Szerző: Mária Németh

  • Arany János: Őszikék

    I

    Olvasó, ha fennakadsz, hogy
    Könyvem címe “Őszikék”,
    Tudd meg: e néven virágok
    Vannak ősszel, és – csibék.

    Ha virágok: a deres fű
    Hantját szépen színezik;
    Ha csibék: ez is megjárja,
    Ki olyanra éhezik.

    A virágnak nincs illatja,
    Ha megcsapta őszi dér;
    De csibének húsa, vére –
    S a konyhában többet ér.

    (1877 aug. 13)

    II

    Amit én a zugba jegyzék,
    Nem hagy bennem mély nyomot,
    De enyhültem, hogy kiöntém,
    Amikor fájt és nyomott.

    Isten látja, az enyéim
    Tán nagyon is szeretem,
    És ha fáj a vélt mellőzés,
    Lopva ide temetem.

    Mint Midás király borbélya
    Ura fején hogy mit lát:
    Óh ne keljen elsusogni
    Soha innét lenge nád.

  • Arany János: Meddő órán

    Belenézek a nagy éjszakába,
    Alszik a föld, maga árnyékába’;
    Itt vagy amott csillagok röppennek:
    Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

    Gondolatom szappanbuboréki
    Csillogók, mint odafenn az égi:
    De töredék mindkettőnek utja –
    Mind szétpattan, mielőtt megfutja.

  • Arany János: A tölgyek alatt

    Margitsziget

    A tölgyek alatt
    Szeretek pihenni,
    Hova el nem hat
    Város zaja semmi.
    Zöld lomb közein
    “Áttörve” az égbolt
    S a rét mezein
    Vegyül árny- és fényfolt.

    A tölgyek alatt
    Oly otthonos itten!
    Évem leapadt :
    Ime, gyermek lettem,
    Mint mikor a tölgy
    Sudarát megmásztam,
    Hol seregély költ –
    S vígan madarásztam.

    A tölgyek alatt
    Több egykoru társsal
    Madárfiakat
    Kifeszíténk nyárssal;
    Jó tűz lobog ott,
    Zizeg a kis bogrács –
    S ha bealkonyodott,
    Haza már egy ugrás.

    A tölgyek alatt
    Örömest valék én,
    Bár a madarat
    Hagytam utóbb békén;
    Gyermeki önző
    Korom’ ifju ábránd
    Veszi ösztönző
    Szárnyára, s tovább ránt…

    De tölgyek alatt,
    Valamerre jártam,
    Szűlőhonomat,
    – Csakis ott – találtam;
    S hol tengve, tunyán
    Hajt, s nem virul a tölgy:
    Volt bár Kanaán,
    Nem lett honom a föld. –

    A tölgyek alatt
    Még most is el-űlök;
    Bűv-kép csalogat,
    Ábrándba merűlök;
    Hajó-kerekek
    Zubogását hallom…
    “Hajrá, gyerekek:
    A vízi malom!”

    A tölgyek alatt
    Im, meglep az alkony,
    Hűsebb fuvalat
    Zörög át a parkon;
    Felhők szeme rebben:
    Haza sietek,
    Jobb ott, melegebben,
    Ki vén, ki beteg…

    A tölgyek alatt
    Vágynám lenyugodni,
    Ha csontjaimat
    Meg kelletik adni;
    De, akárhol vár
    A pihenő hely rám:
    Egyszerüen bár,
    Tölgy lenne a fejfám!

  • Arany János: Éjféli párbaj

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Hetekig tart… ma van első napja:
    Szól a zene, tárogató, rézkürt,
    Pörög a tánc, mint az orsó;
    Bende kiált: “Ez utolsó!
    Száraz ajkam eper-ajkat
    Szedegetni készűl.”

    Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
    Elvezeti, hol olyat szakasszon;
    Néma, sötét már az egész kastély –
    S ím, lovag áll ágyok előtt,
    Talpig acél – ismeri őt:
    Sápadt arcra kék lángot vet
    A felütött rostély.

    “Jöttem veled újra víni, Bende!
    Én valék a diadalmas, nem te:
    Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
    Haha! páncélt a nyakadba!
    Most ne remélj szolga-hadba’;
    Kezdjük elől! – e leányért
    Sok viadal vár még!”

    Kél a vitéz: “Nosza kardot, vértet!”
    “Hova édes?” – “Víni, arám, érted!”
    S hallik, amint össze-összevágnak,
    Odaát a fegyverházban
    Harcrobaj is: csengő paizs,
    Tompa nyögés, erőlködés,
    Dobogása lábnak.

    Szép menyasszony szemét le se zárja,
    Szörnyűködik, hova lett a párja;
    Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
    Férje urát fölkeresi,
    Hajnalig ott sírva lesi:
    “Ez is olyan, mint a másik…
    Mint valami holttest!”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Vagyon immár a második napja,
    Szól a zene – borba fuladt e nap,
    Bende úrnak veszett kedve,
    Táncol, iszik erőltetve;
    Szép menyasszony nekiborzad:
    “Ha ma is, mint tennap!…”

    Este hamar az urok föld-részeg,
    Ágyba vivék a szolga-vitézek;
    Szép menyasszony vele menni reszket:
    De hogy titkán ki ne adjon
    – Hová legyen? hol maradjon? –
    Lenyugoszik, s külön ágyban
    Hányja a keresztet.

    Bende riad…s mint a halál, józan:
    Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
    “Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
    “Szeretőm elcsábítója,
    Gyere, víjjunk! üt az óra;
    Míg le nem győzsz, tiltva neked
    Mellette pihenni.”

    Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
    Bende halott, mire meghajnallik,
    Nagynehezen, délfele ha ébred,
    Mikor immár gyűl a vendég;
    Fölkeresik a leventék:
    “Hol vagy uram? mind az egész
    Nép vár az ebédre.”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Legszomorúbb a harmadik napja;
    Szól a zene, öblöget a rézkürt:
    Hanem a tánc csak úgy lézeng,
    Vendégnek a java szétment:
    “Vérbe’ fogant nász sose volt
    Isten átka nélkül!”

    Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
    Előveszi, hogy mi esett köztök:
    Bende konok, – a menyasszony gyászba,
    Teste remeg, mint a harmat,
    Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
    Ha lefekszik, küldjenek őrt
    A fegyveres házba.

    Mene oda nagy erős őrízet.-
    Bende kacag: “Meglopom a mézet!”
    Siet is be kakas-elő-szóra:
    Mikor ágyasházát nyitja,
    Másodikat kukoritja,
    Fönn pedig, a kastély tornyán,
    Éjfélt ver az óra.

    “Bende lovag! ez az utolsó nap,
    Lakodalmad félbeszakad holnap;
    Víni ma még!… ölj meg igazábban;
    Mert ha nem ölsz, én megöllek,
    Lelkedet ám, én mint lélek;
    Az a hűtlen hadd sirassa
    Bűnét e világban!”

    Bende vitéz, szemei szikrázva,
    Rohan ismét a fegyveres házba.
    Rettenetes, amit lát az őrség:
    Urok őrjöng… kivont karddal
    Levegőbe szúr és vagdal;
    Közülök is hármat leölt
    Míg lebirák, győzék.

    Földalatti kamarába’, láncon,
    Bende üvölt, viaskodik, táncol;
    Szép menyasszony sem eladó többé
    “Elsőt én nem érdemeltem,
    A második engemet nem:
    Püspök atyám, vígy el Urunk
    Jegyesei közzé!”

  • Arany János: A régi panasz

    “Eh! mi gondod a jövőre?
    Eh! a múlttal mi közöd?
    Könnyel a múlt sirja dombját
    S a reménynek száraz lombját
    Hasztalan mit öntözöd?

    Századoknak bűne, átka
    Mind csak téged terhel-e?
    Nem talán még sokkal érzőbb,
    Nem talán még sokkal vérzőbb
    Honfitársid kebele?…”

    Oh, tudom; de bánatomban
    Meg nem enyhít társaság;
    Mint szülétlen több gyerekre
    Osztatlan száll s mindegyikre
    Az egész nagy árvaság.

    Sőt azáltal súlyosb részem,
    Hogy míg a tett melege
    Más sebét enyhőbbé tészi:
    Ő, szegény, csak kínját érzi –
    A lant méla gyermeke.

    Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
    És magunkban mekkorát!…
    Hisz csak egy pontot kerestünk:
    Megtalálva, onnan estünk;
    Így bukásunk lelki vád.

    Mennyi seprő a pezsgésben,
    S mily kevés bor!… Volt elég,
    Kit nagy honszerelme vonzott
    Megragadni minden koncot,
    Nehogy más elkapja még.

    Mennyi szájhős! mennyi lárma!
    S egyre sűlyedt a naszád;
    Nem elég csak emlegetni:
    Tudni is kell jól szeretni,
    Tudni bölcsen, a hazát.

    Vagy nekünk már így is, úgy is
    Minden módon veszni kell?
    Egy világ hogy ránk omoljon?
    Kül-erőszak elsodorjon?…
    Vagy itt-benn rohadni el?

  • Arany János: Az ünneprontók

    Zendűl, kondul szent harangszó,
    Csengve, búgva messze hangzó:
    “Imára! imára!”
    Jámbor népe a kis helynek
    Halkan lépve gyűlnek, mennek
    Imára, imára.

    Szép piros a pünkösd reggel,
    Mintha tűzzel, Szentlélekkel
    Menny-föld tele volna;
    E napot fent s lent megűlik.
    E nap oly ragyogva nyílik;
    Mint hajnali rózsa.

    De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
    Rekegő szitok és otromba kacaj,
    Hogy reszket az egyház tornya?…
    Szembe’ Isten hajlokával,
    Nem törődve a szent mával,
    Foly tegnapi dőre tivornya.

    “Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
    Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
    Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
    “A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
    Eszem ezt a pirosítós képét:
    A kufercest majd vele járom.”

    Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
    Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
    Tömlője degeszre fújva;
    Füle táján két kis szarva gidának,

    • Mintha neki volna szarva magának –
      Sípján már billeg az újja.

    “Ide, a Jebuzéus pofádat!
    Mert megkeserűli a hátad.”
    “Uraim, de papolnak ott-benn…”
    “Hát baj neked az; pogány hitünek?
    Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
    Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

    Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
    S rákezdi dudáját halkal a vén,
    Minden sark billeg a táncra;
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
    A tánc is utána pörébb, hevesebb,
    Amint kopog és szaporázza.

    De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
    “Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
    Kihasítom kecske-dudádat.”
    Hanem a muzsikás mindég fujja,
    Mindég szilajabban pörög ujja –
    Az egész tivornya kifáradt.

    Lankadva leűlne az is, meg ez is,
    Hívnák haza őket ebédjekhez is:
    Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
    Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
    Verik bizony a nagy üres levegőt; –
    Gyors híre szaladt e csudának.

    Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
    “Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
    Vasvilla kezébe ragadt ám;
    Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
    “Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
    S kezeit töri, szíve szakadtán.

    Már józanon a fiu, az apa, férj
    Mennének is – íme, közelget az éj –
    Nyújtják kezöket nagy-epedve;
    A táncosok arcán vérkönyü hull:
    De a láb még egyre bokázza vadul,
    Viszi a tánc ördögi kedve.

    Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
    Kénkő fojtó szaga terjedez el;
    S mint szél ha forogva ragad port:
    Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
    (Mondják, a pokol tüzes fenekére)
    Az egész örjöngő csoport.

    (1877 júl. 21)

  • Arany János: Tengeri-hántás

    Ballada

    Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
    Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
    Körülállja egynehány fa,
    Tovanyúlik rémes árnya;
    S körül űli a tanyáknak
    Szép legénye, szép leánya.

    “Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
    Nem is illik összebúva susogni.
    Ki először piros csőt lel,
    Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.

    • Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
      • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
        Derekának hajladozni.

