Szerző: Mária Németh

  • Dsida Jenő: Vállat vonunk

    Kis csemetefa satnyul az uccán,
    a ház előtt.
    Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
    Este, amikor senkise látja,
    kilopódzom hozzá börtönömből
    s melléje lépek.

    Nyirkos szelek hátán lovagolva
    zörgő levelek menetelnek…
    A szomszédéknál veszekedés van;
    nyárikonyhájukból keserű füstöt
    csap ki a szél.
    Messziről harangoznak.

    S mi csak állunk az értelmetlen estben,
    mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
    Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
    kicsit közömbösen:

    Meghalunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Fairtás

    Télen is milyen szomorúan
    szépek a fák – nem érezik,
    haptákoló fejszéken túlnan
    írmagjuk is elvérezik.

    Csupasz bőrrel, a fehér börtön
    mélyén is, bárhogy havazik,
    – hó, nyaktiló csusszanva döndül –
    nem tiltakoznak tagjaik.

    Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
    Csak belül, a rácsoló üreg
    erein kopog a begöncölt
    láng, a tititás rügyek.

    Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
    földre. Mint mind, ki halni él.
    Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
    kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A fecskék

    valamivel most könnyebb,
    lepattant a vasabroncs szivemről,
    sétáltam kint, a fák alatt,
    lestem a halakat a tóban,
    figyeltem a különféle, apró madarakat,
    szarvasok nyomát nézegettem,
    mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
    egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
    ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
    a fecskék röptében gyönyörködtem,
    mintha először vagy utoljára látnám
    cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
    ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
    ideges, kusza rajzolatot a porban,
    és mégis, akkor már az se bántott,
    csak sajogva együtt rángott, harcolt,
    ujjongva velük szárnyalt a szívem

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva

    „Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

    Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

    „A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
    Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”

    Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
    Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
    Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

    „Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
    ült ki a legfelső városkapu elé
    trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

    Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
    S a császár méltóképp készül fogadni fő
    emberüket. Külön pergament íratott,
    hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
    jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

    „Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
    hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
    Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
    és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?

    Miért vették ma éppen arany és ezüst
    művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

    Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
    és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

    „Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
    hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

    Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
    s a barbárokat untatják a szép szavak.

    „De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
    felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
    Mért néptelenednek el utcák és terek,
    s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

    Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
    S futárok érkeztek a limesek felől,
    jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

    „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
    Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Feleségemnek…

    Megszoktalak, akár a levegőt,
    bármerre nézek, mindenütt te vagy,
    szekrényem alján, a fiókjaimban,
    az agyvelőmben, és nem veszlek észre.

    De múltkor este, amikor bejöttél
    szobámba, s mondtál valamit nekem,
    sok év után egyszerre ráocsudtam,
    hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
    ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
    Ezt hajtogattam csöndesen magamban:

    „Megszoktam őt, akár a levegőt,
    Ő adja nékem a lélegezetet.”

    1931

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

    Veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének,
    hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek.

    Én nem leszek boldogabb,
    ha elmondom, amit mondani kell,
    de boldogtalan vagyok,
    ha nem mondhatom el.

    Hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek,
    veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Fotografiák

    Én úgy szerettem rendezgetni őket
    Fekete album szürke erdejében,
    Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.

    Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
    Örökre néznek és a végtelenbe,
    Mert ide lopta őket egy igézet.

    A földi másuk jár, kél, tova, messze.
    Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
    Vagy melegíti őt napod, szerencse.

    Itt mindig így maradnak mosolyogva,
    Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
    Amíg pereg, pereg a homokóra.

    És rám köszönnek ők is, kik nem élnek. …

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Temetetlenül

    Érzem: a mámor csöndes éjjelében
    Háborgó lelkem már pihenni kezd
    És lassan… lassan… csaknem észrevétlen…
    Reám borul a virradatlan est…
    Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
    Ami még nemrég lelkemig hatott;
    Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
    El nem siratott, bús élőhalott.

    Még kacagok, ha rám borul a mámor,
    De ez a kacaj már nem az enyém:
    Kisértő hang halottak országából,
    Melynek ittfeledt tagja vagyok én –
    Tán ajkamon víg nóta is megcsendül
    S hallgat a régi méla, keserű –
    Szivem megrezdül ismerős hangokra,
    Mint egy eldobott, rozzant hegedű.

    Olykor meg mintha visszaemlékezném
    Egy szép életre, mely el-tovaszállt,
    Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém
    Megostromolni magát a halált
    S aztán… megtörve, éjjeltől borítva
    Járom tovább a kiszabott utat;
    Mi lett belőlem? Temetői fejfa,
    Mely a világnak egy nevet mutat…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Öreg színész

    Még ruganyosan jár-kel a színen.
    Hány éves, azt nem tudja senkisem.
    A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
    S maradt számára is még diadal.

    Az öltözőben sokszor elmereng,
    Hogy hova tűnt a régi regement?
    A régi tapsok forró zápora
    Az ő fejére nem hull már soha.

    A régi cimborák és szeretők
    Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.
    A régi koszorúk babérja int,
    De nem találja régi álmait.

    Az élete lejátszott, únt szerep
    S a nagy süllyesztő egyre közelebb.
    Az örök súgó azt susogja: Csend!
    S négy deszka közt pihen meg odalent!

    Forrás: