Szerző: Mária Németh

  • Meggyesi Éva: Amíg csak élünk

    Amíg csak élek, te légy az élet,
    amelyben mindig értelmet lelek,
    nálad leljem a csöndes menedéket,
    amelyet olyan régóta keresek.

    A te vállad legyen majd támaszom nékem,
    amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
    hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
    s karodba bújva nyerek friss erőt.

    Amíg csak élünk, én legyek néked
    az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
    hogy a vállaidról átvegyem egy részét
    súlyos terheidnek, melyet hordozol.

    Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
    S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
    mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
    s elcsitítja a csöndes zokogást.

    Milyen jó lenne együtt bandukolni,
    amíg a hajunk hófehérre vált,
    s szeretni egymást olyan türelemmel,
    hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

    Együtt ébredni, hogy én lássam először
    reggel az arcod első mosolyát,
    s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
    egymásért éljünk, míg időnk lejár.

    S ha majd ránk borul a végső éji álom,
    amely örökre karjaiba zár,
    azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
    hisz csak veled szép ez a rút világ.


  • Áprily Lajos: Carpe diem…

    Most értelek meg, réges-régi szó.
    Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
    ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
    mert tudja, hogy már nem sok napja van.

    Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
    Legyen minden napom aranypohár,
    aranypohárban aszubor legyen,
    mely fenn termett a hervadó hegyen,
    olyan bor, melynek alján nincs salak,
    olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
    hogy mondhassam, ha csendes óra jön
    s napomnak esti számadása vár:
    öregség kincse, szép aranypohár,
    ma végső cseppedig kiittalak.


  • Dsida Jenő: Öregek leszünk

    1931

    Majd nyolcat üt egy öreg óra,
    és öregek leszünk mi is.
    Szoknyád meglibben suhogóra,
    s ősz fejemen barátpilis.

    Mellénk az este ül le gyorsan,
    faggat, mint régi jóbarát –
    S mi iszunk együtt mosolygósan,
    köhögősen meleg teát.

    Szívünkben még a régi nyíl van,
    de már jólesik, nem sebez,
    s ha pápaszemünk összevillan:
    a közel olyan messze lesz.

    S a messze olyan közel szárnyal.
    Megölellek hallgatagon…
    És vén mesefák illatával
    száll be a szél az ablakon.


  • Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

    Eredj, ha tudsz…
    Eredj, ha gondolod,
    Hogy valahol, bárhol a nagy világon
    Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
    Eredj…
    Szállj mint a fecske, délnek,
    Vagy északnak, mint a viharmadár,
    Magasából a mérhetetlen égnek
    Kémleld a pontot,
    Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
    Eredj, ha tudsz.

    Eredj, ha hittelen
    Hiszed: a hontalanság odakünn
    Nem keserűbb, mint idebenn.
    Eredj, ha azt hiszed,
    Hogy odakünn a világban nem ácsol
    A lelkedből, ez érző, élő fából
    Az emlékezés új kereszteket.
    A lelked csillapuló viharának
    Észrevétlen ezer új hangja támad,
    Süvít, sikolt,
    S az emlékezés keresztfáira
    Téged feszít a honvágy és a bánat.
    Eredj, ha nem hiszed.

    Hajdanában Mikes se hitte ezt,
    Ki rab hazában élni nem tudott
    De vállán égett az örök kereszt
    S egy csillag Zágon felé mutatott.
    Ha esténként a csillagok
    Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
    Meglátogatták az itthoni árnyak,
    Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
    A szívét kitépték.
    S hegyeken, tengereken túlra hordták…
    Eredj, ha tudsz.

    Ha majd úgy látod, minden elveszett:
    Inkább, semmint hordani itt a jármot,
    Szórd a szelekbe minden régi álmod;
    Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
    Menj őserdőkön, tengereken túlra
    Ajánlani fel két munkás kezed.
    Menj hát, ha teheted.

    Itthon maradok én!
    Károgva és sötéten,
    Mint téli varjú száraz jegenyén.
    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De itthon maradok.

    Leszek őrlő szú az idegen fában,
    Leszek az alj a felhajtott kupában,
    Az idegen vérben leszek a méreg,
    Miazma, láz, lappangó rút féreg,
    De itthon maradok!

    Akarok lenni a halálharang,
    Mely temet bár: halló fülekbe eseng
    És lázít: visszavenni a mienk!
    Akarok lenni a gyujtózsinór,
    A kanóc része, lángralobbant vér,
    Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
    Hamuban, éjben.
    Míg a keservek lőporához ér
    És akkor…!!!

    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De addig, varjú a száraz jegenyén:
    Én itthon maradok.


  • József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

    (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.

    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfilléres, a vashatos.

    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. – Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.

    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.

    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.

    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.
    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.


  • József Attila: (Karóval jöttél…)

    (KARÓVAL JÖTTÉL…)

    Karóval jöttél, nem virággal,
    feleseltél a másvilággal,
    aranyat igértél nagy zsákkal
    anyádnak és most itt csücsülsz,

    mint fák tövén a bolondgomba
    (igy van rád, akinek van, gondja),
    be vagy zárva a Hét Toronyba
    és már sohasem menekülsz.

    Tejfoggal kőbe mért haraptál?
    Mért siettél, ha elmaradtál?
    Miért nem éjszaka álmodtál?
    Végre mi kellett volna, mondd?

    Magadat mindig kitakartad,
    sebedet mindig elvakartad,
    híres vagy, hogyha ezt akartad.
    S hány hét a világ? Te bolond.

    Szerettél? Magához ki fűzött?
    Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
    Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
    se késed nincs, se kenyered.
    Be vagy a Hét Toronyba zárva,
    örülj, ha jut tüzelőfára,
    örülj, itt van egy puha párna,
    hajtsd le szépen a fejedet.

    1937. nov. 24.


  • József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött…)

    (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)

    Az Isten itt állt a hátam mögött
    s én megkerültem érte a világot
    ……………………………………….
    ……………………………………….

    Négykézláb másztam. Álló Istenem
    lenézett rám és nem emelt föl engem.
    Ez a szabadság adta értenem,
    hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

    Ugy segitett, hogy nem segithetett.
    Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
    Ahány igazság, annyi szeretet.
    Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

    Gyönge a testem: óvja félelem!
    De én a párom mosolyogva várom,
    mert énvelem a hűség van jelen
    az üres űrben tántorgó világon.

    1937. szept.–okt.


  • József Attila: (Talán eltünök hirtelen…)

    (TALÁN ELTÜNÖK HIRTELEN…)

    Talán eltünök hirtelen,
    akár az erdőben a vadnyom.
    Elpazaroltam mindenem,
    amiről számot kéne adnom.

    Már bimbós gyermek-testemet
    szem-maró füstön száritottam.
    Bánat szedi szét eszemet,
    ha megtudom, mire jutottam.

    Korán vájta belém fogát
    a vágy, mely idegenbe tévedt.
    Most rezge megbánás fog át:
    várhattam volna még tiz évet.

    Dacból se fogtam föl soha
    értelmét az anyai szónak.
    Majd árva lettem, mostoha
    s kiröhögtem az oktatómat.

    Ifjuságom, e zöld vadont
    szabadnak hittem és öröknek
    és most könnyezve hallgatom,
    a száraz ágak hogy zörögnek.

    1937. nov.


  • József Attila: „Költőnk és kora”

    “KÖLTŐNK ÉS KORA”

    Hatvany Bertalannak

    Ime, itt a költeményem.
    Ez a második sora.
    K betűkkel szól keményen
    címe: “Költőnk és Kora”.
    Ugy szállong a semmi benne,
    mintha valaminek lenne
    a pora…

    Ugy szállong a semmi benne,
    mint valami: a világ
    a táguló űrben lengve
    jövőjének nekivág;
    ahogy zúg a lomb, a tenger,
    ahogy vonítanak éjjel
    a kutyák…

    Én a széken, az a földön
    és a Föld a Nap alatt,
    a naprendszer meg a börtön
    csillagzatokkal halad –
    mindenség a semmiségbe’,
    mint fordítva, bennem épp e
    gondolat…

    Űr a lelkem. Az anyához,
    a nagy Űrhöz szállna, fönn.
    Mint léggömböt kosarához,
    a testemhez kötözöm.
    Nem való ez, nem is álom,
    ugy nevezik, szublimálom
    ösztönöm…

    Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
    E világban dolgozol
    s benned dolgozik a részvét.
    Hiába hazudozol.
    Hadd most azt el, hadd most ezt el.
    Nézd ez esti fényt az esttel
    mint oszol…

    Piros vérben áll a tarló
    s ameddig a lanka nyúl,
    kéken alvad. Sír az apró
    gyenge gyep és lekonyúl.
    Lágyan ülnek ki a boldog
    halmokon a hullafoltok.
    Alkonyúl.

    1937. aug. vége


  • József Attila: Könnyű, fehér ruhában

    KÖNNYŰ, FEHÉR RUHÁBAN

    Ignotus Pálnak

    Mindent, mi nem ennivaló,
    megrágtam és kiköptem.
    Magamtól tudom, mi a jó
    s hogy egyremegy, szappangolyó
    vagy égbolt van fölöttem.

    És tudom, mint a kisgyerek,
    csak az boldog, ki játszhat.
    Én sok játékot ismerek,
    hisz a valóság elpereg
    és megmarad a látszat.

    Nem szeretnek a gazdagok,
    mig élek ily szegényen.
    Szegényeket sem izgatok,
    nem állok én vigasznak ott,
    ahol szeretni szégyen.

    Megalkotom szerelmemet…
    Égitesten a lábam:
    elindulok az istenek
    ellen – a szívem nem remeg –
    könnyű, fehér ruhában.

    1937. jún.