Szerző: Mária Németh

  • József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

    TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

    Tudod, hogy nincs bocsánat,
    hiába hát a bánat.
    Légy, ami lennél: férfi.
    A fű kinő utánad.

    A bűn az nem lesz könnyebb,
    hiába hull a könnyed.
    Hogy bizonyság vagy erre,
    legalább azt köszönjed.

    Ne vádolj, ne fogadkozz,
    ne légy komisz magadhoz,
    ne hódolj és ne hódits,
    ne csatlakozz a hadhoz.

    Maradj fölöslegesnek,
    a titkokat ne lesd meg.
    S ezt az emberiséget,
    hisz ember vagy, ne vesd meg.

    Emlékezz, hogy hörögtél
    s hiába könyörögtél.
    Hamis tanúvá lettél
    saját igaz pörödnél.

    Atyát hivtál elesten,
    embert, ha nincsen isten.
    S romlott kölkökre leltél
    pszichoanalizisben.

    Hittél a könnyü szóknak,
    fizetett pártfogóknak
    s lásd, soha, soha senki
    nem mondta, hogy te jó vagy.

    Megcsaltak, úgy szerettek,
    csaltál s igy nem szerethetsz.
    Most hát a töltött fegyvert
    szoritsd üres szivedhez.

    Vagy vess el minden elvet
    s még remélj hű szerelmet,
    hisz mint a kutya hinnél
    abban, ki bízna benned.

    1937. jún.


  • József Attila: (CSAK AZ OLVASSA…)

    (CSAK AZ OLVASSA…)

    Csak az olvassa versemet,
    ki ismer engem és szeret,
    mivel a semmiben hajóz
    s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

    mert álmaiban megjelent
    emberi formában a csend
    s szivében néha elidőz
    a tigris meg a szelid őz.

    1937. jún. eleje


  • József Attila: HAZÁM

    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméletem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mit bánja sok törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.
    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva,
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre,
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.
    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjat szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. máj.


  • József Attila: SZÜLETÉSNAPOMRA

    Harminckét éves lettem én –
    meglepetés e költemény
    csecse
    becse:

    ajándék, mellyel meglepem
    e kávéházi szegleten
    magam
    magam.

    Harminckét évem elszelelt
    s még havi kétszáz sose telt.
    Az ám,
    Hazám!

    Lehettem volna oktató,
    nem ily töltőtoll koptató
    szegény
    legény.

    De nem lettem, mert Szegeden
    eltanácsolt az egyetem
    fura
    ura.

    Intelme gyorsan, nyersen ért
    a „Nincsen apám” versemért,
    a hont
    kivont

    szablyával óvta ellenem.
    Ideidézi szellemem
    hevét
    s nevét:

    „Ön, amíg szóból értek én,
    nem lesz tanár e féltekén” –
    gagyog
    s ragyog.

    Ha örül Horger Antal úr,
    hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
    sekély
    e kéj –

    Én egész népemet fogom
    nem középiskolás fokon
    taní-
    tani!

    1937. ápr. 11.


  • József Attila: MEGHALT JUHÁSZ GYULA

    Szól a telefon, fáj a hír,
    hogy megölted magad, barátom,
    hogy konokul fekszel az ágyon.
    A bolondok között se bírt

    szíved a sorssal. Sehol írt
    nem leltél arra, hogy ne fájjon
    a képzelt kín e földi tájon,
    mely békén nyitja, lám, a sírt.

    Mit mondjak most? Hogy ég veled?
    Hogy rég megölt a képzelet?
    Még nő szép szakállad s hajad.

    Fölmondjuk sok szép versedet.
    Mosdatnak most. Anyád sirat
    s társadtól jön egy sírirat.

    1937. ápr. 5.


  • József Attila: FLÓRÁNAK

    Most azon muszáj elmerengnem:
    hogy ha te nem szeretnél engem,
    kiolthatnám drága szenem,
    lehunyhatnám fáradt szemem.

    Mert jó meghalni. Tán örülnék,
    ha nem szeretnél így. Kiülnék
    a fehérhabú zöld egek,
    fecsegő csillagfellegek

    mellé a nyugalom partjára,
    a nem üres űr egy martjára,
    szemlélni a világokat,
    mint bokron a virágokat.

    Hajósinas koromban, nyáron,
    a zörgő, vontató Tatáron,
    egy szép napon munkátlanul,
    mint aki örömöt tanul,

    bámultam a Dunát, megáradt,
    libegtetett leveles ágat,
    úgy kanyarított sok fodort,
    deszkát harapdált és sodort

    olyan sok szép villogó dinnyét
    a sárga ár, hogy el se hinnéd
    és én se hinném el talán,
    ha nem tenéked mondanám.

    Piros almák is ringatóztak,
    zöld paprikák bicegve úsztak,
    most ez, majd az lett volna jó.
    S állt és bólintott a hajó.

    Ilyen lenne az űri szemle.
    Milyen szép! – bólintva mindenre,
    meglátnám, milyen kéken ég
    az ég, mely hozzád illenék.

    Mert a mindenség ráadás csak,
    az élet mint az áradás csap
    a halál partszegélyein
    túl, űrök, szívek mélyein

    túl, túl a hallgatag határon,
    akár a Duna akkor nyáron…
    Mert szeretsz s nyugton alhatom,
    neked én be is vallhatom

    az elmúlástól tetten érten,
    hogy önmagamba én se fértem,
    a lelkem azért közvagyon
    s azért szeretlek ily nagyon.

    1937. márc.


  • József Attila: FLÓRA

    1

    Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
    erényeidből épül-e szerencse,
    hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
    hű szeretőd munkáján elfelejtse?

    Tudnál-e engem új világra hozni,
    iparkodván szerelmes türelemmel,
    hogy legyen erőm ismét adakozni
    s eltölteni a gonoszt félelemmel?

    Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
    Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal.
    Én, aki vele mind csak hadakoztam,
    kibékülnék a haragvó halállal.

    2

    Félek, nem tudod megbocsájtani
    eltékozolt, ostoba, könnyű multam
    és majd ezerszeresen fáj, ami
    ezerszer fájt, míg szeretni tanultam.

    Félek, nem ér majd annyit életem,
    törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
    hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
    önnön jóságom útján győzedelmem.

    Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
    örömöm tán a büntetések hozzák,
    hogy sírva nézem majd, ha boldogan
    sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

    1937. márc.


  • József Attila: NEM EMEL FÖL

    Nem emel föl már senki sem,
    belenehezültem a sárba.
    Fogadj fiadnak, Istenem,
    hogy ne legyek kegyetlen árva.

    Fogj össze, formáló alak,
    s amire kényszerítnek engem,
    hogy valljalak, tagadjalak,
    segíts meg mindkét szükségemben.
    Tudod, szivem mily kisgyerek –
    ne viszonozd a tagadásom;
    ne vakítsd meg a lelkemet,
    néha engedd, hogy mennybe lásson.

    Kinek mindegy volt már a kín,
    hisz gondjaid magamra vettem,
    az árnyékvilág árkain
    most már te őrködj énfelettem.

    Intsd meg mind, kiket szeretek,
    hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
    Vizsgáld meg az én ügyemet,
    mielőtt magam feláldoznám.

    1937. febr.


  • József Attila: FLÓRA

    1. Hexaméterek

    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

    2. Rejtelmek

    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe’.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.

    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.

    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.

    3. Már két milliárd

    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.

    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
    mely igazodni magára mutat.

    4. Buzgóság

    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel,
    az örökös ifjuság italát.

    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág –
    bár búcsut int nekem… E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.

    Fecseghetnének nyelves tudományok –
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.

    5. Megméressél!

    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.

    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.

    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.

    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, –

    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél,
    mindig, mindenütt megméressél!

    1937. febr.

    Latinovits Zoltán – József Attila Flóra


  • József Attila: ARS POETICA

    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kísérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje