Vakká kövezett értelem
világtalan s elégtelen…
nem lát nem érez semmi bajt
hát vakon-bízón vesztébe hajt.
Mint itt ez a dőlő pajtafal
csalános támasztékaival
már nem is gondol velem
ha mindig későn érkezem.
A ház még állna valahogy
bár udvarát fölveri a gyom
fűben fuldokló vén szilvafák
áhítják a széna illatát.
Egyszer úgyis mindent lekaszál
az első és utolsó kaszás…
így lesz majd és nem kérded miért:
lélekharang szól mindenkiért.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára
Terveid rengetegében, Uram
már láttad az én egyetlen utam,
láttad a fiatalban a roskadt öreget:
Feléd vándorló lábnyomaimat.
Láttad ifjú fényeimben az árnyakat,
ha szembejöttek párban az úton,
el ne vakuljak, hát küldtél elém
mély börtön-kátyukat, ezt is tudom.
De adtál óvni szétszórt nyájat is,
kiknek szolgáló pásztora lehettem,
ha erőm már éppen megfogyatkozott,
a Lélek épített falakat helyettem.
Kezem és lábam gyakran megremeg,
olykor látnom és szólnom is nehéz,
de az út szívemben mindig egyenes,
hiszen mágnesként vezet az a kéz:
a Te kezed – és akaratod gyémánt
csöndjében hozzád tart estéli utam,
mit fáradt lelkemmel már némán
látok is bölcs terveid szerint, Uram.
(2000. június 18.)
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának
Hajnali szép dallamba zárt,
szívnyi szelencébe csukott,
föld mélyébe titkon rejtett,
oszthatatlan közös kincsünk.
Hogyha elvész, nemzet vész el,
s hangtalanná foszlik minden,
még a sírás szabadságát
is tagadják… azt kell hinnem,
amit látnak vak szemekkel,
honnan a könny előgördül.
Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?
Jó volna, ha véget érne
egyszer ez a szörnyű álság,
s jönnének bátor fiai
hűségükkel, hogy megváltsák!
Árva dallam… lányka-hangon
s belénk költözik a lélek,
déli harang brongásával
szól a kórus: élek, élek!
Fűszál hegyéről a harmat
gyöngyét ajánlja az Égnek,
mekkora kincs, mikor ének
üzenhet a Mindenségnek!
(Írtam a 2000. év első napjaiban)
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Be kell avassalak titkaimba!
Első titok:
szerettelek.
Második titok:
mást is szerettem.
Harmadik titok:
újra csak téged szeretlek.
Negyedik titok:
mást nem tudok szeretni.
Ötödik titok:
csak magamat tudtam szeretni.
Hatodik titok:
kezdettől rosszul szerettelek.
Hetedik titok:
másokat is rosszul szerettem.
Nyolcadik titok:
magamra maradtam.
Kilencedik titok:
de csöppet sem vagyok
szeretetre méltó.
Tizedik titok:
magányban gyakorlom
eszeveszett öngyűlöletemet.
Tizenegyedik titok:
néha azt hiszem
hogy ő nem gyűlöl.
Tizenkettedik titok:
sőt egyre jobban szeret.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
(a Túlélők dicsérete)
Elfogyott volna már a vérdíj?
Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
Talán hirtelen kasszát csináltak?
S hova tűntek a nagy nyári
média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
amivel azonnal ölni lehetne?
Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
jó szokás szerint az „élve vagy halva!” üzenetét?
És a lassan ölő mérgek?
Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
Ki lehet bírni mindent.
Ki lehetett!
Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
Bizony, ki lehet bírni azt is.
Figyelemmel és fegyelemmel.
Mert az élet legvadabb bozótosából
ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
versek
ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
és sétálnak mindig fölfelé,
a halálos vágták után, halálos fáradtságban
a szívrengéses nappalok után,
sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
és a folyóban fuldokló hidat,
a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
és lássák csak Balassi üszök-porondját,
ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
a tornyokig, a kupoláig.
