Szerző: Mária Németh

  • Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett – 8

    Ha nem volna ilyen holdszínű a szemed,
    s ily napszínű, miközben agyag, tűz s munka formál,
    ha nem lakozna benned a lágyan libbenő lég,
    s nem lenne az egész hét ámbra-illatú tőled,

    ha nem volnál magad a tündöklő, arany perc,
    mit vadszőlőivel az indás ősz befuttat,
    s a kenyér is, mit az illatozó hold
    dagaszt szitáló lisztjéből az égen,

    ó, akkor nem szeretnélek, szerelmem!
    Mindent ölelek, ha téged ölellek,
    fövenyt, időt, a zápor nyurga fáját,

    s azért él minden, hogy én élve éljek:
    hogy mindent lássak, nem kell messze mennem,
    mindent, mi él, ott látok élni benned.

    Fordította: Somlyó György

    Forrás:

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás:

  • Karinthy Frigyes: Lecke

    Megcsókoltalak, megmutatni,
    Hogyan kell nékem csókot adni.
    Megfúltál, úgy öleltelek
    Mutatni, hogy ölelj te meg.

    És sírtam is, ölelve térded,
    Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
    Bő könnyeim, a könnyü bért,
    Mit értem ontsz, a könnyekért.

    Eldobtam mindent – íme, lásd,
    Hogyan lehet szeretni mást,
    Kiért mindent százszor megadnál,
    Ezerszer jobban önmagadnál.

    Kész vagyok meghalni miattad,
    Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
    Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
    Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
    Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

    Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
    Mindössze ennyi volt a lecke,
    Mindössze ennyi a titok,
    De jaj neked, ha nem tudod.

    Jaj néked, hogyha az egész
    Szabály és példa kárbavész –
    Jobb lett volna meg sem születni
    Nékünk, mint egymást nem szeretni.

    Forrás:

    PÁSZTOR ÁDÁM: A Lecke (TANÁR ÚR KÉREM)

  • Jevgenyij Jevtusenko: Valami olyan csend ez itt

    Valami olyan csend ez itt,
    mély értelmét úgy őrzi titkon,
    hogy minden, miről szó esik,
    őhozzá kell, hogy igazodjon.

    Valami olyan messzeség
    van itt örömben, szenvedésben,
    hogy az életben, ami szép,
    ővele kell, hogy összeférjen.

    Valahogy olyan vagy magad,
    messzeségből, csendből szövötten,
    hogy a tegnapi rohanat
    már értelmetlen énelőttem. –

    S versem is immár halkuló,
    és olyan messziről világol,
    mint ott az ormokon a hó
    e bűvös vagon ablakából.

    A sürgés-forgás csábított.
    Csend s messzeség híjával éltem.
    Úgy tűnt: időben ott vagyok
    mindenütt, pedig egyre késtem.

    Vágytam száguldó életet, –
    s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
    De igaz sikert hol lelek,
    sikert, mit nem olcsón szereztem?!

    Csend, messzeség és te magad,
    bocsáss meg: mindent újra kezdek.
    Felégetem a hidakat,
    mik zajba-bajba visszavisznek.

    Rohanás félre nem vezet.
    Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
    erős leszek és nagy leszek. –
    Más nem méltó az életemhez.

    Fordította: Tellér Gyula

    Forrás:

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás