Weöres Sándor fordítása
„…
Megszületnek és elpusztulnak.
Az élet felé megy tíz közül három,
a halál felé megy tíz közül három,
és meghal tettei miatt
megint tíz közül három.
Miért?!
Mert nem lesznek úrrá az élet-vágyon.
Aki úrrá lesz az élet-vágyon,
orrszarvútól, tigristől nem fél,
sem harcban fegyveres katonától.
Az orrszarvú nem döfi belé szarvát,
a tigris nem vágja belé karmát,
nem sebzi meg a katona kardja.
Miért?!
Mert a halálnak nincs rajta hatalma.
…”
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Nagy László fordítása
A jó sör, ó, jön is, megy is.
Sebaj, ha rongyom rámegy is.
Culám, cipőm is eladó –
A jó sör, ó, a búra jó.
Hat ökröm volt, de kitűnő,
ami a fő: ugartörő!
Elolvad áruk, mint a hó –
A jó sör, ó, a búra jó.
Nyakam töröm, csak jöjj söröm,
a konyhatündért gyömködöm,
s jöhet a szégyenpad s bitó –
A jó sör, ó, a búra jó.
A jó sör, ó, jön is, megy is.
Sebaj, ha rongyom rámegy is.
Culám, cipőm is eladó –
A jó sör, ó, a búra jó.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezítlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér, mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…
Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Búcsúízzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek…
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betűt ágam írt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
(1936. dec.)
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Éjfélkor jön az álom-fickó,
Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
Dobol egy fekete koporsón,
Táncol bolondul a kezein
S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”
És jön a másik, jön a többi,
Forognak, mint az ördög-orsók.
Csak a szemük néz mindig engem
S akit reszketve lovagolok,
Ezt a titokzatos koporsót.
A bal kezemben véres kantár,
Suhogó ostor van a jobban.
Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
A fickó-had zúg, kereng, röhög
S a szívem csak nagy néha dobban.
És tótágast állnak a fickók,
Sötét van és kén-lángok égnek
S adnak, íme, újabb parancsot,
Tréfásat, vigat és iszonyút,
Ezek a kegyetlen legények.
„Kacagj, amíg a hajnal eljön,
Vágtass azzal a táltos-lóval.”
És én kacagva nyargalászok
Vérvevő álom-fickók között
Paripámmal, a koporsóval.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Neked játék, neked a szerelem,
Neked a fény és a végtelen,
Nekem a hiány, nekem a küzdelem,
Nekem a bűn és a félelem.
Arcul csapott magányunkra rászállott illúziókkal
két sornyi hír lett az életem,
s ami szép azt csak képzelem…
Neked eső, neked havazás,
Neked maradt a tisztaság, fehér lepedő,
de zápor verte homlokodra jeleket karcol az idő.
Mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne,
mert nem lehet, mert nem lehet!
Mert amit nem lehet az az élet,
mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz…
Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak
sohasem lesz vége.
Neked játék, neked a szerelem,
Neked a fény és a végtelen,
Nekem a hiány, nekem a küzdelem,
nekem a bűn és a félelem.
Csak tovább roncsol a vágy…
Az eltévedt boldogság,
akit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk,
s ránkgyújtotta házunk…
De nem! Nekem szép így is,
nekem szép a Volt és a Lesz is,
még ha a bűnnel házasságot kötsz is.
Hajnali házak csöndjét ma még titokban zárjuk,
s a kulcs halott fém testként postaládánkba koppan,
mint startpisztoly dörren a meneküléshez.
Mert futni kell magam, magad ellen,
mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,
s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét,
de itt ez csak per, itt ez csak büntetés.
Nekem játék, neked szerelem,
Neked fény, nekem a végtelen,
a közös bűn, a hiányzó értelem,
mi neked küzdelem, nekem a félelem.
Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak,
de most ami volt, s ami lesz, odaadod másnak.
Ez most a búcsú, és a kezdet is,
ez most fájni fog… még ha tudjuk is.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Avarszín gyapjukabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély ősz egy csapásra –
zuhogtak falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zúduló sárga szelek,
avarszín gyapjukabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek,
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?
Szelet és falevelet.
Forrás: Szeretem a verseket
Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűen.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad
szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
Forrás: Szeretem a verseket
Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
sáros a városom, nyálasan rám csettint.
Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.
Mogorván morogva csüggeteg szavakat
ugrálok keresztül undok kis tavakat.
Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.
Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
ellenben drága volt nekem ez a csizma.
Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
Ugrásnál esendő testemet rád bízom!
Így futok neki, és magasba lendülök:
csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!
Forrás: Szeretem a verseket
A fekete macska búsan bandukolt.
Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.
Tizenharmadikán, s persze pénteken
lett kunkori dísze ilyen éktelen.
Azért vesztett el abból egy darabkát,
mert az úton maga előtt szaladt át…
Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen.
Keresztfa, létra minden a helyén.
A háttér isteni! A golgotás dombon
virágzik épp a som és a kökény.
Lehet, hogy edzett vértanúként régi
sebeinkbe csak ma halunk bele?
Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven –
de harmadnapon vajon föltámadunk-e?
forrás: Szeretem a verseket
