Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
Rigó… Gyermekkor… és Avar…
mint talp alatt kavicsok, sírnak
rossz rímei! S hány képzavar!
Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
börtönben is verset habar,
ott is papírt, ceruzát pusztít,
bár pulzusa százat hadar,
s forognak szívében oly kések,
hogy fejbúbtól talpig nyilall –
de rögeszméje a költészet:
vajon kigyógyul-é, ha majd
földübörög ama utolsó,
éveit árverező dobszó:
koporsóján a hant, a hant?
Forrás: DIA – PIM
Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
Csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta
a keserűt, a ríkatót.
Madzaggal kötve-toldva húrja?
Akkor is! Hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,
mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,
mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!
Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé,
s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron…
s hull rád az emlék, mint a pernye,
s beszállja szíved a korom…
Forrás: DIA – PIM
Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
nem beszélhetek többé már veled…
Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
csontos, nagy arc: csupán emlékezet,
csak emlék leszel számomra te is már,
mint emlék három éve Nagy Lajos,
kivel zokogni hányszor összebújtál,
miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?
Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
gyászszó kondul, száll ének fellege –
de a te sírodhoz úgy illene,
ha csak egy percre is visszalebegne
zöld szárnyain a nyár s fölzengene
gyémántköszörűn a Tücsökzene!
Forrás: DIA – PIM
Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.
Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.
Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.
Forrás: DIA – PIM
Énekeltünk, kóstolgatva
valamennyi szót,
és úgy, hogy az égő borral
torkunkon lefolyt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Úgy daloltuk, minden cseppje
a szívünkre folyt,
hogyha szólt, hát a szívünkre
cseppent, csak ott szólt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Ezt fújtuk csak, hogyha mást is,
ha más nóta szólt,
abban is csak, mint csalitban,
hogyha madár szólt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Szekér az idő sarában,
zörgött, zakatolt:
alkonyatból éjszakába,
hajnalba hajolt –
tiszta az ég, csupa csillag,
mégsincs rajta Hold!
Reggel aztán ki látta meg?
Talán Irén szólt,
ujjával az égre karcolt:
ott röpül a Hold! –
Megismertem: az én szívem,
az én szívem volt!
Ringott a táj, és fölötte,
mint sirály, a Hold.
Azért égett oly pirossal,
mert a szívem volt:
s a szerelem, a szerelem
körülfogta volt…
Forrás: DIA – PIM
Ily tudomány elnémított,
ily tudományra nincs szavam,
de száz esztendő száz falán
keresztül is szól még Arany,
kiről egyszer megmondatott,
– mivel ő is megméretett –
akkor jók versei, ha ki-
várja a végső ihletet…
S az „ihletváró” drága agg
akkor neked is felele,
mert így szólt – ezt tudod talán –
hogy: Várja? Várja a fene!
Forrás: DIA – PIM
Első magyarázat
A költő nem érti művét,
se magáét, se másét,
a fény merre száll, hol ragyog,
megmutatja az árnyék…
Ezért kapaszkodik bele,
ezért kullog nyomába:
az egyik tündököl, ragyog,
a másik magyarázza…
Második magyarázat
A vers kinyílik, nő, fakad,
hát ne hagyd becsapni magad,
a föld se tudja, mit terem,
de mégis szül, szül szüntelen
füvet, virágot, levelet –
ám én adok nekik nevet:
a rózsa és a kikerics,
ha neve nincs, hát nincsen is…
Ha neve nincs, hogy nevezed?
Nem látod „csak” a színeket,
nem érzed „csak” az illatát,
akkor „csak” fű, levél, virág…
Harmadik magyarázat
A költő csak bűvészkalap,
s mint cilinderből madarak –
Hókusz-pókusz és csiribá! –
úgy repülnek ki a szavak…
Forrás: DIA – PIM
Verekszik napfény s jégeső,
április villogja fogát,
két sovány, rongyos fegyveres
őrzi az ukrán iskolát.
Három szobában száz zsidó –
künn éhes, tépett strázsa áll,
benn, a fehér falak között
strázsáját járja a halál.
Három szobában száz zsidó
mocsokban, lázban úgy hever:
a test, ha moccan, idegen
testhez tapad már, testre lel.
Verejték gőzöl, forr a láz,
fortyog száz vézna test alatt
a padló, mint üst égeti,
főzi a szikkadt csontokat.
Így égnek, főnek eleven,
a tífusz lángjai között.
Nyögdel az ín, feszül, remeg,
futna mind, mint az üldözött.
Szállna a kar, láb rugkapál,
rémült szavakat gyújt a láz,
égő virágokat lehel
gyulladt ajakkal mind a száz.
Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
A másik sír: „Eresszetek!
Felfalják húsom, csontjaim,
kiisszák vérem vad ebek!”
„Eresszetek!” – sikolt, feláll,
s az égő testekre zuhan,
árnya, mint menekvő madár,
a fal fehérjén átsuhan,
miként a lélek… Tébolyult
szavaknak égő erdeje,
és kín és hörgés s vijjogás,
és pállott bűz lehellete!
Tüdő zihál, szív zakatol,
halál, ellened áll a harc,
s hiába, akit szólítasz,
nevét mondod, felel: Parancs…!
Parancs – felel, ha szólítod,
parancs – mondta egy éven át,
míg tolt vagont és görgetett
hordót, s feküdt hátán a zsák.
Parancs – a leckét tudja jól,
legyen hát nyugta odaát,
hol feledi a földi kínt,
leljen oly békés, szép hazát.
Leljen hazát, hol feledi
a föld poklát, a rémeket,
oly könnyű legyen élte ott,
mint páráé a rét felett.
Miként szirom szellő ölén,
oly illanó, olyan szabad –
mossa, törölje kínjait
az örök égi virradat!
Turcsinka, 1943. április
Forrás: DIA – PIM
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét, síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: DIA – PIM
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek…
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.
Forrás: DIA – PIM
