Szerző: Mária Németh

  • Márai Sándor – Mennyből az angyal

    Mennyből az angyal – menj sietve
    Az üszkös, fagyos Budapestre.
    Oda, ahol az orosz tankok
    Között hallgatnak a harangok.

    Ahol nem csillog a karácsony.
    Nincsen aranydió a fákon,
    Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
    Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

    Szólj hangosan az éjszakából:
    Angyal, vigyél hírt a csodáról.
    Csattogtasd szaporán a szárnyad,
    Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

    Ne beszélj nekik a világról,
    Ahol most gyertyafény világol,
    Meleg házakban terül asztal,
    A pap ékes szóval vigasztal,

    Selyempapír zizeg, ajándék,
    Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
    Csillagszóró villog a fákról:
    Angyal, te beszélj a csodáról.

    Mondd el, mert ez világ csodája:
    Egy szegény nép karácsonyfája
    A Csendes Éjben égni kezdett –
    És sokan vetnek most keresztet.

    Földrészek népe nézi, nézi,
    Egyik érti, másik nem érti.
    Fejük csóválják, sok ez, soknak.
    Imádkoznak vagy iszonyodnak,

    Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
    Népek Krisztusa, Magyarország.
    És elmegy sok ember előtte:
    A Katona, ki szíven döfte,

    A Farizeus, ki eladta,
    Aki háromszor megtagadta.
    Vele mártott kezet a tálba,
    Harminc ezüstpénzért kínálta

    S amíg gyalázta, verte, szidta:
    Testét ette és vérét itta –
    Most áll és bámul a sok ember,
    De szólni Hozzá senki nem mer.

    Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
    Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
    Különös ez a karácsonyfa,
    Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

    Kik köntösére kockát vetnek,
    Nem tudják, mit is cselekesznek,
    Csak orrontják, nyínak, gyanítják
    Ennek az éjszakának a titkát,

    Mert ez nagyon furcsa karácsony:
    A magyar nép lóg most a fákon.
    És a világ beszél csodáról,
    Papok papolnak bátorságról.

    Az államférfi parentálja,
    Megáldja a szentséges pápa.
    És minden rendű népek, rendek
    Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

    Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
    Mért nem várta csendben a végét?
    Miért, hogy meghasadt az égbolt,
    Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

    Nem érti ezt az a sok ember,
    Mi áradt itt meg, mint a tenger?
    Miért remegtek világrendek?
    Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

    De most sokan kérdik: mi történt?
    Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
    És kérdik, egyre többen kérdik,
    Hebegve, mert végképp nem értik –

    Ők, akik örökségbe kapták –:
    Ilyen nagy dolog a Szabadság?
    Angyal, vidd meg a hírt az égből,
    Mindig új élet lesz a vérből.

    Találkoztak ők már néhányszor
    – A költő, a szamár, s a pásztor –
    Az alomban, a jászol mellett,
    Ha az Élet elevent ellett,

    A Csodát most is ők vigyázzák,
    Leheletükkel állnak strázsát,
    Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
    Mondd meg nekik – mennyből az angyal.

  • Márai Sándor – Halotti beszéd

    Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
    Por és hamu vagyunk
    Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
    Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …

    Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
    A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
    Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
    Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

    A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt
    Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
    És megértették, ahogy a dajkaéneket
    A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg

    Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
    A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké
    A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
    „A halál gyötrelmei körülvettek engemet”

    Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
    A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
    A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
    Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát

    Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
    A tested is emlékezik, mint távoli rokon
    Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat …”
    De már tudod: igen, lehet … És fejted a vasat

    Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
    Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
    A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
    Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –

    Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
    Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
    Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
    Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?

    „Az nem lehet, hogy annyi szív …” Maradj nyugodt. Lehet.
    Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
    Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
    Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál

    Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
    A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
    Még azt hiszed, élsz? … Nem, rossz álom ez is.
    Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad …”

    Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad …”
    S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten …”
    Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
    Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?

    Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek? …” Magyar voltál, ezért.
    És észt voltál, litván, román … Most hallgass és fizess.
    Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
    Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet

    A radioaktív hamu mindent betemet
    Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten
    Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
    Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség

    Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
    Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
    Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
    Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad

    Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
    Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
    Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
    A Mikó-utca gesztenyefáit, mind a hetet,

    És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
    És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
    És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
    Látjátok, feleim, szem’ tekkel, mik vagyunk

    Íme, por és hamu vagyunk

  • Tóth Árpád – Kincs

    Emléked már oly ódonan aranylik…
    S ha este véle búsan bíbelődöm
    Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
    Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tünődőn…

    Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
    Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
    Jelenjenek elém a régi vágyak:
    De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

    S egy este majd, még úgy mered setéten
    Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem:
    Tört bútorok az olcsó s vak szobákban,
    Lelankad lelkem karja bánatában

    S a kincs kisiklik ájult ujja közzül
    S sötét lomok közt lassan messzegördül…

  • Dsida Jenő – Meghitt beszélgetés a verandán

    Csodálatosan békés délután.
    Benne van teljes életünk.
    Ülünk egymással szemben,
    beszélgetünk.

    Egyszerű és jó vagyok,
    mint világ fölött lebegő
    madár. Te átlátszó vagy,
    tiszta, mint a levegő,

    mint üvegkorsónk friss vize,
    melyen átcsillan a nap.
    Én szomjas vagyok
    s te nem tagadod meg tőlem magadat.

  • Heltai Jenő – Levél

    Ha el akarna néha jönni hozzám,
    Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
    Ha nem is hozhatnám le az eget,
    De beszereznék néhány szőnyeget.

    A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
    A sok lyukat megfoldanám titokban,
    Rozoga, tintás asztalomon itt
    Elhinteném kedves virágait.

    Parancsait komorna-módra lesve,
    Főznék teát, mikor leszáll az este.
    S amire nem volt példa soha még:
    Szenet hozatnék és befűtenék.

    Az óra járna és a lámpa égne,
    S azt mondanám, ha menni készül: „még ne…”
    Suttogva kelne ajkamról a szó,
    Hogy élni édes és szeretni jó.

  • Reményik Sándor – A nagy piktor

    Október, a piktorok Piktora
    Már teljes lendülettel festeget.
    Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
    Húzza hervadó világok felett.

    Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
    Milyen könnyed és mily könyörtelen:
    Szépséget s halált egyben osztogat.
    A bágyadt lombra ahogy rálehel,
    Irtóztató és hízelgő a hangja:
    Meghalsz, – de utoljára szép leszel.

  • Csorba István – Keserű dal

    Kodály emlékének

    Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó:
    Hol van már a tavalyi hó?
    Amikor még szolmizáltunk,
    Kottát olvasni tanultunk?!

    Öt vonalon dallam, ritmus,
    Elolvasni már nem virtus.
    Kodály-módszer, Isten veled!
    Szép honunkban nincs már helyed?!

    Mesterünknek örökségét,
    Zenekultúránk ösvényét
    Durván, két lábban tapossák.
    Népdalaink tiszta fényét,
    Lélekemelő erényét
    Ne hagyd veszni, Magyarország!

  • Szép Ernő – A mosoly

    Én úgy csodálom a mosolyt
    Én azt leírni úgy szeretném,
    Én nem tudom, de oly jól esnék,
    Ha a mosolyt le tudnám írni.

    Utánozhatnám csak betűkkel
    Ezt a tündérjárást az orcán,
    Mely mintha mély szenderből jönne,
    Úgy kél és indúl a cimpák fölött

    S gyöngéd és karcsú illanással
    Vonagló íve kétfelé lejt
    S hasonlít a hattyúk nyakához,
    Amint a vízbe hajlanak,

    S olyan is, mint a hegedűk
    Két S betűje, olyan is.
    S az ajkak mellett jobbra-balra
    Megáll a két varázsvonal,

    Hízelgő koszorú a szájnak
    És míg lejtett édesdeden,
    A két orcát földuzzasztotta,
    S ott lett két kis derűlt halom,

    Melyek fölött fény tünedez.
    És ezalatt a két szemet
    Mily változás bájolta el,
    Gyöngéd s oly könnyű a tekintet

    És mintha íze lenne: édes.
    S úgy néz, csodálva kedvesen,
    Mintha mást látna, mint a mit néz
    S oly anda fény jár a szemekben,

    Mintha hold sütné valahonnan
    Meleg hold álmodott világból,
    Nézd, nézd a száj mozdul, húzódik,
    S az ajkak válnak szép szelíden

    És a csontváz előmutatja
    Tökéletes két fogsorát.

  • Babits Mihály – Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.

    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyűrődnek…

    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.

    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    millió hegedű hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.

    Lenge lankadás, minden könnyű!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

  • Garai Gábor – Sokáig élni

    Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
    hogy öregen is megismerjelek,
    mikor tüzedből már nem futja égni
    s én is parázslok, alig perzselek.

    Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
    szemedtől ez a fény nem múlik el;
    magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
    s feledteted velem, hogy halni kell.

    Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
    tündököl majd e lágy önkívület;
    két csillagod a test mögötti térben,
    hol a tagok elejtik terhüket,

    hol a nyers mámort az álom bevonja,
    s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
    hol öntudatlanul váltja valóra
    csömörtelen varázslatát a csók.