Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
Hűs síneken döcög az éj.
Vándor repesz – szívünkhöz ér
a búcsú perce – már kiáltják.
Bízni nehéz! – Kigördül szívem,
és súlyosabban, mint a gép.
Milyen holdak és milyen ég
felé viszik a sínek innen?
Te itt maradsz – én utazom.
Ki tudja mégis, ki megy el?
S ki megy messzebbre az úton,
amelyen vissza sose lel.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Sínek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.
A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.
Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettőnknek sem sikerült,
mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el – majd kiderül –
mit oly nagyon kerestél!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: – lesz mit fölemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már – ne csak magunkat.
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik, talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Bocsásd meg, ha bántottalak,
sokszor sárba rántottalak,
voltam hozzád, mint a dúvad,
abban csörtet, mibe búhat.
Csillag ballag át a réten,
szárnyát húzó vereségem,
mezítláb lépdel a havon,
bekönyörög ablakodon.
Alkonyodik, besötétül,
a madár párja mellé ül,
melléd dőlök, avas fejfa,
sírdogálsz, virrasztó gyertya.
Lelkem nehéz zsíros bunda.
Kívül hordom, kifordítva,
befelé akkor fordítom,
mikor magam elordítom.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Véremen hintáztál,
szálltál szívemen.
Széllel kerítettelek:
szabad voltál, szerelmem.
Leveles ujjakkal
kerestem homlokod,
mint térdelő bodza
kérlel ablakot.
Gyökerek közt gyalogút,
hemperegtem érted,
porban, egek harmatában
kérleltem a térded.
Tördelt téli vaspatkó,
gyalult vihar éle,
– arcom kintről ráfagyott
ablakod jegére.
Lámpa voltál, vetkeztél:
tollászkodó csillag.
– Csókoltam forró sebét
levett szárnyaidnak.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
amiért élni érdemes, mert egyedül
a küszködés szép szele kifullad az égen.
Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
a szív nem dobban többé forró rózsát,
csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
a vér-erek sudár hárfáján elhal
a könnyű ujjal keltett zene bennünk.
Az arcunk, mint folyókon a holtak
zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.
Mert egyedül a halál gyökér íze
olvad a szánkban – ó, mert egyedül
nem nyílik számunkra a déli égbolt,
amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.
Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
melynek földjébe keserű gyökérrel
foganni vágy csírátlan szívünk.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.
Bezárt szárnyaid
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű
érintetlenül,
– óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.
Mi él, éltet
– Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
– mindenütt te fúródsz szívembe.
Belém ivódtál – édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.
Ahogy sors íródik tenyérre,
– arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül – ahogy a Hold jár.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Fácán ragyog a sötét földeken,
a szegények lecsavart lámpájának fénye
sugárzik a remegő nyakán.
Körbe a dombok torokhangú kékjén
széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
a zománc mellű páva.
A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
már alszanak a jegenyék,
a borzolt tollú gólyák.
A láthatáron körben
a hegyek sóvár dallama lebeg.
Kiárad az este a parttalan világra,
mentőcsónakjában száll a képzelet.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
