Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Versek mindenkinek
Ha felnézünk a csillagokba
S megejt a fény, a szép, csodás,
A szív azt mondja: égi pompa!
Az ész szól: hiú ragyogás!
A bölcs azt látja, nagy világok,
Hasonlók, mint a durva föld;
A költő nem lát, csak sugárt ott,
Mely lelket álmokkal betölt.
Forrás: Versek mindenkinek
Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.
Forrás: Versek mindenkinek
– “Jó estét asszonyom! A bálon
Hiányzott, mondhatom!”
– “Nem gondoltam, hogy itt találom,
De – örülök nagyon!”
– “Egy zugból oly régóta nézem.
A férje nincsen itt?”
– “Az uram? Igen – a vidéken
Valahol utazik!
De… holnap délre visszavárom!”
– “Ki hitte valaha…
Hogy megszépült a lagunákon!”
– “Milyen gyerek maga!”
– “Az öreg urat láttam tegnap,
Haragszik még reám?”
– “Dehogy! Mióta férjhez adtak,
Jobbkedvű az apám!”
– “És mióta nem jártam arra
Mi újság a tanyán?”
– “Ottkinn? Csak a lugastól balra
Kidőlt a körtefám.”
– “A virágos? hisz nincs egy éve,
Hogy ott ültem veled!”
– “Valami titkos betegsége
Már akkor lehetett.”
1902.
Forrás: Versek mindenkinek
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903.
Forrás: Versek mindenkinek
A milliókat átöleltem,
Átkarolám a végtelent;
Ragyogó fényben, égdörejben
Éreztem az örök jelent.
Föllengő, óriás szivemmel
Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
Bántottak s én szerettem őket,
Hímeztem álmát a jövőnek.
De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
“Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!”
Koszorút fontam dalaimból
És álmaimból főm köré;
És dal fakadt, virág a sírból,
Szivem vérével öntözé.
Mártírszivemmel a kereszten
Világ szivét, Istent kerestem.
Túláradó, eszményi vágyban
Embert emberré tenni vágytam.
És szóltak ők haraggal messze lökve:
“Merész álmod hiú;
Légy átkozott és számüzött örökre,
Pusztulj, te vakmerő fiú!”
De én azért most is rajongok
S átölelem a végtelent,
Felhőzik lelkem égi gondon,
Agyam lángképeket teremt;
Bántottak s én szerettem őket,
Látom szent árnyát a jövőnek.
Embert szabaddá tenni vágyom,
Meglátni Istent hőn kivánom.
S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
Törekvésem hiú:
Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
A régi ábrándos fiú.
Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.
Forrás: Versek mindenkinek
Nagyapó! Nagyapó! Édes nagyapókám!
Mi bajod, galambom, édes kis fiókám?
Jaj, lelkem nagyapó, sok földet bejártam,
De még soha olyat, mit a konyhán láttam!
Mit láttál, mit láttál, édes kis fiókám?
Ördögöt-bördögöt, édes nagyapókám!
Láttam a két szemét, huh, de hogy szikrázott!
Úgy megijedtem, hogy a hideg kirázott.
A szeme szikrázott, a foga csikorgott,
Drom, drom, dromdoromdrom, jaj de szörnyen morgott!
Fogát csikorgatta, száját tátogatta.
Óh, lelkem nagyapó, te csak nevetsz rajta.
Pedig rajtam kívül látta Sári, Mári,
Hogyha ez sem elég: Katóka meg Klári.
Sári, Mári, Klári, Évike, Katóka –
No még most sem hiszed, édes nagyapóka?
Mondá nagyapóka: ezer milljom átok!
Mégse tréfa dolog, ha ennyin láttátok,
S nagy bajusza alá mosolygását rejtve,
Szép lassan elindul, konyhát útba ejtve.
Évikével kezén elől nagyapóka,
Aztán Sári, Mári, Kalári, Katóka.
(Be kár, hogy nagyapó vállán nincsen mente,
negyvennyolcban se volt ilyen regimentje!)
Megy nagyapó bátran, előre, előre!
Ilyen bátran ment ő a csatamezőre.
Kemence ajtaját kinyitja botjával,
S eltűnik az ördög szemével, szájával.
Mindahányan vannak, nevetnek a mókán,
S egy szívvel kiáltják: Édes nagyapókám!
Forrás: Versek mindenkinek
A cica szép kis fehér állat,
de boszant engem szűntelen.
Én csupa illem vagyok nálad:
ő rád ugrik, a szemtelen.
Én a kezed se merem fogni,
fülét ő kebledhez feni,
s amire nem mernék gondolni:
bajszát orcádhoz dörzsöli.
Én szólok mint az Illem-könyve;
ő meg szép nyakadhoz dőlve
mormolgat, mint egy vén szerelmes.
S amíg a méreg engem csikland,
szemed reám édesen pillant,
és mondod: „A Micó… úgy-e kedves?”
Forrás: Versek mindenkinek
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.
Haljon az meg, a ki nem lelt
Soha embert, szivet, hálát,
Kinek minden jó tetteit
Szeme, arcza közé vágták.
Haljon az meg, kinek szive
Százfélekép van át szúrva,
A ki nem bir megbocsátni
S gyáva lett már a boszúra.
Haljon az meg, ki nem tudja:
Mért kinozták, miért szenvedt?
S az égben is hitét veszté,
Mert bünhödik s roszat nem tett.
Haljon az meg, kinél minden
Eszme, czél már semmivé lett,
Ki rettegi már a létet,
Haljon oh az, haljak én meg.
Forrás: Versek mindenkinek
