Szerző: Mária Németh

  • Petőfi Sándor: Arany Lacinak

    Laci te,
    Hallod-e?
    Jer ide,
    Jer, ha mondom,
    Rontom-bontom,
    Ülj meg itten az ölemben,
    De ne moccanj, mert különben
    Meg talállak csípni,
    Így ni!
    Ugye fáj?
    Hát ne kiabálj.
    Szájadat betedd,
    S nyisd ki füledet,
    Nyisd ki ezt a kis kaput;
    Majd meglátod, hogy mi fut
    Rajta át fejedbe…
    Egy kis tarka lepke.
    Tarka lepke, kis mese,
    Szállj be Laci fejibe.

    Volt egy ember, nagybajúszos.
    Mit csinált? Elment a kúthoz.
    De nem volt víz a vederbe’,
    Kapta magát, telemerte.
    És vajon minek
    Merítette meg
    Azt a vedret?
    Tán a kertet
    Kéne meglocsolnia?
    Vagy ihatnék?… nem biz a.

    Telt vederrel a kezében
    A mezőre ballag szépen,
    Ott megállt és körülnézett;
    Ejnye vajon mit szemlélhet?
    Tán a fényes délibábot?
    Hisz olyat már sokat látott…
    Vagy a szomszéd falu tornyát?
    Hisz azon meg nem sokat lát…
    Vagy tán azt az embert,
    Ki amott a kendert
    Áztatóba hordja?
    Arra sincsen gondja.

    Mire van hát?
    Ebugattát!
    Már csak megmondom, mi végett
    Nézi át a mezőséget,
    A vizet mért hozta ki?
    Ürgét akar önteni.

    Ninini:
    Ott az ürge,
    Hű, mi fürge,
    Mint szalad!
    Pillanat,
    S odabenn van,
    Benn a lyukban.
    A mi emberünk se’ rest,
    Odanyargal egyenest
    A lyuk mellé,
    S beleönté
    A veder vizet;
    Torkig tele lett.

    A szegény kis ürge
    Egy darabig türte,
    Hanem aztán csak kimászott,
    Még az inge is átázott.
    A lyuk száján nyakon csípték,
    Nyakon csípték, hazavitték,
    S mostan…
    Itt van…
    Karjaimban,
    Mert e fürge
    Pajkos ürge
    Te vagy, Laci, te bizony!

    Szalonta, 1847. június 1–10.

  • Petőfi Sándor: Katonaélet

    „Nehéz nekem már a bocskor,
    Könnyű nekem már az ostor,
    Csizmát húzok a lábamra,
    Kardot fogok a markomba.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Fölcsapok én katonának, hahaha!”

    Ezt az egyet bölcsen teszed;
    Látom, már megjön az eszed.
    Aranyélet, bizony isten!
    Megpróbáltam, párja sincsen.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Katonának kutyabaja,
    Van mit enni és innia,
    Hogyna volna? öt napra jár
    Tizenhat garas két krajcár.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Csak minden harmadnap strázsálsz,
    Akkor is csak nyolc órát állsz,
    Ha hideg van is, meg nem fagysz,
    Ott a körmöd, belefújhatsz.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Tisztogatás sem igen kell,
    Minek is bajlódnál ezzel?
    Ne félj: ha poros nadrágod,
    Kiporozza a káplárod.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    És az embert hogy szeretik!
    Visszaviszik, ha elszökik,
    És azalatt, míg vesszőzik,
    Sétál vagy fut, ahogy tetszik.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Ha pedig az időd lejárt,
    Obsitot kapsz, de mekkorát!
    S tudod, mért kapsz ilyen nagyot?
    Hogy legyen itthon paplanod.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Pest, 1847. március

  • Petőfi Sándor: A nép nevében

    Még kér a nép, most adjatok neki!
    Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
    Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
    Nem hallottátok Dózsa György hírét?
    Izzó vastrónon őt elégetétek,
    De szellemét a tűz nem égeté meg,
    Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:
    Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

    S a nép hajdan csak eledelt kívánt,
    Mivelhogy akkor még állat vala;
    De az állatból végre ember lett,
    S emberhez illik, hogy legyen joga.
    Jogot tehát, emberjogot a népnek!
    Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
    Isten teremtményén, s ki rásüti:
    Isten kezét el nem kerülheti.

    S miért vagytok ti kiváltságosok?
    Miért a jog csupán tinálatok?
    Apáitok megszerzék a hazát,
    De rája a nép-izzadás csorog.
    Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
    Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
    Amíg föltűnik az arany ere…
    S e kéznek nincsen semmi érdeme?

