https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Rákos Sándor: Igazság két irányból

    a fal
    kívülről ellenállás
    belülről védelem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bodnár Éva: Furcsa vallomás

    Lehet, hogy taszítanak dolgok…
    Sok minden, mit más fontosnak tart,
    engem hidegen hagy.

    Nem hat meg a felszíni csillogás,
    nem érdekel a külcsín – az csak máz.
    Attól a hideg is kiráz.

    Nem vagyok népszerű? Na és!
    Nem építek légvárakat,
    nem gyűjtök csillogó aranyakat.

    „A tudás hatalom” – olvastam valahol.
    A szerénység: erény.
    Kincseimet ezekben mérem én.

    Vannak barátaim, kik jók és igazak.
    Velük vagyok még gazdagabb.

    Hogy mi a fontos? Az, hogy élek,
    és van még, amin kacaghatok.
    S ha elfogynak a vidám percek…?
    Akkor meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Giuseppe Zagarrìo: Csend

    Fehér vászonra rótt kuszált sorokra
    az idő üt pecsétet, hogy parányi
    sugár ragyogjon majd, midőn az árnyak
    sötét sértése szálanként csírázik
    az ég talajából köves talajra.
    A megszületett csönd órája ez már,
    a pihenésé, mikor a folyónak
    megbékítő partján – csöpp zajt se csapva –
    hullám csitul. Tűhegyén a füveknek
    jelek borzongnak át. A szél csomónkint
    a tág derűnek hő lehelletével
    festi be őket, ím, a fű felenged,
    s dacos tartást feladva dúsan árad
    száradt pillán a várás zokogása.

    Fordította: Baranyi Ferenc

    Forrás: Lélektől lélekig

    t

  • Baranyi Ferenc: Kezét feltartja

    Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja,
    hogy aki űzi őt, segítségért eseng,
    feldúlt az arca és nehezen bírja lába
    a terhelést, amit az üldözés jelent,

    szemében megfakult a rőt harag, a keble
    kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg,
    lám ütésre emelt kezeit védekezve
    kapja maga elé és szűköl, mint az eb.

    S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel,
    majd megadja magát annak, akit akár
    meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer
    múltával nem jogos az indokolt halál –

    kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt
    ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy
    a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat,
    de mint oltás, a kórt legyőzni hivatatott.

    Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van
    és lélek-ismeret. (Nem lelkiismeret.)
    Mindenki üldöző s üldözött a világban,
    hisz sír az is, aki utoljára nevet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Gábor: Bánat

    Az ég oly mély és enyhekék
    s fáradt szemem lebágyad.
    Ti úgy hívjátok: renyheség,
    én úgy hívom, hogy: bánat.

    Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
    A lélek lila lángja.
    Derengő, csendes, lenge, szűz.
    A vágyak ispilángja.

    Hogy mi a bánat? Egy hajó
    a remény holt vizében.
    A vert hab hangja elhaló,
    mint sóhaj süket éjen.

    Az ég oly mély és enyhekék
    s fáradt szemem lebágyad.
    Ti úgy hívjátok: renyheség,
    én úgy hívom, hogy: bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy magános lovas

    Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
    Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
    Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.

    Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
    Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
    Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton,

    Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
    Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
    S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
    S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom
    Nem tudja, nem felel…
    S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, –
    Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

    Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
    Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
    Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
    És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: –
    Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Szabó Lőrinc: Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyöt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az igaz bíróhoz!

    Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
    S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
    És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
    Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
    S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
    Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:

    Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
    Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
    Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
    És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
    S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
    De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:

    Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
    Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
    Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
    …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
    De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
    Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
    S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
    És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
    S feljutott végül a napfényre,
    Gyönyörüszép hajnalidőben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Georg Trakl: Napkelte előtt

    A homályban már csattog a madárszó,
    fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
    s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
    bíbor remeg. Világosul az éj –

    A hajnal végigsimít a szerelmek
    lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
    s álomban teljesíti be az ernyedt
    csókok félébren érzett mámorát.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Lélektől lélekig