Ellenmondás van dalaimban.
Majd ragyogók, majd éjsötétek.
Onnan van ez, hogy poklot, üdvet
Gyorsabban, teljesebben érzek.
Örömre, búra oly fogékony
Szivem, hogy megrezdíti minden,
S mint érzékeny, művészi mérleg
A porszemtől is félrebillen.
Megvérez gyönge tűszurás is;
Kis szikrától is lánggal égek,
És örömemnek, bánatomnak
Okai gyakran semmiségek.
Forrás: Lélektől lélekig
A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak
gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb
köréje szövi a harmóniát,
köréje azt a titkos glóriát,
mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel,
mihelyt fényének részese leszel.
A szép nőt csak könnyebb kívánni: csak
kényelmesebb; hisz kész álmaidat
igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű,
többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű,
nem a tiéd: tündérek és manók
visszfénye benned, illusztrációk
emléke tán, s mozgásé, szemeké,
ki tudja milyen villanásoké,
melyek idétlen irányítanak.
A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak
gépiesebb és közönségesebb.
Az édes őrület másból ered.
Forrás: Lélektől lélekig
ha nem tudtam más ajándékot hozni
ha nem tudlak mással megajándékozni
ha nem tudlak megajándékozni magammal
hajlítsd a csípőd köré szavaimat
ahogy a kezem körébe hajol
borítsd őket a melledre
ahogy az ajkam ráborul
szorítsd a lábaid közé
ahogy a combom közébük szorul
ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet
Forrás: Lélektől lélekig
emberi számítás szerint
még élhetek húsz-huszonöt évet,
álmodozhatom persze többről is,
de meglepetést az sem okozna,
ha meghalnék félóra múlva
most ilyen prózaian látom,
mintha valaki másról elmélkednék,
akihez nincsen semmi közöm –
kíváncsian fürkészem arcom a tükörben,
mintha valami jelre, válaszra várnék
de nincsen semmi visszajelzés,
a kissé püffedt arc a pusztulás
vitathatatlan nyomaival is rejtélyes:
az elkerülhetetlen leolvasható róla,
ám határidejét egyelőre még rejtegeti
Forrás: Lélektől lélekig
(Egy mostani költőnek)
Mondják, csak egy-két évig él a rózsatő,
a furcsa, drága, idegenszívű virágnak anyja,
meghozván égrőllopott-színű szép gyermekét.
Utolsó, nagy, fáradt virágfia
miként a téli ég, oly bánatos,
pompázatos, sáppadt, majdnem fehér.
Egyéb rózsák piros hajnalszinétől,
szerelmek, szenvedélyek száz színétől
szeplőtelen ez új virág sziromruhája.
Finom, zilált, kéken-fehér erében
egyetlenegy atom sincsen pirosból,
…miként a költő, olyan nékem ő.
Miként e rózsa, olyan néha nékem
a lányszemű és férfihomlokú
költő. S miként a téli reggel kék opálja…
Forrás: Lélektől lélekig
Halandók módjára félünk mindentől, de úgy vágyódunk mindenre, mintha halhatatlanok volnánk.
François de La Rochefoucauld
Forrás: Lélektől lélekig
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,
átléphetsz rajtam bármikor
oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan
bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-
nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Egy órányi őrület és gyönyör! Ó, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az, ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)
Ó, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
Ó, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket, gyermekeim,
tudatosan tinektek beszélek róluk, ó, vőlegény és menyasszony.)
Ó, átadom magamat neked, akárki vagy, és ó, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Ó, visszatérni a Paradicsomba! Ó, te, szégyenkező, te, asszony!
Ó, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!
Ó, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Ó, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!
Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sose-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!
Ó, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
Ó, úttalan utak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanúl és veszélyek között!
Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:
egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!
Fordította: Szabó Lőrinc
– Nevetsz, de szemed nem nevet veled,
s szád szögletében keserű az árnyék.
Kérdeznélek, de mit sem ér a szó,
őszinte választ mindhiába várnék.
Milyen felhő ez? Elszállt az idő?
Ne gondolj rá! Lesz még napfény, madárdal,
lomb és virág… és vers. Szerelmes szó is.
A gondolat határok nélkül szárnyal.
– Most óvatosan lépünk járt úton,
és napra-nap. Mondd meddig tart hitem?
Botorkálunk a szürke semmiben!
Hová? Miért? Már magam sem tudom,
hiszen csak álom minden újrakezdés!
Ha tudsz feledni, akkor vagy szerencsés.
A kútba néztem és semmit se láttam:
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
a kútban akkor levegő se volt.
És mégis milyen szédítő a káva
a vágyon túl és innen a veszélyen.
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
hintálnak rajta pókok és legyek.
Az ember fél és ittmarad maga
és mintha csobbanást is hallana;
jól megfogózik fenn a meredélyen,
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen.
1961
