Szerző: Mária Németh

  • Boda Magdolna: (csönded vagyok)

    Dalod és táncod lennék…
    reggeli zöld-arany
    kisszoknyában elsuhanó
    lendület
    téged üdvözlő tánc
    mezítelen karral
    és szívvel
    ágyadba virágot hajító

    s lennék én
    déli polkád
    vörösen lobogó
    mosoly mögül
    felcsillanó
    csókod
    is lennék

    és este
    lennék neked a
    szikrázó sejtelem
    pergő forgó vágy
    örvény
    ami földob leránt
    aranypénzes sárga ruhám
    fekete tüll lobogó selyem
    bokámon holdfény
    ezüstpénz
    csípőmön kezed
    szoknyám ráncából szerelem hull
    eléd öledbe köréd szerteszét
    lennék dalod és táncod
    vagy csak síró hegedűmuzsikád.

    De csak csönd vagyok
    és a csöndedben telis-teli kétség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Gábor: A kék rózsa

    Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
    utakon; ruhám cafatokba lóg;
    dűlöngök, dúdorászom ittasan.
    Kísérnek vad nyarak, telek;
    könnyezem, botlom, elesem.
    És jönnek görcsösbottal ballagók
    s kérdik tőlem: te mit keressz?
    Szemük rámvetik. S felelek:
    én a kék rózsát keresem.

    Mert nagyon sok van, ki keres.
    Az egyik régi ezüstláncot,
    másik szétmállott szavakat.
    Harmadik elfújt gyertyalángot,
    negyedik olvadt havakat.
    Ötödik télidőn tavaszt,
    hatodik ezt, hetedik azt…
    Keresnek mind… múlt árnyakat
    sokan, a jövőt kevesen.
    Utamban ők nem ártanak:
    én a kék rózsát keresem.

    A kék rózsát, a hamvasszirmút!
    a szűz csodát, a meztelent!
    Az éjfél kibomló haját,
    halottak élő sóhaját,
    mely boszorkák szemére leng…
    fagyott tüzét a gyűlöletnek,
    melynek méhe a szerelem…
    Én a kék rózsát keresem!
    a kék rózsát! a fényeset!
    a lengőt és a mozdulatlant.
    Keresem jaj, halálraváltan
    télen és nyáron szüntelen
    a szemeken s az arcokon…
    Keresem… s ha majd megtaláltam,
    gyöngéden számhoz emelem,
    megcsókolom és eldobom…

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágy, keresés, elérhetetlenség

  • Gergely Ágnes: Transzcendens etűd

    Ott akartam szeretni mindig,
    a toledói alkonyatban.
    Az alkony és az élet vége
    egyformán irányíthatatlan.

    Messziről nézem, ahogy indul,
    tétovázik a szürkületben.
    Felhőben áll a katedrális.
    És nem érti, hogy hova lettem.

    Ilyen szerelem soha nem volt.
    Egész Toledo vele érez.
    A percek múlnak. Ráng az arca.
    Gibraltár felől forgószél lesz.

    Átölelem a katedrálist.
    És őt is, ahogy messze lépdel.
    S egy olajfát, mely felsugárzik
    a halottak lélegzetével.

    Forrás: Lélektől lélekig

    szerelem, elmúlás, hiány

  • Babits Mihály: Három angyal

    Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
    Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
    Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
    mint egy könny szemből, a szívbe, nedvesen és nehezen.

    Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
    ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
    hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
    rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?

    Óh jaj, késő! már az első hószín angyal csupa folt!
    és a másik messze szállott, aki olyan könnyű volt!
    Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
    mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    angyal, veszteség, gyász

  • Várnai Zseni: Csodálatos

    Miért keresnék távoli csodákat?
    hiszen, hogy élek, maga is csoda!
    Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
    csodálni ezt meg nem szűnök soha.

    Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
    csoda, hogy érzek és gondolkodom,
    képzeletemben képek szárnyasodnak
    s betűhálómmal őket elfogom.

    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
    Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
    Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
    e furcsa szellem titkos búhelye?

    Csodálhatnám a napot és a holdat
    s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
    de mért szállnék a messzi csillagokra,
    hiszen csoda az én kis életem.

    És új életek szakadtak belőlem,
    oly egyszerű és mégis oly csodás,
    ahogy a rügyből a levél kipattan,
    mégis mi hát egy új fogantatás?

    Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
    mi a remegés, mi a félelem?
    S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
    egy idegen, egy másik életen.

    A gyerekem az életemnek mása,
    ő én vagyok, de mégis Ő maga.
    Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
    mikor kibuggyant legelső szava,

    s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
    lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
    s mikor benne is képek szárnyasodtak,
    akkor éreztem, hogy már elhagyott.

    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
    s ahány ember, megannyi képzelet.
    Mindenki lát, csupán röptén elfogni
    kevesen tudják ám a képeket,

    művésznek mondják az ilyen varázslót,
    aki szavakba, színbe, kőbe vés,
    de honnan ez, én is miként csinálom?
    Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
    Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
    Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
    gyökeret ver s kövek közt megfogan.

    A szél a gyönge magvat elsodorja,
    de erős az élet és megtapad…
    Csodálatos az élet és hogy élek
    s hogy én is adtam életmagvakat!

    élet, anyaság, alkotás

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.

    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.

    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.

    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
    Kétségeim az örvényekbe szórom.

    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol – és mindenütt leszek.

