https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • József Attila: SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!

    Szeretném, ha vadalmafa lennék!
    Terebélyes vadalmafa;
    S hogy testemből jóllakhatna
    Minden éhező kis gyermek
    Árnyaimmal betakarva.

    Szeretném, ha vadalmafa lennék
    S minden egyes árva gyermek,
    Ha keserű könnye pereg,
    Felkeresné s könnyeivel
    Öntözné meg a tövemet.

    Szeretném, ha vadalmafa lennék,
    Mi ha majd egykor kiszárad
    És a tél apó kivágat,
    Lángjaival felszárítná
    Könnyeit a bús árváknak.

    S ha csakugyan vadalmafa lennék,
    Volna öröm a földön és
    Sehol semmi bú, szenvedés
    S a mosolygó fejeket nem
    Bántaná az elköltözés.

    1. ápr. 12.

    Címkék: József Attila, vágy

  • József Attila: KEDVES JOCÓ!

    1. strófa

    De szeretnék gazdag lenni,
    Egyszer libasültet enni,
    Jó ruhába járni kelni,
    S öt forintér kuglert venni.

    1. strófa

    Mig a cukrot szopogatnám,
    Uj ruhámat mutogatnám,
    Dicsekednél fűnek fának,
    Mi jó dolga van Attilának.

    1916–1917 [?]

  • József Attila: ESTE VOLT S A BŐRÜNK ÖSSZEÉRT

    Este volt s a nyári égről
    Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
    Mikor a bőrünk össze-összeért,
    Egész életemmel ott éltem én,
    Azon a kicsi, darabka helyen,
    Ahol a bőrünk,
    A bőrünk összeért.

    Most már tudom, őt, őt kerestem,
    Mikor jelenést kért az eszem.
    S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
    Értitek-e az ő szavát, ölét?
    Mert már nem bírom el s az egész asszonyt
    Méhike-zümmel és hatalmas
    Üstökös-dobó kiáltásokkal
    Kihirdetem.

    Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
    A hajnalszőrű friss, égi állat,
    Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
    A hajadon földek zsenge tomporán?
    Minden asszony csókja összebugyog benned
    S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
    Mert mi nagyon összebogozódtunk
    S még minden szabad szálat elkeversz.
    Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
    Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
    És te könnyű felhőkön heversz!

    1924 első fele

  • József Attila: MAGYAROK

    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Űlünk, űlünk a mindenség szélén,
    Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
    És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
    Átalfolyik rajtunk a világosság,
    De elhagytuk valahol kőedényeinket,
    Elhagytunk valahol minden akarást
    S most minden volt és jövendő szomjúság
    Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
    Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
    A négylábúak, melyeket megettünk,
    Most előjönnek és kinevetnek minket,
    Ezer és harmincegynehány esztendő
    Zuhog végtelen szomorú szemünkből
    S nem birja elmosni buta bűneinket.

    Most nagyon messze van tőlem a föld,
    Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
    Keserű számnak ki mutatna cukrot?
    Ki hinné még el, hogy élni akartok?
    Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
    Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
    Két bárány volt én adó két kezem
    S a farkasok elbántak mindkettővel.
    Most minden kedvem holtan terül el,
    Mert levegőtlen vihar a jajom:

    Leszámitva az ostobaságot,
    Multunkat, életünket és a gyomraink,
    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

  • József Attila: ÉRZITEK-E?

    Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
    Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
    És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
    Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
    Érzitek-e a XXV. századot?
    Ha csak rágondolunk,
    Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
    A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
    És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
    Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
    Túlkiabálom a fergeteget
    És halkabban hallgatok a csöndnél,
    Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
    És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
    Ahová minden vonat egyszerre befut!

    Villogó vágyú lányok, asszonyok,
    Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
    Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
    Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
    Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
    Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
    Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

    Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

    Frissest pörgök,
    Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
    Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
    szentjeinek rubintos rézangyalát.

  • József Attila: MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

    Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
    Milyen jó lenne nem ütni vissza
    Se kézzel, se szóval,
    Világitni a napvilággal,
    Elaltatni az éjszakával,
    Szólni a gyávaság szavával,
    De sose ütni vissza.

    Lelkeimmel pörölnöm kéne
    S élvén is vagyok most a béke.
    Kristály patakvíz folydogál
    Gyémántos medrü ereimben.
    Szelid fényesség az ingem
    És béke, béke mindenütt,
    Pedig csak én élek vele!…
    Fölemelnek a napsugarak,
    Isten megcsókolja minden arcom
    És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
    A pusztaság fele.

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • Bella István: ESŐS, ESTÉLI SZAVAK

    Óráját fölhúzom este – társnak,
    szívdobogását hajnalig
    hallhassam, mint annak a másnak,
    aki már nem velem lakik,
    ki szuszogását másnak adta,
    s fényei, ébredései,
    – mintha nem is kelne a nap ma –
    nem nekem kezdenek fényleni,
    s verítékzik vaséjt a reggel.
    Vaspor, izzadság kiveri,
    vakog az asszonyidőember,
    s belőlem hullanak percei.
    Estéll, esőz bennem a nemrég,
    meséz, de sziszeg, mostoha.
    S úgy alszom el, mintha nem lennék,
    s nem ébresztene csak – soha.

  • VÁRNAI ZSENI Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.
    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,
    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valójá eltűnt, messzeszállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.
    A színe, hangja mindig újra más,
    messzeszűrű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.

  • GARAI GÁBOR Jókedvet adj

    Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
    A többivel megbirkózom magam.
    Akkor a többi nem is érdekel,
    szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
    Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
    nem kell más, csak ez az egy oltalom,
    még magányom kiváltsága se kell,
    sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
    ha jókedvemből, önként tehetem;
    s fölszabadít újra a fegyelem,
    ha értelmét tudom és vállalom,
    s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
    S hogy a holnap se legyen csupa gond,
    de kezdődő és folytatódó bolond
    kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
    ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.