Kis csemetefa satnyul az uccán,
a ház előtt.
Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
Este, amikor senkise látja,
kilopódzom hozzá börtönömből
s melléje lépek.
Nyirkos szelek hátán lovagolva
zörgő levelek menetelnek…
A szomszédéknál veszekedés van;
nyárikonyhájukból keserű füstöt
csap ki a szél.
Messziről harangoznak.
S mi csak állunk az értelmetlen estben,
mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
kicsit közömbösen:
Meghalunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Télen is milyen szomorúan
szépek a fák – nem érezik,
haptákoló fejszéken túlnan
írmagjuk is elvérezik.
Csupasz bőrrel, a fehér börtön
mélyén is, bárhogy havazik,
– hó, nyaktiló csusszanva döndül –
nem tiltakoznak tagjaik.
Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
Csak belül, a rácsoló üreg
erein kopog a begöncölt
láng, a tititás rügyek.
Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
földre. Mint mind, ki halni él.
Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.
Forrás: Lélektől lélekig
valamivel most könnyebb,
lepattant a vasabroncs szivemről,
sétáltam kint, a fák alatt,
lestem a halakat a tóban,
figyeltem a különféle, apró madarakat,
szarvasok nyomát nézegettem,
mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
a fecskék röptében gyönyörködtem,
mintha először vagy utoljára látnám
cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
ideges, kusza rajzolatot a porban,
és mégis, akkor már az se bántott,
csak sajogva együtt rángott, harcolt,
ujjongva velük szárnyalt a szívem
Forrás: Lélektől lélekig
magyar költészet
Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
„Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegezetet.”
1931
Forrás: Lélektől lélekig
Halántékuknál óra: fémvirág,
ketyegve hullik mérges harmata.
Csillaghullásos most az éjszaka,
az ég suhog, mint óriási ág.
Ha már az ember kisded nem lehet,
mint föld a ködben forog, hánytorog,
a percek verik, mint meteorok
a tengert, mint a Krisztust a szögek.
Ha már a férfi gond füvén legel,
csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
Az asszony vár és vágyakban delel.
És ingecskéje lágyan fönnakad
a csípején, már nem tudsz ártani
idő, halál, már alvó lábai
megébredtek és világítanak.
Forrás: Lélektől lélekig
Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.
Forrás: Szeretem a verseket
Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.
Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.
És rám köszönnek ők is, kik nem élnek. …
Forrás: Szeretem a verseket
Érzem: a mámor csöndes éjjelében
Háborgó lelkem már pihenni kezd
És lassan… lassan… csaknem észrevétlen…
Reám borul a virradatlan est…
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élőhalott.
Még kacagok, ha rám borul a mámor,
De ez a kacaj már nem az enyém:
Kisértő hang halottak országából,
Melynek ittfeledt tagja vagyok én –
Tán ajkamon víg nóta is megcsendül
S hallgat a régi méla, keserű –
Szivem megrezdül ismerős hangokra,
Mint egy eldobott, rozzant hegedű.
Olykor meg mintha visszaemlékezném
Egy szép életre, mely el-tovaszállt,
Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém
Megostromolni magát a halált
S aztán… megtörve, éjjeltől borítva
Járom tovább a kiszabott utat;
Mi lett belőlem? Temetői fejfa,
Mely a világnak egy nevet mutat…
Forrás: Szeretem a verseket
Még ruganyosan jár-kel a színen.
Hány éves, azt nem tudja senkisem.
A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
S maradt számára is még diadal.
Az öltözőben sokszor elmereng,
Hogy hova tűnt a régi regement?
A régi tapsok forró zápora
Az ő fejére nem hull már soha.
A régi cimborák és szeretők
Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.
A régi koszorúk babérja int,
De nem találja régi álmait.
Az élete lejátszott, únt szerep
S a nagy süllyesztő egyre közelebb.
Az örök súgó azt susogja: Csend!
S négy deszka közt pihen meg odalent!
Forrás:
