“Amikor az ostobaságot tartják hazaszeretetnek, veszélyes dolog intelligensnek lenni!”
Forrás: szeretem a verseket
“Amikor az ostobaságot tartják hazaszeretetnek, veszélyes dolog intelligensnek lenni!”
Forrás: szeretem a verseket
Nem tudom, te hogy vagy vele, én imádom magamat.
Tőled is ezt várom.
(Mármint, hogy ne magadat, hanem engem szeress.)
Rajongva!
Ennél lejjebb nem adhatom.
A rang kötelez.
Én ugyanis arisztokrata vagyok.
Tudhatod, hogy az őseimet az ókori egyiptomiak istenként tisztelték.
Pedig ezért a rangért ők se csináltak többet, mint én.
Gyakorlatilag semmittevők vagyunk.
A munka ugyanis alacsonyrendű dolog, – közönséges kutyáknak való – meg is látszik rajtuk.
Mi, macskák – velük szemben – sosem alázkodunk meg.
Dobhatsz botot – eszünk ágában sincs visszahozni.
Házat nem őrzünk, nem ugatunk portás módra, egyáltalán nem csinálunk se rendészt, se lakájt magunkból, kár is erőlködni.
Egeret is csak úri passzióból, saját akaratunkból fogunk – ha úgy tetszik.
Ne tedd ide a kezedet se, úgyse nyalom meg.
Na, jó.
Önimádatom ellenére olykor kegyes vagyok.
Modellkedem, tehát lerajzolhatsz, de jobbára csak ha alszom, mert egyébként – már ne is haragudj! – de rengeteg izegni-mozogni valóm van.
Ja, és rajzfilmekben is szoktam szerepelni: különös lelki alkatom jutalomjátékot jelent minden magára valamit is adó művésznek.
Szeretnéd tudni, hogy mi a titkom, ugye?
Hát azt lesheted!
Minél többet nézel, annál rejtélyesebbnek hatok.
Azt sem érted, hogyan lehet ennyit lustálkodni, anélkül, hogy ráunnék.
Ti, emberek a tevékenység bűvöletében éltek.
Állandóan reszkettek, hogy lemaradtok valami fontos dologról.
Folyton ide-odafutkostok, idegeskedtek.
Úrnak képzelitek magatokat, de csak zaklatott rabszolgái vagytok vágyaitoknak.
Sosem jó nektek semmi igazán.
Mi, macskák – például én – ezzel szemben megvetően tudomást sem veszünk erről a “kába ribillióról”, amiben betegen vergődtök.
Nem elegáns az emberi élet.
Szó se róla, azért nem akarok igazságtalan lenni.
Vannak előnyei is a mi kapcsolatunknak.
Te, aki gazdámnak tartod magad, tényleg dícséretesen viselkedsz.
Adsz enni, ez rendes tőled, hiszen tudod, hogy sosem köszönöm meg.
(Ellenben sürgetően nyivákolok, ha késlekedsz a szokott időben.)
Hálás sem vagyok, ne is próbálj üzletelni érzelmeimmel!
Amint befejeztem az étkezést, nyomban eloldalgok, sürgős pihenni valóm támad ilyenkor.
Kérlek, ne is traktálj se magán-, se közügyekkel, egyszerűen nem ér-de-kel!
Nna.
Azt nem bánom, ha gyönyörködsz bennem.
Tényleg, elég helyes pofácskám van!
És úgy! de úgy tudok nézni azokkal a cicaszemeimmel!
Azonkívül a testem sem kutya!
(Már bocsánat az eb-hasonlatért, tudom hogy nem sportszerű, de annyira felkínálja magát.)
Én is kínálgatom magam, mert – ezt elismerem – gyengém a gyöngédség.
Simogass, cirógass, becézgess, cirmizzél – ezt nem tudom megúnni!
Látod milyen nagyvonalú vagyok.
Annyira élvezem a szeretgetést, hogy ez már neked is örömet okoz, hogy magadat ilyen jónak tarthatod.
Ez az én raffinált, okos önzésem!
Ismered csalfaságom, állhatatlan mivoltom.
Mégis mindig bedőlsz dorombolásomnak.
(Ebben még a kandúr is milyen nőies!)
Van, aki utálja a macskát, mint ahogy vannak nőgyűlölő emberek is.
Ezek önmagukat minősítik.
Ők csak az észben, a világos, tiszta gondolkodásban hisznek.
Tudományukkal azonban semmit sem tudnak kezdeni egy holdfényes éjjelen, amikor mi, macskák a holddal kokettálunk, az okosak bosszantására.
Tudjuk, amit tudunk.
Persze kikérdezni nem hagyjuk magunkat.
Higgyék, hogy mi is csak állatok vagyunk, mint a többiek.
Lustán hempergő, céltalan vadak.
Akik csak esznek, alszanak és a szerelmi életük is pofonegyszerű.
Látszólag igen.
(Ráhagyjuk az etológusokra szakszerű véleményüket.)
Nem vitatkozunk, az nem macska tulajdonság.
Tisztában vagyunk rangunkkal, fenséges mivoltunkkal.
Kergethetnek, utálkozva hajszolhatnak, de királyságunk velünk marad a száműzetésben is…
Forrás: Lélektől lélekig
Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
jó öreg állat, szinte hogy ember. –
Lásd be szerényen: nem divat ez már.
Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
itt az aranyló nyírfa esőtől
csüggeteg, árva lombja tövében.
Sárga szemedben haldoklásod,
mint ez az évszak, tört sugarakkal,
fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
zeng reszelősen: ez siratásod.
Szürke fejedre lepke-szelíden
mint puha hó hull: könnyeit ontó
Zsófi-leányka simogatása
útravalóul.
Forrás: Lélektől lélekig
És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.
És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
s mégis márványhideg az arcom,
s mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem,
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
Nem értelek.
Forrás: Lélektől lélekig
Én Istenem, legyek vidám,
házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.
Arcom ne lássa senki sem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.
Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.
Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.
Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.
Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.
Abafája, 1929
Forrás: Lélektől lélekig
A kutyám
halkan lépked lépteim után.
Hőt, fagyot
boldogan tűr értem, nem hagy ott.
Szél ha tombol,
jég ha ver, nem veri el nyomomból.
Ő azért van, hogy kísérjen engem,
négy év óta kísér, mint az árnyék.
Ha nem volna, idegenül állnék
a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
Hátranézek, ott van, mindig ott van,
jön utánam halkan és nyugodtan.
Nem kékvérű ősök ivadéka,
a hűsége minden érdeme,
meg hogy úgy néz a szemembe néha,
mintha mindent, mindent értene.
Le-lehajlok, hogy megsimogassam,
ő hátára fordul erre lassan
és ott érzem ujjaim hegyén
dobogó kis szívét. Ó, szegény!
Néha aztán – vannak külön utak –
otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.
Ekkor ő, mint akit szívenszúrtak,
leroskad a kapunál a porba.
Ott találom, mikor visszatérek,
akkor tér meg őbelé a lélek.
Ó, hogy megörül,
ha megérkezem!
hogy ugrál körül!
nyalná a kezem.
Kaputól az ajtóig követ,
ott megáll és hűség és remény
csillog a szemén:
hátha, hátha beljebb is jöhet?
A bundája ázott, talpa nedves,
de oly szépen néz rám. Jöjj be, kedves,
jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
Ne csalódjék a Remény, a Hűség.
Forrás: Lélektől lélekig
Valami angyali létre vágytam,
ütközések, szembenállások,
kritikák nélküli fájdalomnélküliségre,
hogy a csönd fuvallatában belém merüljön
lélegzetetek, teremtő lehetőségeket nyissak,
s megőrizzem szívetek békéjét!
Mégis kierőszakoljátok kényszerű,
látszólagos hallgatásom, besodortok
az ellenállás falai közé, szűkre szabott
kapuitok beszűkítik túlpartjaitokat,
várakozásom küzdelem rejtett, láthatatlan
pólusaitokhoz, hol van az egyszerű természetességetek?
Gyakran csak tapogatózva haladok, kiragadtok önmagamból,
máshova tesztek, a kiengesztelődéseteket sötétség
fedi, mégis magatokban mossátok meg vesztességeteket,
én angyali létre vágytam, lángok helyett fénycsíkokra,
összeragadt angyali tollakkal nem repülhetek, jó
sem lehetek, ha el kell szenvednem bűneiteket.
Angyalaim, szomorú angyalaim…
Nehogy fekete hollóvá változzatok!
Forrás: Lélektől lélekig
Íme – most másodízben élem át
Az első ingadozó, tétova,
Bizonytalan léptek gyerekkorát.
Akkor Apám állt a hátam megett,
S csalogatott tárt karokkal Anyám:
Hol távolodott, hol közeledett.
Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
Fekszik fejemben emléktelenül,
Fekszik hamu és hó alatt a múlt.
Két “testvér” fogja most a karomat –
És néha elengednek kedvesen:
Lássuk, a lábadozó hogy halad.
Vigyázva védik lépteimet ők – –
És szánakozón néznek ide be
Elérhetetlen erdélyi Tetők.
Imbolygok át a kórházi szobán,
Az élet delelőjén messze túl –
Imbolygok, mint az élet hajnalán.
De érzem, ahol magyar csak lakik,
Figyelik léptem szerető szemek,
S vágyva várnak még tőlem valamit.
A magyar Akarat járni tanít.
Olyankor rogyó lábam megfeszül:
Azértis, rajta, új iramra fel!
Mélyből – a magasságba – egyedül.
Nem, nem egyedül, szíveken is túl
Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
Most többé ne sírj és ne lamentálj,
Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
Aztán hajítsd magadtól messzire:
Kelj fel és járj!
Forrás: Lélektől lélekig