https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Hatos Márta – Elégve

    Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
    érinti ajkad telt vonalát…

    Erős karod ölel, nem enged el,
    a magány pirulva tűnik el.
    Ébren álmodjuk az élet álmát,
    lecsókoljuk rabságunk láncát.

    Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
    forró testem véd, hozzád simul,
    megszűnik idő, eltűnik a tér,
    csalfa útra indul a remény.

    A tenger is csókol, ha partot ér,
    szoríts szorosan szíved fölé.

    Karodba ájulva a fény kigyúl,
    nesztelen omló sziklához simul,
    ah, végtelen idők gyötrő Ura!
    Égő fényeden siklok tova,

    belőled születek, halok meg én,
    efemer lángod egekig ér.
    Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk,
    szilaj hullámon lovagolunk.

    Jelet hasítunk fekete égre,
    izzón égve hullunk a mélybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Szavak

    Mindig hittem a szavak erejében.
    Bódító szép mesék fehéren
    altató mákonyát
    beszívtam sok-sok éven át.
    Később csak hagytam,
    higgyék, hogy hiszem…
    hogy bennem ne csalódjon senkisem.

    Én annyi könnyet, szenvedést
    láttam, hogy elmondani
    minden szó kevés…
    Már gyermekkorban észrevettem,
    hogy nem az okos szó az úr:
    hogy ki-ki hogyan bírja hanggal,
    úgy boldogul…
    csak ámultam, hogy hangos ordítás
    hogy babonáz meg balga szíveket,
    és hazugságok harsogó szava
    halálba hajszol, jaj, százezreket.

    Most álljatok meg!
    Itt és most elég:
    skandáló őrületből béke nem fakad,
    csak szenvedés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Felelet

    Azt kérdezed, van-e lelkem?
    Van-e szívem, kristálytiszta,
    hogy a fellegeket járjam?
    Van-e kincsem, olyan, ami másnak nincsen?

    Mert csak így hozod a lelked,
    hogy örökre nekem adjad?
    Kell, hogy tudd, kell, hogy érezd!
    Nem lehet, hogy kétkedj benne,
    hogy az, ami rád vár most itt,
    valóságos kincs ne lenne!

    De ha mégis kételkednél,
    fogd fel egyszer hulló könnyem,
    s meglátod, hogy valamennyi
    mélyből hozott igazgyöngyszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Viseltes szókkal

    vannak vidékek ahol a szerelem
    akár a harmat az árnyékos helyen
    tavasztól őszig őrizgeti magát
    szerény hasonlat de illik rám s terád
    félszeg is mint az iménti asszonánc
    de időt-jelző mint arcunkon a ránc

    vannak vidékek ahová nehezen
    vagy el sem ér a környezetvédelem
    kimossák sóid kasza is fenyeget
    csupán a harmat táplálja gyökered
    tisztások széle északos vízmosás
    ha annak vennéd hát legyen vallomás

    vannak vidékek ahol csak úgy lehet
    megmaradnunk ha kezemben a kezed
    és a viseltes szónak is hamva van
    ha félárnyékban s ha nem is boldogan
    száríthat szél és süthet hevet a nap
    míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kabós Éva – 80 évesen

    Szeretnék versben elbúcsúzni
    attól, mi szép volt nekem,
    „törvényen kívül” is fény,
    és virágok a hegyen…

    Oly szegényen ezüstöm volt a
    lármázó patak,
    szépen búcsúzni
    fáradó agyamban már
    nincsenek szavak…

    A fények ott játszanak
    még mindig a hegytetőn,
    de elérni a
    csúcsokat már nincs erőm –
    nem jutok fel a
    rímeket-rejtő hegytetőre,
    vonszol magával
    erdélyi sorsom nyolcvan éve –
    s nincs már erőm bontani
    piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
    – az ősit –, írásosat…

    De még szeretném megköszönni,
    mi szép volt nekem,
    fényt és virágot
    a Mezőség dombjain,
    és a székely hegyeken,
    megköszönni a hópelyhet
    és napot,
    az eltévedt golyókat
    és az eltaláló szót –
    Egy versbe zárva megköszönni,
    hogy még itt vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Kóborló lelkek

    Van lélek, amely fényével beragyog
    zord erdőt, folyókat, az egész életed.

    Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
    gondjait, titkát halkan osztja meg veled.

    Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
    szava álom és mindig tiszta láng.

    Nem tud bántani, haragja nincs,
    amerre lép, nyomában ott a kincs.

    Van lélek, amely csapongó, szertelen,
    szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.

    Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
    melyek melege átjárja a te szíved is.

    Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
    s halvány csillagon keresnek helyet.

    Vannak lelkek, kik halkan zümmögők,
    nektárt gyűjtenek, s nem tudod, kik ők.

    Van lélek, amely egy láthatatlan kéz,
    ha elesel, fölemel, s többé nem félsz.

    Van lélek, melynek végtelen sikolya
    szívedbe mar és nem enged el soha.

    Van lélek, amely álnok, hitszegő és hazug,
    éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.

    Van lélek, mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
    adsz neki, akkor is menekül, mint a farkasok.

    Van lélek, ki a dicsőség mezején
    kardot kirántva győztesen előre tör,

    s nem látja senki: mellén a csillag
    más harcosok vérétől tündököl.

    Ember!
    Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
    hibázol, ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.

    Csak tudnod kell:
    van lélek, amelyben látod az eget,
    s van, amelyben pokol tüze fenyeget,

    van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
    s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
    halálra sújt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Végső töredék

    Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
    gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
    Ahogy lélekben égtem, benned égek:
    a fahasáb sokáig küszködött
    lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
    de most táplállak, benned égek én,
    s e rémség poklában lesz szelíd lényem
    e földön túlvilági rém.

    Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
    és szabadon a kín-máglyára léptem.
    Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
    a szívemért, mely némán kimerül.
    Még az vagyok valóban, aki ég?
    Emlékeket sem tűrök idebenn.
    Ó élet, élet: kinti lét.
    S a lángban én. Nem ismer senki sem.

    (Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
    ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
    nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
    Ne keverd ebbe régi ámulásod.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Számvetés

    Csak nézem az elmúlt éveket,
    számvetésre megérten lehunyom szemem.
    Mi voltam, s mi lehettem volna,
    mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

    Korán megtanultam én a rendet,
    szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
    Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
    szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
    Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
    öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
    Védtelenül hánykódtam a múlt s a fájdalmak tengerén,
    partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.

    Hittem a csodában, Istenben s a mában,
    hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
    Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
    balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
    Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
    sorsom ezzel elrendeltetett.
    Hallattam siketet, láttattam vakot.
    Isten elhagyott.
    Lelkem a vágyak rabja lett.
    Nem kellett szerelem szeretet helyett.

    Megtanultam a bánatban az örömet,
    bűnökben az erényt látni meg.
    Voltam alázatos, reménnyel teli.
    Lázadó, boldog és boldogtalan,
    szelíd, vad, fogoly és szabad.
    Gyenge és vasakarat.
    Fehér és fekete.
    Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
    Okos és ostoba. Nem, nem!
    Okos nem voltam soha.

    Megtanultam a sorsommal békében élni,
    elfogadni és soha nem kérni.
    Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
    Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
    A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
    egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.

    Forrás: Lélektől lélekig