S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
úsztatja magát az estéli folyó
kivilágított kottasorán.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Naponta jönnek rossz jelek
barbár és szelíd figyelmeztetések
hogy nem vagyunk halhatatlanok –
mindegyikünk vénen s akár fiatalon
már a végső szörny torkában ragyog
és senki sem akad fönn a rostán
hiába veszteget s cselez jól életében
kímélve magát persze így-úgy boldogul –
de siker és kudarc minden résztvevője
végül egyetlen intésre lehull
le bizony le a rosta szörny-likán
lebocsátja valami sodrott sors-lián
a sosem képzelt irdatlan mélybe –
ne félj de tűnődj ezen naponta már
mikor még fönt járkálsz a fényben.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
(éji futamok, szíves ütőhangszerekre)
Meszesednek a csigolyáim:
szaporodnak a rigolyáim.
+
Elszonettesült szürke világban
vértelen jambusok kattognak át
a túlexponált líraváltón.
+
Szomorú tapasztalásom lett:
akiket igazán s érdemük szerint is
régóta szeretek s szerettem
csak a távolság tartotta
meg őket szeretetemben –
+
A vélt igazság:
már csaknem egy
tisztes féligazság!
+
Mindenki mondja, mondja,
s az benne a szép,
hogy senki sem hiszi,
úgy értem: aki legkivált
fújja, fújja – akár
a tortagyertyát, el!
+
Jaj, a félelmet
ne hagyjátok kihalni!
Mikor félnem kellett volna,
nem mertem félni,
most, amikor már nem kell,
most kezdek el remegni,
vacogni a nyárban,
lehet – több okból is –,
csak önmagamtól félek:
micsoda évek voltak,
s nem haltam ki: élek!
+
Nem írok rövidet,
nem írok hosszút,
nem írok örömet,
nem írok bút –
ha itt élek
e fagyos intermundiában
nem visz rá
a lélek,
hogy nem írok!
+
Valahol valakik kalapálják
az egyedüli értéket,
s e mértékadó adó-vevők
nem ismernek mértéket!
+
Tartani sötétben is
fölös ébrenlétet,
pedig aludni kéne
– csak gyerekként! –,
úgy, mint régen!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
litániás válaszlevél
Aki szívéből kiszakította
a fény korlátait
aki legyőzte a félelmet
úgy röpködött „ágról-ágra”
mint egy kismadár
aki mosolyával visszahozta
a mi elföldelt mosolyunkat
most hét szaltóra áll
az őrület falától…
mert a Nagy Pontozó körül
nyüzsögnek a szándéktalan
kis heródesek
a jövő pitiáner hóhérai
mert először
a leggyöngébbeken kezdik…
ezért üzented kedves O. K.
„hogy körülötted már minden K. O.
reménytelen reménytelen”!
rajongtam egykor érted
szaltódat ünnepeltem
nem akarhatom és nem hihetem
vereségedet…
imádkozunk a Nagy Pontozóhoz
hogy anyai szívedet erősítse
s diadalt arass a halálon!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
(chanson – Cs. T. gitárjára)
Csak szépen
tétován
amíg
jönnek és
elvisznek
az Apostolok
lován
csak szépen
múlni el
csak szépen
és lazán
mint ez a
Vasárnap
délután
csak szépen
céltalan
tettetett
bután
mint kinek
mégis
célja van
mint kinek
erre
mégis gondja
lesz
hogy tétován
lazán
aztán már
semmi nesz
mondják is
profán
mint ez a
Vasárnap
délután
ha elmúlik
veled
oly céltalan
oly rémséges
sután
sörökbe fúlt
meccsek
után
csak szépen
lassúdan
ahogy
a köd
leszáll
s akinek
legfőbb gondja
van
az majd
kínjában
szépen
lekaszál
de addig is
tétován
és várva ŐT
lazán
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
