Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.
Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el…
Forrás: Lélektől lélekig
Áttetsző, üveges lett
a lomb a fán,
bíbor és barna és csont-
szín porcelán.
Tartják a fák japáni
csészéiket,
félvén moccanni – óh, ha
leesik egy!
Csupa fény a gyümölcsös
és reszketés,
mint egy üveg- és lámpa-
kereskedés.
„Vigyázz! – hallom szívemben –
ügyelj, nehogy
eltörj valamit abból,
ami ragyog!…”
Pedig micsoda kéj volt,
kamasz öröm,
megrázni őszi fákat,
s állni özön-
aranyuk zuhanyában –
Milyen csodás
halál volt az a fény- és
színzuhogás!
Megyek csöndesen már a
japánvörös
készleteikkel álló
meggyfák között;
fáj és fáj minden szépség,
mi leesik,
féltem a föld törékeny
értékeit.
Üveges, áttetsző már
nemcsak a fák
világa, áttetsző az
egész világ.
Áttetsző szívek, arcok,
lengetegek! –
Meddig kímél az őszi szél még
benneteket?
Nincs szél még, napsütésben
áll és ragyog
kert és teremtés. Annál
fájóbb, ahogy
a mozdulatlan fákról
egy-egy üveg-
levél – halotti csöndben –
alálebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Forrás: Lélektől lélekig
ússz át a túlsó partra és ott
fújd ki magadat és örülj
hogy ím ez itten már a túlsó part
és aztán ottan tekints talpad alá
s értsd meg végre s törődj bele s vonj vállat
hogy mindig mindenütt az innenső van
Forrás: Lélektől lélekig
„Légy hasonló az égen szálló madárhoz, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében.”
Forrás: Lélektől lélekig
A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
– Most megindulnak benne a dalok!
Már sírja lágyan viasz-könnyeit,
Padlóra hulló bús akkordjait,
Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
E sosem hallott szép melódiát.
És kirepül kéményen ablakon,
A Napba néz és tántorog vakon.
Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
Kis törött szárnyú énekesmadár.
De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
– És feltámad… – és többé nem adom!
Forrás: Lélektől lélekig
Oly közönséges, árva kis bokor,
Körülte gaz nő, állat rátipor,
Ember véresre sebzi magát rajta,
A szitkot, gúnyszót özönével hallja.
Ő mégis rendületlen hittel várja,
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
A lángjában az Isten megjelen.
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha egy férfi keze megérinti egy nő kezét, mind ketten az örökkévalóság szívét érintik meg.”
Forrás: Lélektől lélekig
A Vág születése
Reggel, ragyogó.
Rezgő füveken
Hűs hajnal harmata csillog.
– Születő nap, ébredő hegyormok,
Kelő világ, köszöntelek!
Repeső reggeli szellőn,
Zúgó rengetegek
Rejtelmes öléről
Ama hajdani hajnal
Himnusza száll,
Kitörő nagy erők,
Omló hatalmak,
Születő világok
Ritmusai.
Ti komoly hegyek itt koszorúban,
Keresztapái ti a Vágnak,
Beszéljetek ama napról,
Amikor leküzdte a kő erejét
A teremtő vizek hatalma,
Mikor kitört az ár,
És megszületett az új világ.
Itt morajlott a tenger,
A hegytitánok lelke.
Innen akart alárohanni
A hívogató völgyi világba.
De a bércek lánca
Azt mondta: Nem!
Ide folytak mind, mind,
Az erdők könnyei:
Kicsiny patakok,
A hegyek haragja:
Rohanón letörő vizek árja.
Ide küldte a föld
Tűzmelle hevét:
A mélységből a magasba szökő
Források erét.
Törtetve törtetett
Mind, mind lefelé.
De a kemény kőporkolábok ajka
Azt mondta: Nem!
Itt forrt a tenger ölén,
Itt küzdött pihenéstelenül
A sziklavilágok minden ereje.
Itt ásta a kő kebelét
Omló vizek hatalma.
Itt küldte szét
A vad áradatokat
Rontó haragja a tenger szívének.
A hallgató habok
Itt zúgtak harci éneket.
Sirályok vijjogó dalában,
Üvöltő szélvészek szavában,
Itt született meg a tengerek ajkán
Világteremtő harcok himnusza.
De a mogorva sziklazsarnok
Azt mondta: Nem!
És egy csatás nagy éjszakán
Fölkelt a tenger.
Zúgtak az erdők,
Zúgtak az ormok,
A vizek tomboltak
Szilajon, szilajon.
Vad szelek jártak,
A völgyek nyögtek,
Sziklák dübörögtek,
Villámok kerengtek,
Sziklasorok rengtek.
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben
A kővilág ős gyökerei mind.
– Fölkelt a tenger!
Az ébredő hajnal
Egy új világot látott megszületni,
Egy ifjú, győzelmes világot.
Széttört a szirtbilincs,
Győző vizek árja
Hömpölyögve rohant le
A völgy szorosán.
Mikor a születő napfény
Kilebbent a hegyek fölé:
Lenn, magavájta ösvényén,
Életet ontó ifjú vizével,
Hullámai ringva-dalolva
Győző erők dalát,
Megszületett a hegyek folyója,
Megszületett a Vág.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétlő fenyvesek mögött,
Túl a dacos nagy hegyeken
Leszállt a nap.
A vizeken a mesék apja jár:
Az este.
Az este a vizek ünnepe.
Mikor elül a zaj,
S a vízre ráterül
Halkan, simogatón
Az ünnepek nyugalma:
A hullámok mesélni kezdenek.
Mint amikor hajnalos éveimben,
Szép csendes nyári estelen,
Házunk előtt, akácfalomb alatt,
Édesanyám elringató ölében,
Gyerekfejem keblére hajtva,
Elálmodoztam ébren
Tündéres álmokat.
Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
S a bólogató, vén akácfa
Halk titkokat súgott fülembe.
S míg édesanyám puha ujjai
Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
A kertek alól, susogó lombon át
Bús nóták elhaló dalát
Hordta felénk akácillatú szél…
Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
Estéli órán, ünnepi csöndben
Mesélnek a vizek…
Forrás: Lélektől lélekig
