Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya,
lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
egy ütemben.
Száll hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Minket mindenki elkerül,
asztalunk hiába terül.
A vendég úgy ül, hogy gyanít,
aggódva sejt, vár valamit.
Ő van otthon – s az idegen
mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
két gyertyaláng, melyre lecsap
váratlan titkos léghuzat,
s hirtelen lobban, majd pedig
szelíden ragyog, könnyezik.
Beszélgetünk – egyszerre csak
szemünkben ég egy alkonyat;
aztán korbácsként suhogunk,
s valamin elsírjuk magunk,
majd hirtelen egy vallomás
önti el ajkunk, mint a láz,
s magunkról olyat hírelünk,
hogy rajta mi megdöbbenünk,
s újra csak ülünk hangtalan,
s amit nézünk, oly messze van!
Ilyenek vagyunk – mint a láng,
és mint a szél, s szélben az ág,
túlzások, tág ívek, örök,
soha be nem zárult körök,
s mint partjain túl a folyó.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Lányos mosollyal álmodik a tó,
zöldes szemében könnyű végtelen;
gyógyít a fény, a csend, a néptelen
hajnal: – nem ébredt még fel a Való.
Még álmodik pár percig a világ,
valami másról mélyen álmodik,
valami közeledő távolit –
– mint a magot a záruló virág.
A csipkebokor szirmai lehullnak,
nem pompázik vörös tavasz idő:
– a megfogant gyümölcs köré az ujjak
védő, kemény csonthéjas ökle nő!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom a kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva – sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
csüggedten ölbe ejtett kézzel,
de mennyekkel vagy különb, mint a többi.
Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
mint aki ember mindahány, – de mennyivel
kínlódóbb a megszenvedett erényben!
Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
s Terád nézhet e sok
érzékei jászla elé kötözött némber itt,
kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
őstengeri éhséggel,
és zabál bennük a partra lépő első állat.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Ez a folyó mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
– az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.
Mintha élet lenne az élet,
éltetne is – míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.
Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az, mi voltam, s mi lehetnék.
És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz – mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.
Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!
A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.
Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.
Ami van, mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendben lenne.
Világunk mintha már az lenne,
minek az ember elképzelte,
s benne semmi dolgunk se lenne,
s mintha belenyugodnánk ebbe.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
kimondhatatlan, mint szívben a mély
szenvedélyek szenvedő hallgatása;
és kitapinthatatlanul belém
hasítsz – nem tudom, merre fájva?
Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
karom, mikor legfájóbban szorítlak;
beteljesült csoda – nem hiszem el,
hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
Léteddel magad ellen vétkezel.
Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.
Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
adj merengést, mint hívó költemények.
Ölelj és altass: – már mindent tudok,
amit tudni lehet – s semmit sem értek.
Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
mert sírásomat nem csitítja térded.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Áldjanak meg a szélben tört virágok,
s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
Foganjanak több magot a kalászok,
amelyek térdednek verődnek csendesen,
s minden lábnyomodba pacsirkapárok
fészkelnek a por tenyereiben.
Eredj, és királyian szórd utadra
lábnyomodnak arany tallérait.
Jajodat ne leheld csak faodvakba,
s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
idd szerelmünk mandula-ízeit.
És ajkad között szoríts inkább pengét,
és menj oda, ahol nem kell szó;
a margaréták tárt szemmel könnyeznék
a homályt, mely arcodon látható;
s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
szíved felé lengne a mutató.
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
amelyeket szekerce hasgatott!
Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
érzik szívükre kúszni a pillanatot:
erdőbe futnak, s két fát átkarolva
szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
azokon rügyet sajdít panaszod.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Hogy értelek és hogy szeretlek!
Mit tennék Érted! – Ó, ha tudnád,
milyen ősi és időntúli
félelem űz és kötöz Hozzád!
Nem lelném mását letört mosolyodnak,
mely úgy hajladoz, fényekben úgy hervad,
hogy nincs irány számomra e Földön,
ha szemed lágy északi fénye elhagy.
Hogy szereted az embereket! És mert
nehéz szeretni őket – sírsz, zokogsz,
és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz,
hogy végül mindet gyűlölni fogod.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
A barna éjszaka mezsgyéin,
a lámpák napraforgói alatt,
hogy szerettem Veled az égre nézni,
ha már nem leltünk szavakat!
Erkélyek sötét fedélzetein
hajózni éjek, emlékek felett,
hallgatni egymás mellett és susogni,
mint virágok fölött a levelek!
És eszpresszók gyóntató asztalánál
gyufát tördelve éjjelig,
mennyit tudtunk arról beszélni,
hogy csak beszélünk, évekig!
S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
– a partok közt hogy megfeszült a híd!
Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
szerettünk volna mondani valamit!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
