Egy táskaírógép most kapja meg
– a sors szeszélye folytán –
érettségi és halotti bizonyítványát is.
Az elképzelhetetlen múzeumba
majd így kerül az írás:
„1968–1986 között
– 18 évig –
ezen a masinán
vétkezett (kéjesen babrált)
egy különben lusta költő.”
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✒️
!
„A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.”
(Danilo Kiš)
Lám ma is
kiolvasom szegényes harangszavát
a Délnek:
mert süket lettem a sok fecsegéstől,
elszenvedtem számtalan merényletet
viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek –
éppen ez jogosít fel arra,
hogy ne szóljak vissza semmiért,
tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes,
de jósolhatom: alkalmasint majd mások szólnak
helyettemhelyettemhelyettem
rátok,
elrejthetetlen,
bár ideig-óráig még rejthető
bűnökre rábökve mutatóujjal;
másokra pazarolhatjátok tehetetlen düheitek,
ha még maradt egy szikrányi önérzet,
vagy egy besúgó arctalan-arc, aki
helyettetek is éber, mert helyetekre pályázik,
tehát sietős a dolga, mint kinek has- és szómenése
van…
én már ráérős vagyok:
a madarak alacsony röptéből kiolvasom a délutánt,
s a csilláros égből a ránkszakadó vallatást.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Türelmem mint
évelő gyomnövény
kiirthatatlan
tollamba fulladt
fekete tintám
kiírhatatlan
――――: ezért
lehetőség szerint
a lehetetlent
és tüstént
a halhatatlant
végtére is
a nevezhetetlent
és szükségképpen
a mondhatatlant
―――: mert
vállak alatt
a bordaboltozatban
megénekelhető
huzat van
s az elfehérült papír
mire kínjában ír
legyen panaszfal
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Kodály és Illyés ünnepére – 1982
Én együtt látom őket
egy dalban és
egy mondatban
amíg csak itt magyar van
kiadhatatlan versben
megvágott filmszalagon
eldobott hangszalagon
s e század néz rájok
lesütött szemmel – vakon.
És ha valamit hiányolnak
a hirtelen-erősek
az olykor-bátrak?!…
majd figyelem őket
mikor az idő átrak vállukra is
– szívük fölé – száztonnákat!
Mégis ők bírtak a pusztai széllel
az egybeterelt nyájat
körülnyaldosó csikaszokkal
lezsugorított akolban sötét éjjel
is egymásnak kacsintva:
hogy éppen egy okkal több
ha a milliomnyi fásult bégetésből
– jópásztorokhoz illőn –
hajnalra pontos hangot
s dallamot gyúrnak.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Ujjaidon végigszámolhatod
gyűrűk nélküli ujjaidon
kezed fején kéklő ereken
sötéten vádló szemeden
már én számolgatom
gyerekeinkben osztom s kivonom
mire kellett a szerelem
ez az elaknásított szerelem
mégis micsoda oltalom
nem kéne kimondanom
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:
Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…
Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✨
Most vagyok 66 éves.
Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék.
Csak azért élek, mert még nem haltam meg.
Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét.
Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát,
a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog.
Ekkor végleg befelé kell fordulni,
belül sétálni, befelé figyelni.
Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.
Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
Utazom együtt veled.
Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
puhák a szegletek.
Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
Grimaszolnak az esti árnyak
Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
Az éjsötét farkas-hadának.
Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
Nyakad felé tör, ó…
S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
Öntelt nagy utazó!
Egy kupéban, 1870. október 7-én
Koosán Ildikó fordítása
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Itt volt a Balaton. Túlnan
Badacsony derengett.
Kék és zöld és fény és pára.
Kereslek, kereslek.
Égbolt is volt, fák is voltak,
vihar is sistergett,
felhők, lombok kavarogtak.
Kereslek, kereslek.
A vonatfütty szerpentinje
ágakon tekergett,
füstben úszó kertek, házak.
Kereslek, kereslek.
Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
trombiták pereltek:
„Jaj, az ősz!”
„Nem! örök nyár van!”
Kereslek, kereslek.
Mi se hittünk a madárnak,
ősi őszi jelnek –
sivatagban, égő porban
kereslek, kereslek!
Add a kezed, kis halottam,
eltűnt parton állunk,
légy türelmes, eljön értünk
igazabb halálunk.
Forrás: DIA – PIM
