivár az élet
Feleség és család nélkül.
Köznapnál szomorúbb az ünnep,
Nem ízlik a falat sem egyedül.
Leverten tér rideg lakába,
S vádolja némán önmagát:
Elvesztegetted ifjuságod’,
S újat az ég többé nem ád.
Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
Ah, annál nehezebb leszen majd
Utód nélkül halnod meg egyedül!
Forrás: Versek mindenkinek
A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szivemben.
Egy szóval sem panaszkodám
A kis Jézuska ellen.
Nem vádolám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.
Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagy világon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.
Ágyamra dőlök s álmodom
Egy régi, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!
Forrás: Versek mindenkinek
Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven világot ismét.
Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.
Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az élet körülöttem,
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem régen születtem.
Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új kedv
verseket írni, lányt szeretni.
Betelni mindenféle borral,
letépni minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni az egész világot.
Forrás: Versek mindenkinek
Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!
A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.
Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.
Arcába tűz a telehold,
s a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.
Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.
Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,
megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,
a fák csúcsára ér, s nevet,
a fák csúcsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltűnik a teleholdban.
Forrás: Versek mindenkinek
Pogányok üdve: érlelő nyár,
Nyüzsgő világ, por és salak –
Én, bús faun, karom kitárom
És áldalak, megáldalak.
Sugáros útjaid bejárom,
Ha sugár nincsen is velem:
Én vagyok a legvígabb koldus
Aki dalol – az útfelen…
Pán ébred. E fáradt világra
Egy új világ reszketve készül,
Egy új világ karját kitárja
S mi meghalunk ez öleléstül.
Jön új világ: Jön a szilajság,
Jön a gyönyörök új világa,
Örök nyara lesz majd a vérnek
S júniusnak örök virága.
Óh, szent pogányság, jövel, jövel már,
Várnak a bénák és az épek,
Én legjobban, ki nem tudom, csak:
Hiszem azt, hogy szép az élet…
Forrás: Versek mindenkinek
„Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét,
olvasnia egy kis költészetet,
és néznie egy csodás képet,
hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből,
és észrevegye a szépet,
amit Isten ültetett az ember lelkébe.”
Forrás: Goethe – válogatott gondolatok
Van-e szebb élet, mint a másik
S nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmúlásig?
Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sírás:
Esti vezeklés hajnal-pírban.
Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.
Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.
Már megragyog fénnyel az Élet,
Mindennemű s mindenkijé:
Milyen nagy, áldott fényességek.
Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.
És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni.
Forrás: MEK
1
Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska. Csupa báj
Alig hallatszik nyávogása,
oly diszkrét hangja, halk s nemes
de ha dorombolás, ha morgás
egyforma dús, mély zenecsorgás.
És bája s titka éppen ez.
E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
betölt, mint dús folyásu dal
és részegít, mint bájital –
hogy be ne hatna, nincs oly árok,
nincs, melyet nem csitítna, láz,
nincs, melyet nem hevítne, mámor
Szavakra nincs szüksége, bár oly
beszédes, mint tán semmi más.
Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenne oly hatalma,
mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben mint egy angyalba, fínom
minden tag, és harmónikus?!
2
Balzsamos barna s szőke szőre
annyira, hogy egy délután,
mert egyszer megcirógatám,
egy illat lettem én is tőle.
Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.
Ha szemeim, delejbe vonva
e szeretett cicám után
fordulnak, és ha azután
benézek újra enmagamba:
csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpát,
amint meredten rámtekint.
Forrás: MEK