    S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
    Mienk a haza és mienk a jog!
    Hazátokkal mit tennétek vajon,
    Ha az ellenség ütne rajtatok?…
    De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
    Majd elfeledtem győri vitézségtek.
    Mikor emeltek már emlékszobort
    A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

    Jogot a népnek, az emberiség
    Nagy szent nevében, adjatok jogot,
    S a hon nevében egyszersmind, amely
    Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
    Az alkotmány rózsája a tiétek,
    Töviseit a nép közé vetétek;
    Ide a rózsa néhány levelét
    S vegyétek vissza a tövis felét!

    Még kér a nép, most adjatok neki;
    Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
    Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
    Nem hallottátok Dózsa György hírét?
    Izzó vastrónon őt elégetétek,
    De szellemét a tűz nem égeté meg,
    Mert az maga tűz… úgy vigyázzatok:
    Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

    Pest, 1847. március

  • Petőfi Sándor: Magyar vagyok

    Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
    Az öt világrész nagy területén.
    Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
    Ahány a szépség gazdag kebelén.
    Van rajta bérc, amely tekintetet vét
    A Kaszpi-tenger habjain is túl,
    És rónasága, mintha a föld végét
    Keresné, olyan messze-messze nyúl.

    Magyar vagyok. Természetem komoly,
    Mint hegedűink első hangjai;
    Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
    De nevetésem ritkán hallani.
    Ha az öröm legjobban festi képem:
    Magas kedvemben sírva fakadok;
    De arcom víg a bánat idejében,
    Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

    Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
    A múlt tengerén, ahol szemem
    Egekbe nyúló kősziklákat lát,
    Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
    Európa színpadán mi is játszottunk,
    S mienk nem volt a legkisebb szerep;
    Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
    Mint a villámot éjjel a gyerek.

    Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete;
    Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
    – Ha vert az óra – odva mélyibe.
    Hogy hallgatunk! a második szomszédig
    Alig hogy küldjük életünk neszét,
    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

    Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
    Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
    Itt minálunk nem is hajnallik még,
    Holott máshol már a nap úgy ragyog.
    De semmi kincsért s hírért a világon
    El nem hagynám én szülőföldemet,
    Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
    Gyalázatában is nemzetemet!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz

    Toldi írójához elküldöm lelkemet
    Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
    Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
    S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

    Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
    Nem tehetek róla… te gyújtottad úgy fel!
    Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
    Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

    Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
    Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
    Más csak levelenként kapja a borostyánt,
    S neked rögtön egész koszorút kell adni.

    Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
    Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
    Az iskolákban nem tanulni, hiába,
    Ilyet… a természet tanított tégedet.

    Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
    De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
    Melynek csengése a rónákon keresztűl
    Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

    S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
    Hullatja keblének mennyei mannáját.
    A szegény nép! olyan felhős láthatára,
    S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

    Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
    Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
    Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
    Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

    Ezen gondolatok elmém környékezték,
    Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
    Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
    Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: A farkasok dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt,
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Kietlen pusztaság
    Ez, amelyben lakunk;
    Nincs egy bokor se’, hol
    Meghúzhatnók magunk.

    Itt kívül a hideg,
    Az éhség ott belül,
    E kettős üldözőnk
    Kínoz kegyetlenül;

    S amott a harmadik:
    A töltött fegyverek.
    A fehér hóra le
    Piros vérünk csepeg.

    Fázunk és éhezünk
    S átlőve oldalunk,
    Részünk minden nyomor…
    De szabadok vagyunk!

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: A kutyák dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt;
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Mi gondunk rá? mienk
    A konyha szöglete.
    Kegyelmes jó urunk
    Helyheztetett ide.

    S gondunk ételre sincs.
    Ha gazdánk jóllakék,
    Marad még asztalán,
    S mienk a maradék.

    Az ostor, az igaz,
    Hogy pattog némelykor,
    És pattogása fáj,
    No de: ebcsont beforr.

    S harag multán urunk
    Ismét magához int,
    S mi nyaljuk boldogan
    Kegyelmes lábait!

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június

  • Petőfi Sándor: Anyám, anyám…

    Anyám, anyám, oh
    Legjobb s legboldogtalanabb anya!
    Nincs hát reményed,
    Mit a fösvény való beváltana?

    Kiküldözéd, mint
    Galambját Nóé, a reményeket;
    De teljesülés
    Zöld ágával meg egy sem érkezett.

    Végső reményed:
    Ha majd halálod meg fog hűteni,
    Fölmelegítnek
    Még egyszer gyermeked hő könnyei.

    Szegény anyám te!
    Ez a vigasztalás sem jut neked;
    Elsírta könnyeit
    Szerelmesének sírján gyermeked.

  • Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém

    Mindig biztattál, jó apám:
    Kövessem mesterségedet,
    Mondtad, hogy mészáros legyek…
    Fiad azonban író lett.

    Te a taglóval ökröt ütsz,
    Tollammal én embert ütök – –
    Egyébiránt ez egyre megy,
    Különböző csak a nevök.