Szerző: Mária Németh

  • Sík Sándor – Verses imádság

    Te vagy a Fészek,
    Puha vagy, édes és meleg.
    S én oly keveset gondolok veled,
    És oly sokszor máshova nézek,
    És megvetem a régi fészket,
    A régi meleget
    És a régi egyformaságot.

    Szédülő fejem vándorolni késztet,
    Keresni más vidékeket,
    Szivárványszínűbb új világot
    És ismeretlen fészket.

    És elmegyek, örök elégedetlen,
    Hazátlan bujdosó gyanánt,
    És sose tudom, mért sírós a kedvem,
    És nem tudom, mi bánt.
    És szállok, szállok messze földeken,
    Szüntelenül és pihenéstelen,
    És egy sajgó vágy egész életem:
    A régi Fészek melegére.

    És te vagy az Anyamadár,
    És én vagyok pelyhes fiókád,
    A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
    Aki mindig máshova vágyik,
    Akit hív minden félhomály.
    És botorul és elbízottan
    Kiszállok bizakodva, bátran
    Nap-nap után. És te utánam
    Sírva nézel és gondsújtottan.

    És én nyugalmat nem találok
    Sehol a végtelen világon,
    Mert ott sír bennem, bárhol járok,
    Aggódó, fájó csipogásod
    Hívogató, síró zenéje.
    És mindenhonnan visszavágyom
    Szerelmes Szíved melegére.

    Te vagy a Sziklaszál,
    Melyen a fészkem épül,
    Amely az apró dombok tömegébül
    Messze-magasra szökken
    és magában,
    Egy-óriás-magában áll.

    És röpke szárnyam, fürge lábam
    Akárhová visz engemet,
    Csak körötted keringhetek,
    És nem lehet távozni tőled
    S nem látni téged nem lehet.

    Bejárhatom a rég halott időket,
    És lelkem messze jövendőkbe szállhat:
    Nem lehet vissza nem kívánni
    Amaz egyetlen Sziklaszálat.

    Te vagy a Hegy,
    És a hegyet nem lehet túlrepülni,
    Te vagy a Völgy,
    És a völgyből nem lehet kirepülni.
    Te vagy a Lég,
    És a leget nem lehet átrepülni.
    Te vagy a Föld,
    És a földről nem lehet fölrepülni.

    És Te vagy a Határ:
    Csak tebenned lehet repülni:
    Itt nem lehet és nem szabad,
    Csak szépen, csendesen megülni
    És énekelni és örülni.

    Mert Te vagy minden:
    a szirt és a fészek
    S a szerelmes anyamadár.

  • Ady Endre – Eltagadom

    Eltagadom, hogyha kérdik:
    »Elmúlt minden, nem szeretlek!«
    Úgy fáj ez a képmutatás,
    Úgy fáj ez az én szívemnek.

    De mit tegyek? Hivalkodjam
    Bánatommal a világnak?
    Vagy lenézve, kinevetve
    Siránkozzam még utánad?…

    Rejtegetem szívem mélyén,
    Féltve, fájón a nagy titkot:
    Hogy feledni el nem tudlak,
    Hogy nem leszek soha boldog!

  • Dsida Jenő – Hálaadás

    Köszönöm Istenem az édesanyámat!
    Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
    Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
    Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
    Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
    Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

    Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
    imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
    Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
    – itt e földön senki sem szerethet jobban! –
    Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
    Istenem, köszönöm az édesanyámat.

    Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
    Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
    Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
    Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
    Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
    Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

    Áldd meg édesanyám járását-kelését,
    Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
    Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
    Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

    Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
    Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

  • Heltai Jenő – Öregúr

    Most, hogy napom nyugatra hajlik,
    És életem már alkonyul,
    Szeretnék lenni, ha lehetnék,
    Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

    Gyapothajú, gyapotszakállú,
    Csöndes, lehiggadt Mikulás,
    Csak mesemondó drága bácsi,
    Jó nagyapó csak, semmi más.

    Jó nagyapó, ki ül pipázva,
    Ráncos kezében estilap,
    Csontkeretes pápaszemére
    Rásüt az áldott pesti nap…

    Ez volna szép! Így ülni csöndben,
    Így munka nélkül, szabadon,
    Szerény nyugdíjra támaszkodva
    A ligetben a fapadon…

    Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
    Messzi plakáton a betűt.
    Fűt-fát, virágot, őszi lepkét…
    S a múltat látni mindenütt.

    Nézni a parkot, a világot,
    Egy arra járó régi nőt
    És ráismerni… szép leány volt
    Vagy ötven évvel ezelőtt.

  • Nagy László – Ki viszi át a szerelmet

    Létem ha végleg lemerült,
    ki imád tücsök-hegedűt?
    Lángot ki lehel deres ágra?
    Ki feszül föl a szivárványra?

    Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket
    ki öleli sírva?
    Ki becéz falban megeredt
    hajakat, verőereket?

    S dúlt hiteknek kicsoda állít
    káromkodásból katedrálist?
    Létem ha végleg lemerült,
    ki rettenti a keselyűt!

    S ki viszi át fogában tartva
    a Szerelmet a túlsó partra!

  • Márai Sándor – Naptár

    Az éjjel kérdezi napjaimat
    derengve adja a feleletet
    a reggel

    valaki tépdesi lapjaimat
    mindennap kevesebb leszek
    eggyel.


  • Márai Sándor – Felelni

    Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
    s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
    az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
    Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?

    Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
    Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
    És, felelni az egészre: hol tartok?
    Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
    vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?

    Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
    Várják a választ, a csend nagy, drámai.
    De ilyenkor megtudod és észreveszed,
    hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

  • Márai Sándor – Anya

    Amit egy titkos kéz irat:
    lágy arcod fonódott redője
    bonyolult, fakult kézirat,
    nézem, betűzgetem belőle:

    mit írtak az évek, az élet?
    Ez én vagyok, az én sorsom,
    e mély sor a homlokodon:
    bocsáss meg,

    nem így akartam, ennyi lett,
    ki sorsa ez, enyém, tied?
    nem tudom.

    Szobákban éjjel, idegen
    tükrök előtt néha megállok:
    nézd anyám, fiad idegen
    arcán indulnak már a ráncok,

    hasonlók, mint a tieden,
    és kopva, elomolva, mállva
    két testünk visszaporlik lassan
    egy testbe, egy porba, egy anyába.

  • Márai Sándor – Ajándék

    És mégis, ma is, így is,
    örökké mennyit ad az élet!
    Csendesen adja, két kézzel,
    a reggelt és a délutánt,

    az alkonyt és a csillagokat,
    a fák fülledt illatát,
    a folyó zöld hullámát,
    egy emberi szempár visszfényét,
    a magányt és a lármát!

    Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
    minden napszakban,
    minden pillanatban!
    Ajándék ez,
    csodálatos ajándék.

    A földig hajolok,
    úgy köszönöm meg.