https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Keresztury Dezső: Lábadozó

    1

    Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e
    a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől
    az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg
    peng… Izlelted-e a hó csipke-pelyheit
    szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen
    seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?
    Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján
    láttál-e röpködő fényt hullni bútorok
    elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág
    tüzszirma hajnalott-e rád? Törtél-e szűz
    havas mezők közt, úttalan uton a nyár
    termését őrző présházak felé; meleg
    tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort
    izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,
    gazdag s magával azonos, mint egy virág?

    2

    Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható
    elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz;
    másként e kopár fény sem élő, sem halott
    magány szük szemhatárán vész el: messze vagy
    s havas táj dermed benned is, nem mozduló
    élet egyhangu síkja, úttalan világ,
    melynek áttetsző, hályogos ködös egén
    sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit
    a ritka fényü hóra vet, kiséri, mint
    lassúdva járó szívemet az elmúlás
    sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.
    A mozdulatlan éj ölén a képzelet
    szurdokba bukva csak a szűkülő teret
    érzi – vergődik bár s szorong, halkulva fáj
    szivem, ahogy kihűl és megkövűl a kő.

    3

    Álmodlak, ahogy jössz a kertben; hópihék
    libegnek válladon; érzem, hajamra is
    rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,
    a hó megrokkan: könnye csorduló patak;
    az áttelelt rügyek fakadnak: újuló
    szivemmel érzem: újitja magát ideg,
    velő, sejt bennem is. Mivégre? Még
    tovább kell türve próbálnunk az éveket,
    miket túlélni s új sebekre élni túl
    sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,
    madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,
    vágy s helytállás guzsában is olyan futás
    körén, ahogy a csillagok; kihúnyni, fel-
    ragyogni, válni s bonthatalan keringeni; –
    és elaludni könnyü karjaid között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Conrad Aiken: Zene, amelyet veled hallgattam

    A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
    A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
    Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
    Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.

    Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
    Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
    Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem –
    Érintésed mégis örökre rajtuk marad.

    Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
    S áldottá tette őket kezed s szemed;
    S szívemben az emlék örökre marad már –
    ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A kitámasztott esernyő

    Váratlan zápor zengett át a tájon,
    mint szeretők között a hirtelen
    pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon
    és még forróbb legyen a szerelem.

    Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek
    a serdülő és könnyes pázsiton.
    Az ördög veri asszonyát, s az égnek
    egyik fele nevet a másikon.

    Tornác kövén egy kitámasztott női
    esernyő guggol, mint barna kutya.
    A kerti lombot látni szinte nőni.
    Megtört fű csúcsán lógáz a csiga.

    Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva
    s az érzékeny világba ágazik.
    Most megrázza magát egy fiatal fa
    s egyszerre szökőkúttá változik.

    Itt is egy, ott is… minden kicsi szélre
    megremeg és könnyekbe öltözik.
    Ideges az egész táj, mintha félne
    a gonosz nyártól amely érkezik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Meg fogok halni

    Meg fogok halni, súgta valaki,
    mikor kezet csókoltam és közelről
    megláttam a ruhán s az ingen át
    melled kezdetét s térdeid fölött
    friss husodból annyit, amennyin elfér
    egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak?
    Meg fogok halni! Néztem arcodat
    s öledet is megizleltette már
    az az egy kézcsók, egész bőrödet
    fölvonultatta ajkamon, s örök
    gyönyörüségre vágyott ez a perc.
    Meg fogok halni, súgta valaki.
    Meg fogok halni könyörtelenűl
    s lehetsz enyém: én mégis megöregszem
    s meg fogok halni, mint te, akivel
    be akart csapni most a feledés.
    Meg fogok halni, én, e szomju lélek,
    ki ma örökre megkivánt: e test
    meg fog halni s csak az marad utána,
    hogy elmesélte vágyát s elmesélte,
    hogy lemondott rólad, mert élete
    az öröklétben csak egy pillanat volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Boglár partjain

    Fáradt vagyok, és szomorún
    ülök Zalával szemben; itt
    sírok Boglárnak partjain.
    Billenj fürtömről, koszorúm,
    s rejts el, hold, ragyogásaid.

    Lassan hajtom le fejemet tenyerembe,
    s vívom egyedül magányos háborúm,
    miről nem tudom még, hogy már elveszett-e?
    Ülök Zalával szemben szomorún
    s körülöttem az alkony fényeit
    köd-kék ágyúival lövi a késő este.

    Oltsd ki hát, szívem, te is, lángjaid.
    Magányos tűznek, ó, mi értelme vagyon?
    Nem melegít, messze nem ragyog;
    pislákol csak sárga tanyámban itt
    veszendőn a somogyi oldalon,
    hol, őszi füst s őszi por kavarog,
    s ha volna se látnák nagy villanásait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Lázár halála

    (Apokrif példázat)

    «…S mikoron Lázár ama szent Intésre
    nyirkos gödréből kilépett vala,
    fogadá őt az ünneplők kara
    s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.

    Krisztus eltünt: Ez már nem tartozott rá.
    S Lázár, Lázár, a roncs sírból-kikelt
    evett, ivott, kurjantott, énekelt
    s a másvilágról hősködött az uccán!

    Csurdé lányok táncoltak körülötte

    • mindmegannyi az élet angyala –
      s Lázár rajtok jókat csípett vala
      s tetem kezével farukat ütötte.

    De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
    megborzadott a vígadók szive:
    szétugrott Lázár sok korhely hive
    s a városvégén, ím, egyedül álla!

    S most érezé csak istenigazában,
    mi is történt: hogy él, hogy él, hogy él!
    Arcát nyaldosta fínom kerti szél
    s feje felett madárka szólt a fában.

    Palánkról rózsás ág ereszkedett le;
    s mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
    vad illatán. Rossz szive megszakadt.
    S meghala. Most már mindörökre.»

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Hóseás

    Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül
    a lég szivem körül.
    De bent a hüség, mint fészekben ül,
    örül, hogy nem repül.

    Már semmi gond, se bu; meghalt a győzelem,
    magam vagyok, magam,
    el nem árulhatón: mivel seregtelen,
    bizva: mert társtalan.

    Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem,
    ha lépne, merre lép.
    Kezes megint, szelid, nevelhetem,
    mint apa gyermekét.

    Töprengésben telik napom és éjjelem
    s ország dől, nép zokog.
    Valahol az isten dolga lehet ilyen.
    Sóhajtok, hallgatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Konsztantinosz Kavafisz: Amennyire csak lehet

    Ha életed már nem lehet olyan,
    amilyennek szeretnéd,
    próbálj legalább annyit,
    hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre
    a zsúfolt társasággal, a divattal,
    a lélekoldó, unott fecsegéssel.

    Ne csoszogj a világ mögött,
    és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet,
    ne kergesd el magadtól magadat,
    ne vetkezz le mindent az ostobák
    kedvéért, míg az összejövetelek
    egymást kergető hajszáin
    oly idegenné válik életed,
    mint a más ember fonnyadt élete.

    Faludy György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Határok

    Van határ, ami attól van,
    hogy meghúzzák, kijelölik.
    Van természetes határ
    — még az sem
    változhatatlan.
    És van, ami csak akkor és attól,
    de attól fogva mindörökre létezik,
    hogy megsértettük:
    magunkban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Aladár: Csavargók szép halála

    Mikor az ősz vonít a tájon
    s futnak a súlyos fellegek
    s az utolsó levél a fákról
    a semmiségbe ellebeg,
    csavargók népe fogvacogva
    körülkémlel szállás után
    s ha ócska pajta, csűr akad, hát
    beóvakodik nagy sután.

    Rongyos ruhájuk gőzölögve
    szárad a szalma melegén,
    nyomorult, megtépázott testük
    minden kórnak jó televény,
    feküsznek tompa éjszakában,
    ahol nincs fény, nincs gondolat,
    csak az éhség csikarja őket
    megviselt, zord szivük alatt.

    Nyárról álmodnak, napsugárról,
    fényes virágok intenek,
    a krumpliföld irgalmas ételt
    s ágyat is ád. Puha meleg
    ringatja őket s mint a könnyek
    csillognak langyos csillagok,
    csavargók népe megpihen és
    álmában boldogan dadog.

    De jő a hajnal vas sugára,
    ébredni kell és menni kell,
    mert amíg él, a jó csavargó
    tanyát, nyugalmat sose lel.
    Üvölt a szél, rozzant cipőjük
    a hideg lében elmerül,
    de ők csak mennek, messze nézve,
    vágják a sarat emberül.

    Tántorgó nép, megvetett fajta
    szeretlek és rád ismerek
    magamról; engem is gyötörnek
    végtelen vágyak és terek;
    én is egy láthatatlan börtön
    kínjából mennék boldogan
    felejteni szabad hazába,
    de meg nem mozdul holt lovam.

    Amikor rátok néz az Isten,
    érzem, hogy engem is figyel,
    szomorú arcát eltakarja
    előlünk bús kezeivel
    s mikor valami árokparton
    utolsót rúg a lábatok,
    testvéreim, a szabadságért
    helyettem is meghaltatok.

    Forrás: Lélektől lélekig