    Deli karcsú derekában a salló,
    Puha lábán nem teve kárt a talló;
    Mint a búza, piros, teljes,
    Kerek arca, maga mellyes,
    – Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

    Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
    Juha mételyt legel a rossz lapályon,
    Maga oly bús… mi nem éri?
    Furulyája mindig sí-ri,
    – Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

    Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
    Aratókkal puha fűvön pihent ő;
    De ha álom ért reájok,
    Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az “irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

    Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
    Tövis, talló piros vérit fakasztja;
    Hova jár, mint kósza lélek,
    Ha alusznak más cselédek?…
    – Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

    Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
    Tovahajtott, furulyáját se fútta;
    Dalos Eszter nem kiséri,
    Maga halvány, dala sí-rí:
    – Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

    Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
    Nem is áll jól semmi dolog kezében;
    Éje hosszú, napja bágyadt,
    Szive sóhajt – csak egy vágyat:
    – De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

    Ködös őszre vált az idő azonban,
    Törik is már a tengerit Adonyban;
    Dalos Eszter csak nem jött ki:
    Temetőbe költözött ki;
    – Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

    Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
    Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
    Ki-kimén a temetőbe
    Rossz időbe’, jó időbe’:
    – Kuvikol már, az ebanyja! –
    “Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

    Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
    Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
    Muzsikát hall nagy-fenn, messze,

    • Dalos Eszti hangja közte,
      • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
        Azt danolja: “gyere! jöszte!”

    Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
    Kapaszkodnék, de nem éri,
    Feje szédűl: mi nem éri?…
    – Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni.- “

    Lohad a tűz; a legények subába –
    Összebúnak a leányok csuhába;
    Magasan a levegőben
    Repül egy nagy lepedő fenn:
    Azon ülve muzsikálnak,
    Furulyálnak, eltünőben.

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az ihlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

    • Tiszta remekké magába’ szülemlő –
      Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
      Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitújítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál;
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

  • Arany János: Cynismus

    Alkalmi szesszenés

    “Cynismus,” tisztelt Allgemeine?
    Ez egyszer mégis sokra ment:
    Ön dokter, és így fogja tudni,
    Hogy a cyon kutyát jelent.
    S e név illetné a magyart meg,
    Csupán hogy ő magyar marad?
    Fogadja, dokter, jó tanácsom:
    Ne bántsuk a kutyát: harap!

    Hajdan bikákkal vítta harcát,
    Tüzes szelindek volt ez eb;
    Erőre nem sok volt hasonló,
    Termetre egy se nála szebb:
    Most, hogy pihen, a gyáva nyúl is
    Bosszantsa, mint vén agarat?…
    Fogadja, dokter, jó tanácsom:
    Ne bántsuk a kutyát: harap!


  • Arany János: Az új magyar költő

    Paródia

    Jár számkiüzötten az árva kölök,
    Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,
    Oly éhes-epedve foly ajkairól,
    Hogy tégla repedne fal ormairól.
    Zeng tetteket, a haza szebb idejét:
    Goromba csatákat, otromba vezért;
    Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,
    A szép szemet, arcot, – egyéb nyavalyát.
    S míg a dal epedve foly ajkairul,
    Ábrándozik – praenumeránsairul!

    “Jó gyermekem, a haza szebb idejét

    • Nem tudsz te ahoz – sose zengjed.
      A lyányka nem érez, az ifju nem ért,
      És nincs potya-pénze szerelmeidért:
      Némuljon el ostoba versed.
      Vagy zengj, de magadnak, erőtlenűl.

    Hol senki ne hallja – kemence megűl
    S méltó dali bért
    Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért.”

    És így köszörűtlen az ifju megyen,
    Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,
    S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal
    Bús éneke, tört szusza hangjaival.

    “Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!
    Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.
    S tán csendes alunni tivornya után:
    Zengd álmait éjiden árva cigány.”

    Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt
    Hol vargainas fut, ebecske szalad,
    S vészhangon üvöltöz a bakter elé,
    S villámgerelyét viszi ágya felé.

    De feljön az ormokon a teli hold,
    Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.
    Oh ifju, mi álmod a mámor után?
    Szép álmokat énekel annyi cigány. –
    S már nem fut az ebfi – szaglálva megáll:
    S ott szendereg egy szivar, álmainál.