Bende vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig tart… ma van első napja:
Szól a zene, tárogató, rézkürt,
Pörög a tánc, mint az orsó;
Bende kiált: “Ez utolsó!
Száraz ajkam eper-ajkat
Szedegetni készűl.”
Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon;
Néma, sötét már az egész kastély –
S ím, lovag áll ágyok előtt,
Talpig acél – ismeri őt:
Sápadt arcra kék lángot vet
A felütött rostély.
“Jöttem veled újra víni, Bende!
Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
Haha! páncélt a nyakadba!
Most ne remélj szolga-hadba’;
Kezdjük elől! – e leányért
Sok viadal vár még!”
Kél a vitéz: “Nosza kardot, vértet!”
“Hova édes?” – “Víni, arám, érted!”
S hallik, amint össze-összevágnak,
Odaát a fegyverházban
Harcrobaj is: csengő paizs,
Tompa nyögés, erőlködés,
Dobogása lábnak.
Szép menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyűködik, hova lett a párja;
Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
Férje urát fölkeresi,
Hajnalig ott sírva lesi:
“Ez is olyan, mint a másik…
Mint valami holttest!”
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja,
Szól a zene – borba fuladt e nap,
Bende úrnak veszett kedve,
Táncol, iszik erőltetve;
Szép menyasszony nekiborzad:
“Ha ma is, mint tennap!…”
Este hamar az urok föld-részeg,
Ágyba vivék a szolga-vitézek;
Szép menyasszony vele menni reszket:
De hogy titkán ki ne adjon
– Hová legyen? hol maradjon? –
Lenyugoszik, s külön ágyban
Hányja a keresztet.
Bende riad…s mint a halál, józan:
Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
“Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
“Szeretőm elcsábítója,
Gyere, víjjunk! üt az óra;
Míg le nem győzsz, tiltva neked
Mellette pihenni.”
Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
Bende halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen, délfele ha ébred,
Mikor immár gyűl a vendég;
Fölkeresik a leventék:
“Hol vagy uram? mind az egész
Nép vár az ebédre.”
Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja;
Szól a zene, öblöget a rézkürt:
Hanem a tánc csak úgy lézeng,
Vendégnek a java szétment:
“Vérbe’ fogant nász sose volt
Isten átka nélkül!”
Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, – a menyasszony gyászba,
Teste remeg, mint a harmat,
Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
Ha lefekszik, küldjenek őrt
A fegyveres házba.
Mene oda nagy erős őrízet.-
Bende kacag: “Meglopom a mézet!”
Siet is be kakas-elő-szóra:
Mikor ágyasházát nyitja,
Másodikat kukoritja,
Fönn pedig, a kastély tornyán,
Éjfélt ver az óra.
“Bende lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad félbeszakad holnap;
Víni ma még!… ölj meg igazábban;
Mert ha nem ölsz, én megöllek,
Lelkedet ám, én mint lélek;
Az a hűtlen hadd sirassa
Bűnét e világban!”
Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba.
Rettenetes, amit lát az őrség:
Urok őrjöng… kivont karddal
Levegőbe szúr és vagdal;
Közülök is hármat leölt
Míg lebirák, győzék.
Földalatti kamarába’, láncon,
Bende üvölt, viaskodik, táncol;
Szép menyasszony sem eladó többé
“Elsőt én nem érdemeltem,
A második engemet nem:
Püspök atyám, vígy el Urunk
Jegyesei közzé!”
