Szerző: Mária Németh

  • vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

    Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
    mint a miénk most? – Kínok imája! –
    Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
    s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
    Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
    mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
    hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
    Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!

    Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
    hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
    Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
    felhőkig járt az álmodásunk –
    de most bánattól gyötrötten mondjuk:
    Szenteltessék meg a te neved!

    Végigvertél a borzalommal,
    és mégis, most is széthúzunk, látod.
    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    jöjjön el végre a te országod!
    Ugye nem szórod szét ezt a népet,
    bujdosónak a nagy világba,
    hiszen te hoztad Ázsiából,
    s verted, de védted a pusztulástól
    ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
    Voltunk a véres védőbástyád,
    s voltunk villámló ostorod,
    tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
    legyen meg a te akaratod!

    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    s küldd az erőt a rossz karunkba!
    Küldj halk esőt a földjeinkre,
    s legyen gondod a barmainkra!
    Önts enyhülést a lelkek tüzére,
    s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
    csak legyen béke, boldog megértés,
    miképpen menyben, úgy a földön is.

    Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
    nincsen koldusabb néped minálunk.
    Nézzed a gyermek éhező száját,
    asszonyainknak bús Kálváriáját,
    ha te nem segítesz: elveszünk!
    Ó, add meg hát a napi kenyerünk!

    Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
    gőgösek közt bizony elsők voltunk,
    de most a házunk hamva van fejünkön,
    s a bűnbánat megtépte köntösünket,
    Isten! istenes szerelemmel
    bocsásd meg a mi vétkeinket!

    Minket megvertél, magyar Isten,
    és megverted az őseinket.
    De fiainknak minden más nép
    felejtse el apái vétkét
    – sok számolatlan számadásunk –
    miképpen mi is megbocsátunk
    a mi ellenünk vétkezőknek.

    Torkunk rekedt a rimánkodástól,
    az ős magyar föld: merülő gálya.
    Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
    oltalmazd meg, vigyázz rája,
    és ne vigy minket a kísértésbe!

    A tenyereden, Isten-apánk,
    hordod az ember-milliókat.
    Mi is elférünk békében ottan,
    csak vesd ki köztünk az árulókat!
    Nem kell minékünk más hódolása,
    és nem vágyik a magyar sehová sem,
    csak engedj élni, tüzekbe nézni,
    tilinkószónál mesét mesélni,
    és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.

  • Csorba Győző: Rövid lélegzetre

    A határban
    Nagy játéktér a tág határ,
    de nincs játszó gyerek.
    – Mégis van: a szél a búzákon,
    lám, végighempereg.

    Margaréta
    Ni, milyen szép a margaréta!
    mint egy apróka nap:
    közepe sárga, szirmai
    vakító sugarak.

    Március
    Mint piszkos vízbe mártott,
    s most lecsurgatni tartott
    ujjak, olyanok még a
    vadgesztenye-levélkék.

    Kép szürkületkor
    Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
    a tenger: olyan mereven-habos.
    És a város sok csúcsával, tornyával,
    mint egy szálkásan eltört faderék.

    Újhold
    Olyan a hold most, mint egy óriás
    levágott körme,
    s a csillagok, mint csodájára csődült,
    temérdek törpe.

    Ágyam
    Együtt aludtam benne az apámmal.
    S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
    egyre kijjebb szorítottam belőle.
    Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.

  • Luminita Mihai Cioaba: Cigányátok

    (Balogh József fordítása)

    Ha emlékem már nem őrzöd,
    Bújjon beléd ötven ördög.
    Ha szerelmem kútba veted,
    Halál hozza haza tested.

    S ha már többé nem szeretnél,
    Pap gajdoljon gaz fejednél.
    Mikor szemed más nőt éltet,
    Apád mondjon misét érted.

    Forró csókom ha elhagyod,
    mosson anyád, hideg halott.
    Lombként hulljon huncut hajad,
    zsebben hordjad fénylő fogad,

    S verjen zápor, hídfőre juss,
    szégyentelen kába koldus.
    Vár holdfényben ölem, ringó
    s nem ereszt egy redves ringyó.

    Pokol tüzén talpad égjen,
    szerettelek nyárban télben.
    Ha úgy hozza el az este
    S gitár csúszik a kezedbe,

    Csalfa szemed hályog húzza,
    Sárgulj mint a törökbúza.
    Mikor köhögsz, véred okádd,
    tépett tüdőd kérje kutyád.

    Ha más nővel bújnál ágyba,
    Vásáron vagy buja bálba’,
    Szíved szúrja ki a kebled,
    S utad haza meg ne leljed.

    Hulljon porba kezed, lábad,
    Szerelemhez ne lelj ágyat,
    Kaszás jöjjön érted tüstént,
    Drága pénzen szerezz tömjént.

    Emberséged sutba vágod,
    Égen-földön ne láss álmot;
    Élőt fedjen a sírhantod,
    Csak én tudjam gyógyitalod.

    De mind várlak drága beste,
    Teliholddal jönnél este,
    Ölelnélek eszem vesztve,
    Halljam hogy nyerít a lovad,

    Furulyádból mily dal fakad
    S két kezemtől ingem szakad,
    Csókolgatod számat, mellem,
    Eloltod a tűzvészt bennem;

    Akkor én percet se várok
    S elszáll tőled nehéz átok.
    Elfut messze mint a patak,
    Hol pihennek, dicső hadak,

    Sivatagba, föld mélyébe,
    ösvényt örlő szélverésbe…
    De ha betoppannál mostan…
    Ahogy látlak, étlen-szomjan:

    Délcegen és új gúnyában
    A szebeni éjszakában.
    Szemedtől lángol a tapló…
    Hozna már el ez a kagyló!

  • Luminita Mihai Cioaba: Szerelem sátra

    Olykor
    az eső cseppjeiben
    át tudod csempészni
    a Hold Éjszakáját
    a
    Szerelem Sátrába

    ahol
    a töménytelen
    Szomorúságtól és Szerelemtől
    továbbra
    is hiszed
    hogy
    a Tűz a Vízből születik

    míg
    az Évszakok
    gyökeret vertek a
    végtelen
    pillantásában
    amit
    gyakran
    megérinthetünk
    csak
    nem
    tudjuk
    Mikor…

  • Luminita Mihai Cioaba: Hittem

    Azt hittem Te vagy
    de
    melléfogtam
    és kígyómérget ittam
    az idő serlegéből
    azt gondolván hogy aszú
    és tegnapig
    méreg volt a borom

    Csillagokba takarózom a
    tenger partján
    könnyem sirály szárnyára pereg
    hogy megtelik sírással az ég
    és lelkemben
    eső szitál

    Isten veled suttogom neked
    ezen az éjszakán
    borból töltsetek bort a
    poharamba
    rúgjak be tőle
    még
    innék
    de
    valaki
    homokórát helyez elém

    Szerelem és Homok
    s egy kéz
    hamut
    tölt a
    poharamba.

  • Soós Zoltán: Huligánok pusztulása

    Rekviem

    Talán Gino vagy Rigoletto
    mesélte el, hogy nem olyan régen
    megvadultak a huligánok
    Róma egyik kerületében.

    És szaporodván, mint a nyulak:
    – bűnük közerkölcsi volt főleg –
    leteperték – ha arra jártak –
    brutálisan a szende nőket.

    A közvélemény felsikoltott:
    oda a becsület, a lányság;
    és módfelett tanácstalan volt
    a római főkapitányság.

    Kihirdették: e vad környéket
    a turista – míg jó a dolga –
    elkerülje, mert szüzességét
    a Hivatal nem szavatolja.

    Hírlett még, hogy eme intelmet
    külföldi lapok is közölték;
    és ettől kezdve rémült férfi-
    sikolyoktól zengett a környék:

    luxuskocsin s busz-karavánnal
    jöttek a sóvár öreglányok –
    és kilenc szörnyű éj után mind
    kipusztultak a huligánok.

  • Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke,
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő, míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom,
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje,
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

    🎵 Mezei Mária előadásában – YouTube

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Magamról


    I. Nel mezzo…

    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
    sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
    hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
    mely a nagy naptól édesedve romlott.

    Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
    szememet tépve (e parányi gyomrot,
    amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
    míg vére könnyé édesedve omlott.

    Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
    mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
    nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

    s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
    Az Isten sem változtat rajta többé.


    II. S e zord napokban…

    S e zord napokban, mikor olyan olcsó
    a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
    s mint sok halottnak már külön koporsó,
    sok élőnek már külön élet nem jut,

    csak népbe-hadba; míg a drága korsó
    (a test) zuhanva, drága bora nem fut
    szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
    csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;

    mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
    lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
    trágyázni, földbe, mint katona vére?

    (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
    vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
    és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)


    III. A szörnyű másnap…

    Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
    özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
    és lész eggyel több lámpa a sötétben,
    egy fájó idege a pusztulásnak.

    Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
    ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
    és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
    s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

    Légy élő kínja a levágott karnak,
    égő emléke annyi régi fénynek,
    miket kioltanak e vak fuvalmak.

    És majd ha újra ébrednek a fények,
    s lengetlen az emberség tiszta lángja,
    akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!


    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Recitativ

    Ó, mért nem lettem én muzsikus?
    A szerelemnek e tengerén
    elúszni – nem mint barna madár
    fehér egen; vagy azúr vizen
    mely tollát kívül nedvezi csak
    s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
    hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
    átitatva puhán,
    átjárva egészen, szíva és
    foszlódva lassan, omladozón,
    eltűnve – nem befulva, hanem
    beléolvadva!…

    Ó, ti kemény
    magvak, ti lelkem magvai, szók!
    Művészetemnek nincs sava hát,
    mely felolvasszon annyira csak,
    hogy a gondolat salakja szent
    italomnak színét és ízét
    el ne busítsa? Szók, keserű
    őstengerekből üllepedett
    szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
    felejtett könnyek alja, ti gondolat
    kegyetlen izgatói – ha szótalan
    tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
    tán elringatna – de balzsamomul
    szók emlékittas mérgeit oldozám,
    s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
    hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
    homokkal, hogy szemem csupa vér.
    Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
    zene! mért nem lettem én zenész?!

    Ha festő volnék, tengeri tájt,
    hegyekre mászó fák sorait,
    hajófüst árnyát, barna csíkot
    az áttetsző kék tinta vizen,
    s fehér sirályt a vízre, fehér
    felhőt az égre, sötét romot
    hegyem csúcsára, víg barikat
    az oldalára játszani festenék.
    Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!

    Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
    ahány szó benne: várrom, Itália,
    hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
    s más kedves élet rémei, háborúk,
    emlékek, álmok, izgalom, új halál
    minden szótagban, új sebek, új kínok,
    s nem élhetendő életek eleje:
    nem a holt színek élete, nyugalom,
    tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
    tudatlansága, állati szent öröm,
    sem a virágok illatos élete,
    sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
    vak boldogsága: rejtekes istenek
    életlen élte, nagy zene, szent
    halál, vak fények, szótalan olvadás. –
    Ó, mért nem lettem én muzsikus?!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei