Szerző: Mária Németh

  • Reviczky Gyula: Propria laus

    Ellenmondás van dalaimban.
    Majd ragyogók, majd éjsötétek.
    Onnan van ez, hogy poklot, üdvet
    Gyorsabban, teljesebben érzek.

    Örömre, búra oly fogékony
    Szivem, hogy megrezdíti minden,
    S mint érzékeny, művészi mérleg
    A porszemtől is félrebillen.

    Megvérez gyönge tűszurás is;
    Kis szikrától is lánggal égek,
    És örömemnek, bánatomnak
    Okai gyakran semmiségek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Idétlen parancsok

    A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak
    gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb
    köréje szövi a harmóniát,
    köréje azt a titkos glóriát,
    mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel,
    mihelyt fényének részese leszel.
    A szép nőt csak könnyebb kívánni: csak
    kényelmesebb; hisz kész álmaidat
    igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű,
    többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű,
    nem a tiéd: tündérek és manók
    visszfénye benned, illusztrációk
    emléke tán, s mozgásé, szemeké,
    ki tudja milyen villanásoké,
    melyek idétlen irányítanak.
    A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak
    gépiesebb és közönségesebb.
    Az édes őrület másból ered.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György: Változat az Énekek énekéhez

    ha nem tudtam más ajándékot hozni
    ha nem tudlak mással megajándékozni
    ha nem tudlak megajándékozni magammal
    hajlítsd a csípőd köré szavaimat
      ahogy a kezem körébe hajol
    borítsd őket a melledre
      ahogy az ajkam ráborul
    szorítsd a lábaid közé
      ahogy a combom közébük szorul
    ha nem tudlak magammal megajándékozni
    fogadd magadba sóvár nemlétemet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Balga képzelgés és számvetés borotválkozás közben

    emberi számítás szerint
    még élhetek húsz-huszonöt évet,
    álmodozhatom persze többről is,
    de meglepetést az sem okozna,
    ha meghalnék félóra múlva

    most ilyen prózaian látom,
    mintha valaki másról elmélkednék,
    akihez nincsen semmi közöm –
    kíváncsian fürkészem arcom a tükörben,
    mintha valami jelre, válaszra várnék

    de nincsen semmi visszajelzés,
    a kissé püffedt arc a pusztulás
    vitathatatlan nyomaival is rejtélyes:
    az elkerülhetetlen leolvasható róla,
    ám határidejét egyelőre még rejtegeti

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lányi Sarolta: A kék rózsáról

    (Egy mostani költőnek)

    Mondják, csak egy-két évig él a rózsatő,
    a furcsa, drága, idegenszívű virágnak anyja,
    meghozván égrőllopott-színű szép gyermekét.

    Utolsó, nagy, fáradt virágfia
    miként a téli ég, oly bánatos,
    pompázatos, sáppadt, majdnem fehér.

    Egyéb rózsák piros hajnalszinétől,
    szerelmek, szenvedélyek száz színétől
    szeplőtelen ez új virág sziromruhája.

    Finom, zilált, kéken-fehér erében
    egyetlenegy atom sincsen pirosból,
    …miként a költő, olyan nékem ő.

    Miként e rózsa, olyan néha nékem
    a lányszemű és férfihomlokú
    költő. S miként a téli reggel kék opálja…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    Halandók módjára félünk mindentől, de úgy vágyódunk mindenre, mintha halhatatlanok volnánk.

    François de La Rochefoucauld

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Ima

    Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,
    átléphetsz rajtam bármikor
    oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan
    bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-
    nyílóan, könnyen, zajtalanul.

  • Walt Whitman: Egy órányi őrület és gyönyör

    Egy órányi őrület és gyönyör! Ó, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
    (Mi az, ami úgy felszabadít a viharokban?
    Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)

    Ó, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
    Ó, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket, gyermekeim,
    tudatosan tinektek beszélek róluk, ó, vőlegény és menyasszony.)

    Ó, átadom magamat neked, akárki vagy, és ó, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
    Ó, visszatérni a Paradicsomba! Ó, te, szégyenkező, te, asszony!
    Ó, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!

    Ó, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
    Ó, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!
    Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!
    Új, sose-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
    Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
    Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!
    Ó, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
    Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
    Ó, úttalan utak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanúl és veszélyek között!
    Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!

    Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
    Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
    Vesszünk, ha veszni kell!
    Zsúfoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:
    egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!

    Fordította: Szabó Lőrinc

  • Kamarás Klára: Augusztusi felhők

    – Nevetsz, de szemed nem nevet veled,
    s szád szögletében keserű az árnyék.
    Kérdeznélek, de mit sem ér a szó,
    őszinte választ mindhiába várnék.

    Milyen felhő ez? Elszállt az idő?
    Ne gondolj rá! Lesz még napfény, madárdal,
    lomb és virág… és vers. Szerelmes szó is.
    A gondolat határok nélkül szárnyal.

       – Most óvatosan lépünk járt úton,
       és napra-nap. Mondd meddig tart hitem?
       Botorkálunk a szürke semmiben!

       Hová? Miért? Már magam sem tudom,
       hiszen csak álom minden újrakezdés!
       Ha tudsz feledni, akkor vagy szerencsés.

  • Gergely Ágnes: A kútba néztem

    A kútba néztem és semmit se láttam:
    én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
    A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
    a kútban akkor levegő se volt.

    És mégis milyen szédítő a káva
    a vágyon túl és innen a veszélyen.
    Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
    hintálnak rajta pókok és legyek.

    Az ember fél és ittmarad maga
    és mintha csobbanást is hallana;
    jól megfogózik fenn a meredélyen,
    s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen.

    1961