Szerző: Mária Németh

  • Nagy Zoltán: A kedveshez

    Emeld szived a csillagok fölé:
    Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
    Emlékeknek száll hattyufellege
    És énekel a csendnek csalogánya.

    Létünk csak szikra két sötét között,
    Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
    A mindenség fényénél felragyog,
    Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

    Szivünk legyen friss harmatos csokor,
    Pipacshoz kössünk kék katángot társul
    S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
    Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

    Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
    Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
    Az életem egy futó gondolat
    Mig szépséged átvillan a világon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sergio Solmi: Szerelem

    Mintha ellenségek lennénk,
    gyöngék és soha sem fáradók,
    mintha álomban: némán és nyugtalan,
    viaskodunk halálig.

    Felhők játéka, szerelem, örökké változó,
    akár szemed!
    Az enyhe évszak apró jelére
    téliessé komorul.
    Felragyognak a vak,
    keserves órák
    és a kiúttalan, meddő várakozás.

    A messziségből támadsz,
    a könnyek közt üdébb a hangod,
    fájdalmam meghat, őszintébb leszel.
    És én örömmel alázkodom meg
    bocsánatod remélve.
    A seben, melyhez te érsz,
    elevenebben sarjad a vágy,
    felszabadultabb és csapongóbb
    a nevetés könnyes szemedben.

    S a régi kín újból reám szakad;
    szomorgok, örülök örökkévalóságodnak,
    mint mozdulatlan föld
    a szüntelen változó egeknek.

    S már-már vidáman nézek életemre,
    e szeszélyesen viharzó
    tavasz-időben,
    mely a szerelmet kizsendíti, mint zápor a zöldet.

    Papp Árpád fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Azt álmodtam…

    Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
    Az ember és a föld csak élt tovább.
    Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
    És kivirítottak a violák.
    A madarak vígabban énekeltek
    És gondtalanul járt a szende őz,
    A gólyák télre ismét útra keltek
    És százszor szebben múlt a csendes ősz.
    A börtönök küszöbét dudva verte,
    Kivirágzottak az utcakövek,
    Illat tömjéne szállt áldón az estbe
    S örökre elhervadt a gyűlölet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Üzenő

    Amikor a fák égig érnek,
    és meséket mondanak a tündérek,
    akkor gyere…

    amikor a hold fényesen világít,
    s a bársony-éj utolsókat ásít,
    akkor gyere…

    amikor a harmatcsepp énekel,
    s rá messzi-szellő felel,
    akkor gyere…

    amikor Isten lejön közénk,
    s minden, mit hozott, a miénk,
    akkor gyere…

    amikor győztél a sötét éveken,
    s, ím, valaki Neked üzen,
    akkor gyere…

    várlak,
    Kedvesem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Derengésben

    Hajnal van, arcodra ébredek megint.
    Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
    Azt akarom: maradjon mindegy így,
    derengésben, ahogy az ég akarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi sándor: Hajnali intermezzó

    Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:
    fönn a hold,
    lenn a föld,
    középen a hajnalcsillag
    tündökölt.
    – Ha akarnád, fűzfa lennék,
    mindig itt a parton állnék.
    – Akarom, csak most ne menj el.
    – Jaj, ki az ott:
    – Csak egy árnyék.
    – Ha akarnád, folyó lennék.
    – Gát lennék, hogy ne mehess el.
    – Fűzfa leszek, folyó leszek,
    csak most, csak most még eressz el.
    – Nem lát senki, csak a hold lát,
    meg az az egy árva csillag.
    – Jaj, a hold, a holdtól félek.
    – Ne félj tőle, mindjárt itthagy.
    – De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,
    ne hagyjon a hold el engem,
    fűzfád leszek, folyód leszek,
    csak most, most eressz el engem.
    – Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,
    partod vagyok, őrző gátad,
    ne félj, ne félj, csak egy árnyék,
    a virágok még nem látnak.

    – Ne félj, ne félj, csak a harmat.
    – Takard el a teleholdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bibor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bibor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kinálom törött lantom,
    Törött szivem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok,
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hivem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás,
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: A csönd felé

    Lakásom lesz a hetedik magány,
    A halál felé nyílik ablaka.
    Kertjében csak emlékek teremnek
    S lakója csak a lelkem lesz maga.
    Kertjében örök emlékek teremnek,
    Nem érnek mérges vágyak már oda,
    Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
    Ne várj csodát, az élet a csoda!

    Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
    Csak népek nélkül népes a magány.
    A csönd elfojtott igéktől beszédes,
    A föld csak ölelő ölén anyám…
    A csönd csak megölt igéktől beszédes,
    Ne mondd ki a szót és ím megleled.
    Hagyd magára e látszatos világot
    És maga a világ lesz majd veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: A kövek közé hullott mag

    Már nem félek annyira…

    A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.

    Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni… De hogyan?…

    Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?

    Mi lenne, ha mindez megtörténne?!

    ÉLET!

    Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek…

    De a köves pusztákat elkerülik az emberek.

    És Isten?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „A tavasz kiszabadítja a virágokat, hogy színesre fessék a nevető földet.”

    Reginald Heber