    Forrás: Arcanum

  • Grandpierre K. Endre – az elfeledett Grandpierre – Életrajzi szilánkok

    Kolozsvári Grandpierre Emil: 1907–1992 Grandpierre K. Endre, eredetileg Kolozsvári Grandpierre Endre: 1916–2003 ugyanannak a francia–erdélyi eredetű Grandpierre családnak két külön ágához tartoztak.

    Grandpierre K. Endre, eredeti nevén Kolozsvári Grandpierre Endre 1916. október 6-án született a délvidéki Hódságon, és 2003. július 17-én hunyt el Budapesten. Író, költő, gondolkodó és történeti tárgyú művek szerzője volt.

    Nevét könnyű összetéveszteni Kolozsvári Grandpierre Emilével, pedig két külön alkotóról van szó. Grandpierre K. Endre költői munkássága ma jóval kevésbé ismert, mint történelmi és magyarságkutatással foglalkozó írásai. Verseiben gyakran jelenik meg a magyar múlt, a mesei hagyomány, a nemzeti sors, a szerelem és az ember erkölcsi felelőssége.

    Történelmi regényt is írt: Az ördög apostolai Zrínyi Miklós ifjúkorát és küzdelmeit idézi fel. Ismertebb történeti munkái közé tartozik a Királygyilkosságok, az Anonymus titkai nyomában és a Történelmünk központi titkai.

    A Magyar mesehősök című versét a Misztrál együttes zenésítette meg. A költeményben a magyar mesék hőseinek küzdelme a mai ember erkölcsi helytállásának jelképévé válik: a beszélőnek el kell hagynia a védelmet nyújtó biztonságot, hogy szembeszálljon a rosszal.

    Grandpierre K. Endre fiai szintén művészi és tudományos pályát választottak: Grandpierre Károly festőművész és költő, Grandpierre Atilla pedig csillagász, író, költő és a Vágtázó Halottkémek alapító zenésze.

  • Grandpierre K. Endre: Magyar mesehősök

    Körém szerelmesem bársony-tűzselyem
    védőrácsot fon.
    S bekerítve életemet, űzve bűnt, bajt, förgeteget,
    anyaként őriz engem.
    Pedig hasonlott világban
    földönfutóvá kell lennem,
    jajgó árvává kell lennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Számon az ige káromlás,
    töprengésem világomlás,
    mélységrianás a csendem,
    tunyaságom, szelídségem,
    rossz batyuként le kell tennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Nem ülhetek tehetetlen,
    nem hihetek csak a tettben,
    s ha éjfélt ütnek az órák,
    ordassal kell verekednem.

    Győzhet-e a jó a rosszon,
    Sátánfajzaton ősjóság,
    álarcos, titkos bakóin
    mosolyával tündérország?

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Misztrál: Magyar mesehősök (2006.)

  • Ana Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, viláAna Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, világlíraglíra

  • Vlagyimir Viszockij: Az én Hamletem

    Én csupán elmondom egy kicsit versben,
    nincs is többre felhatalmazásom,
    bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
    izzadtan, reszketve a nászágyon.

    Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
    fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
    Mint vér szerinti utód és királyfi,
    trónra törtem, a sors rendelte ezt.

    Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
    nem buktam el és sohasem vesztettem,
    társaim, mint atyáik a koronát,
    a tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

    Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
    könnyen engedtem a szót a szélnek,
    az összes főúri csemeték
    úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

    Az éjjeliőrök rémei voltunk,
    rút himlőhelyek az idő testén,
    bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
    lovamat kínoztam hetykén.

    Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
    Bélyegével megjelölt a végzet,
    megmámorosodtam a vértek között,
    és tűrtem a sok tanárt és könyvet.

    Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
    lapos pillantások rossz titkait
    el tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
    ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

    Még a fosztozkodást is megtagadtam,
    rendjelet, birtokot, előjogokat,
    megsajnáltam a halott apródot,
    s széttapostam a zöld hajtásokat.

    A vadászat örömét elfeledtem,
    meggyűlöltem paripát, kopót,
    sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
    ostorral vertem agarat, hajtót.

    Lassan garázdálkodás váltotta fel
    a hétköznap kedves játékait,
    éjjelente a folyóban titokban
    mostam le a nappal disznóságait.

    Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
    nem merültem el az intrikákban,
    nem tetszett a kor és benne az ember,
    magamat inkább a könyvekbe ástam.

    Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
    értette azt erőt és a mozgást,
    mire jó a tudomány s a gondolat,
    ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

    A régi barátokat elvesztettem,
    hálóvá lett Ariadné fonala,
    „Lenni vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
    és ez megoldhatatlan probléma.

    Örökké hullámzik a baj tengere,
    mintha kölest szitálnánk hiába,
    de kirostáljuk az olcsó választ a
    nyakatekert, furcsa dilemmára.

    Az ősök szava hívott a halk neszen át,
    mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
    a súlyos gondok fölfelé emeltek,
    testem szárnyai a sír felé húztak.

    Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
    ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
    Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
    a bosszúnak nem tudtam ellenállni.

    Vég előtt a siker – maga a bukás.
    Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
    de én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
    akikkel együtt fekszem a halálban.

    Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
    a dán koronára mindig is köptem,
    szerintük csak a trónért téptem a számat,
    és érte riválisomat megöltem.

    Lázálom és fellángolás hasonlók,
    sunyi halál lesi a születést,
    a fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
    és nem leljük a megfelelő kérdést.

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig