https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • József Attila: (ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.

    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.

    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. jan.

  • József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig,
    még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” –
    (így nem szökik rá hirtelen az éj)
    s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódít:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj –
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
    fő-e új méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők – szabadok, kedvesek
    – s mind ember, mert az egyre kevesebb…
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.

    1937. jan. eleje

  • József Attila: KÉSZ A LELTÁR

    Magamban bíztam eleitől fogva –
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek. Semmiképp se többe,
    mint az állatnak, mely elhull örökre.
    Ha féltem is, a helyemet megálltam –
    születtem, elvegyültem és kiváltam.
    Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
    ki ingyen adott, azt szerettem érte.
    Asszony ha játszott velem hitegetve:
    hittem igazán – hadd teljen a kedve!
    Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
    Okos urak közt játszottam a bambát.
    Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
    ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
    Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
    de ágyban végzem, néha ezt remélem.
    Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Éltem – és ebbe más is belehalt már.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: MAGÁNY

    Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
    bársony-penész pihézze melledet.
    Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
    Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

    Száraz homokként peregjen szét arcod,
    a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
    mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
    dolgos ujjaid kösse le a gyom.

    Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
    Meg se rebbennél, ha az emberek
    némán körülkerülnének, hogy lássák:
    ilyen gonosszá ki tett engemet.

    Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
    öröme az lesz, hogy körbe forog,
    te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
    telibendőjü aligátorok.

    Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
    látom a szemem: rám nézel vele.
    Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
    hogy azt hihetném, meghalok bele.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: NE BÁNTSD

    Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
    magadat érte kínokba veretted
    s nem adtál két pofont neki.
    Telefirkáltad a falat vele.

    Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
    gyámoltalanul lóg alá a széken –
    annak karján, ki szereti,
    csüngjön, míg foszlik kéje éjjele!

    Dobd le – a háta legyen újra görbe,
    lába csámpás, bújjon az álla szőrbe!
    Bibircsók nőjjön a hasán!
    Gyűrje e verset kapzsi tenyere!

    Te fuss vissza a szép növésű, kedves
    lányok ölébe – oly illőt ölelgess,
    ki kapkod, fúl vágyad után,
    mint zivatarban zengő jegenye!

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: ELMARADT ÖLELÉS MIATT

    Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
    ha feküdtem s anyám még odajárt.
    Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
    hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
    nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
    vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
    De az még ostobább,
    hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

    Makacs elmulás tolja a világot
    maga előtt, mint bányász a szenet,
    melyet kifejtett, darabokra vágott.
    De mélyben, egyben él, aki szeret.
    Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
    káprázata volt, ami visszatartott,
    hogy míg a hold haladt,
    nem fogózhattam beléd azalatt?

    Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
    csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
    s nem is uszhattam a sodorral szembe
    kedves öledben!… Hol volt az öled?…
    Mig itt hadart s hazudozott az óra,
    te fölbámészkodtál egy dobogóra
    s a szétterült ütem
    hálójában remegtél nélkülem.

    Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
    harisnyádon ha egy szem leszalad!
    Most szerelmünkből kivált s kellemedben
    egy ölelés örökre szétszakadt.
    Az a müvész pörölt az elmulással –
    tanuskodj néki! De velem, ne mással.
    Tudd meg már, mi a gond.
    Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: MAJD MEGÖREGSZEL

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a multból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifju képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tünődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.

  • József Attila: NAGYON FÁJ

    Kivül-belől
    leselkedő halál elől
    (mint lukba megriadt egérke)

    amíg hevülsz,
    az asszonyhoz ugy menekülsz,
    hogy óvjon karja, öle, térde.

    Nemcsak a lágy,
    meleg öl csal, nemcsak a vágy,
    de odataszit a muszáj is –

    ezért ölel
    minden, ami asszonyra lel,
    mig el nem fehérül a száj is.

    Kettős teher
    s kettős kincs, hogy szeretni kell.
    Ki szeret s párra nem találhat,

    oly hontalan,
    mint amilyen gyámoltalan
    a szükségét végző vadállat.

    Nincsen egyéb
    menedékünk; a kés hegyét
    bár anyádnak szegezd, te bátor!

    És lásd, akadt
    nő, ki érti e szavakat,
    de mégis ellökött magától.

    Nincsen helyem
    így, élők közt. Zúg a fejem,
    gondom s fájdalmam kicifrázva;

    mint a gyerek
    kezében a csörgő csereg,
    ha magára hagyottan rázza.

    Mit kellene
    tenni érte és ellene?
    Nem szégyenlem, ha kitalálom,

    hisz kitaszit
    a világ így is olyat, akit
    kábít a nap, rettent az álom.

    A kultura
    ugy hull le rólam, mint ruha
    másról a boldog szerelemben –

    de az hol áll,
    hogy nézze, mint dobál halál
    s még egyedül kelljen szenvednem?

    A csecsemő
    is szenvedi, ha szül a nő.
    Páros kínt enyhíthet alázat.

    De énnekem
    pénzt hoz fájdalmas énekem
    s hozzám szegődik a gyalázat.

    Segítsetek!
    Ti kisfiúk, a szemetek
    pattanjon meg ott, ő ahol jár.

    Ártatlanok,
    csizmák alatt sikongjatok
    és mondjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti hű ebek,
    kerék alá kerüljetek
    s ugassátok neki: Nagyon fáj.

    Nők, terhetek
    viselők, elvetéljetek
    és sirjátok neki: Nagyon fáj.

    Ép emberek,
    bukjatok, összetörjetek
    s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti férfiak,
    egymást megtépve nő miatt,
    ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

    Lovak, bikák,
    kiket, hogy húzzatok igát,
    herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

    Néma halak,
    horgot kapjatok jég alatt
    és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

    Elevenek,
    minden, mi kíntól megremeg,
    égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

    s ágya körül,
    üszkösen, ha elszenderül,
    vakogjatok velem: Nagyon fáj.

    Hallja, mig él.
    Azt tagadta meg, amit ér.
    Elvonta puszta kénye végett

    kivül-belől
    menekülő élő elől
    a legutolsó menedéket.

  • József Attila: KOSZTOLÁNYI

    A kínba még csak most fogunk, mi restek,
    de te már aláírtad művedet.

    Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
    Téged már csak a féreg fal, szeret,

    mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
    Testvérünk voltál és lettél apánk.

    Gyémánt szavaid nem méred karáton –
    nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

    Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
    ahogy letört a halál tégedet.

    Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
    mint tudja, ki halottat költöget.

    1936. nov. eleje

  • József Attila: …AKI SZERETNI GYÁVA VAGY

    Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
    akinek több a biztosító munka,
    melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
    küldvén máris a külső fagyokat, –
    fordított ringyó, ki a kötelesség
    aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
    a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
    én nem tehetem; elpusztítalak.

    Én férfi vagyok, nemes és konok,
    nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
    Csak szenvedek, mint akit megnyomott
    ásás közben a föld; káromkodok –
    Ringyó! – hogy rólad ilyen szavam támad!
    Rajtad a komolyság is kellemes,
    nő létedre erős vagy s érdemes,
    hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
    Én nem jártatom hiába a számat,
    de kín sem űzhet hiába utánad.

    Már elrebbent a férfias szemérem
    nyoma orcámról, és csak sáppadok.
    Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
    mint bolond tanárt az üres padok.
    Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
    téged, életem s engem is, ki vágyom,
    ha másra nem, hát hogy veled legyek
    s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

    Add kezembe e zárt világ kilincsét,
    könnyü kezedet – vár kinn a szabad.
    Gyülekező halottaimat intsd szét,
    szólj s hízelegjen körül jószavad.
    Ismersz engem, kit szemed megviselt,
    lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
    Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
    hadd jusson el már örökös öledhez!

    1936. okt. 23.