https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Bognár Barnabás: Kopogás

    Hangosan kopogtattak az éjjel,
    s álmom, mint ólom húzott vissza
    meleg paplanom alá;
    és vártam, hogy majd elcsitul
    a kopogás.
    aztán újból felébredtem félig,
    s megint hallottam valamit.
    kíváncsiságom elhúzott az
    ablakig, s kinéztem azon:
    mintha mindenki ott lett volna,
    legalább is sokan voltak,
    de nem volt kedvem látni
    egyáltalán. aludtam tovább.

    Másnap furcsa csend volt odakint.
    semmi zaj, semmi kopogás.
    minden zörej kinézni késztetett,
    de csak a szél babrált a párkányon.
    éjfél volt. és még mindig semmi.
    egész éjjel fent voltam és vártam
    és vártam, és nem jött senki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mircea Ciobanu: Alkonyat

    Te azt mondod: közeleg a fény.
    Én azt mondom: a sötét érkezik.
    Itt is van már, elterült, hallgasd
    miként sustorog bokáid körül.
    Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,
    hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,
    mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe
    mielőtt hosszú kampókkal
    partra húzzák őket a halászok;
    hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,
    az eresz nyögve csikordul – s most még jó,
    még lábujjra állsz, szájpadlásod –
    ha elkiáltod a szót: világosság! – még
    visszhangot ver; most még jó, lábad alatt
    még ott a talpalatnyi, neked kijáró
    köves talaj; de nézd, a sötétség ingája
    immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;
    megszületett hallgasd, hogyan közeleg
    hullám képében hozzánk – még most is jó,
    lebegünk sorjában, arccal az égnek,
    s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –
    tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,
    nem is éltünk másként, mint emez
    idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –
    (habár az is megtörténhetett volna,
    hogy az árnyék, a leáldozó arany
    s a meleg bíbor küzdelméből
    a fény kerül ki győzedelmesen).

    Fordította: Lendvay Éva

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Fulladozó

    Nem ifjú vágy fúllaszt el engem.
    Nem bánat és nem szerelem.
    Távolabban és közelebben
    a hőt, mint párát lehelem.

            Perzselt torkomra száll az este.
            Adj több világot, síma hold!
            Adj több erőt az ismeretre,
            s az életet a vágyra foldd.

    Szökő világ! Ne szállj előlem!
    Áttetsző szárnnyal csapj le rám,
    mint mázsa-súlyú levegődben,
    remeg csőrödben koponyám.
    Búborék-karmok, szárny, szivárvány –
    te tartasz, vagy én tartalak?
    Nyakamba hulló vízisárkány,
    vagy szétvillámló kardhalak?

            Te légnyomás! Te perzselő víz!
            Habod szív, levegőd kivet,
            mely távol, s mely közelben őriz
            fent holdat, s lent lehelletet,

    feléd futok, feléd, megesten,
    s hiányod szomjan lihegem –
    nem ifju vágy fullaszt el este,
    nem bánat és nem szerelem.

    1946. július 2.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Elmenőben

    hagytad reám csak világod fonákját
    minden édesnek keserűjét
    karcos csókot karmos simogatást
    fészek helyett a magány vermeit

    halálra ítélt rabok vacogása
    bogár kínja taposó talp alatt
    vonító kutyák kétségbeesése
    halljad uram ezt volt az életem

    választottál üldözőim kedvére
    ordas évek farkastején neveltél
    szántál mindenkor mindenben vesztesnek
    pályám bérével adósom maradtál

    elmenőben áldjalak-e vagy inkább
    átkozzalak te áldás-átok-osztó
    kétségek közt kérdőjellé görbülve
    szóra bénán leborulok eléd

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Üzenet csillagtávolból

    A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
    szétvetve már-már e szűk ládikót:
    egy vajúdó csillag szívhangja ez –
    el-elmosódik, mint foszló sikoly.

    Mennyi zörej e vérző csillagon!
    Extraszisztolés, kancsító zenék!
    Morajlik a szó: tenger, monoton,
    sodorja az ember üzenetét!

    Ha lüktetne légkörünkön kívül,
    más csillag földjén, rokon-értelem:
    rólunk ez vajon mit venne hírül,
    míg aritmiánk zúg az éteren?

    Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
    s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
    Hogy milyen vágyva keressük az utat,
    s hányszor becsapott már a szív s az ész?

    Megértené-e szomjunk olthatatlan
    égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
    tűnő tettekben és szálló szavakban
    a földlakó a harcot meg nem unja?

    Kihallaná a kakofóniából
    az erősödő, bátor dallamot,
    melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
    s megfényesednek a sötét napok?

    Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
    crescendóját, elemésztő tüzet?
    S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
    valami mást, nagyobbat is üzent!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Hány csepp van az óceánban…

    Hány csepp van az óceánban?
    Hány csillag az égen?
    Az emberiség fejin hány hajszál van?
    S hány gonoszság szivében?

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Szeretője-e vajon…

    Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
    S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
    Vagy a lélek a testnek csak barátja?
    S ugy tesz, mint rendesen a barát:
    Elhordja magát,
    Midőn amazt pusztulni látja?

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakács Eszter: Kavicsot adok neked

    Kavicsot adok neked. Hunyd be a szemed.
    Érezheted rajta egy délibb nap hevét,
    hallhatod a tenger finom, hosszúszőrű mormolását,
    mely bundaként ölelte át,
    láthatod, hogy felveszem, s nyitott tenyeremen pihen,
    majd a mozdulatot is, ahogy szabadon engedem,
    s végül a csobbanást, mely mint a kacagás, olyan.
    Emlékezz erre mindig,
    tiéd egy kavics Mirtiótiszánál a tengerben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Ég veled barátom

    Ég veled, barátom, isten áldjon,
    elviszem szívemben képedet.
    Kiszabatott: el kell tőled válnom,
    egyszer még találkozom veled.

    Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
    Ne horgaszd a fejedet, hiszen
    nem új dolog meghalni a földön,
    és nem újabb, persze élni sem.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XLVI. szonett

    Gyilkos csatát vív szemem és szívem:
    Hogy osszák meg látásod birtokát?
    Szívemet képedtől tiltja a szem
    S ez vitatja amannak jogát:

    Úgy tudja, hogy ő őrzi alakod
    (Kristály-szem sose-járta rejtekén),
    Míg a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy
    Te csak őbenne élsz, szép tünemény.

    A pörben ítélni gondolatok
    Esküdtszéke, a szív jobbágyai,
    Ült össze, s az végre döntést hozott,
    Hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,

    Eképp: szememé külsőd, azt szeresse,
    S szívem joga szíved belső szerelme.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig