Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: Hangok

    A tavasz ideges villámai
    járnak bennünk, s lelkünk sötét
    remegései ki tudja, milyen
    hivásokra felelnek?
    Ki tudja, honnan
    suhog át
    a földön, a kék
    levegő tengerfenekén
    az a sok dróttalan üzenet,
    amelyből néha a vers kicsap:
    tán messze világok
    sajgásai, éhség
    fekete morgása, a néma düh
    száz vészjele, csilingelő szerelem,
    mozi kattogó izgalma, kürtök
    zengő hangtornyai, difterisz
    vörös sirása, kacagó gyerekek,
    erdők tűzvésze vagy a pénz
    őrült trillái: ki tudja,
    miből s miért
    épül és omlik e nyugtalan
    skála, a lélek szüntelen
    tengerjárása, és hogy
    egy-egy bolond szív a saját
    gyötrelme titkos megafonján
    – mint tükör a fényt –
    megcsattogtatva, miért
    sikoltja vissza a hangok
    végtelenét a végtelenbe?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Intés a lélekhez

    Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a
    feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,
    lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:
    térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,
    lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek
    csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.
    Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,
    vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:
    sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.
    Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.
    Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:
    aki gyenge, összeroppan -, ritka most a jó szerencse.
    Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,
    búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.
    Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz
    úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon
    kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.
    Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.
    Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,
    hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.
    Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy
    máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:
    sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,
    készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.

    1944

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Vándorlók dala

    mint sérült hajótestbe
    a sós víz a léken át,
    úgy zúdul bőröm alá
    minden reggel a világ.

    Délután van, mire a sok rést
    a közöny rongyai betömik.
    Álmodom békés kikötőt,
    és reggel indulok megint.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szélcsöndes ormok

    Hunyt szemmel fekszem a napban.
    Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
    Utazó lelkem mozdulatlan.

    Utazó lelkem ma pihen,
    ajándékot kapott, amely
    nem múlik benne sohasem.

    Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
    Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
    szépség nyilt egyszerre körém!

    Milyen kincseket pazarolt
    rám váratlanul egy világ,
    amelyről sejtelmem se volt!

    S hogy megbékültem! Óriás
    éggé tágitott valami
    földöntúli csodálkozás:

    Úristen – – A szivem dobog,
    és szeretném megérteni
    a csodát, hogy boldog vagyok,

    boldog! az! – De nincs rá szavam.
    Emberek, én csak szidtam az
    életet: nem volt igazam. – –

    Hunyt szemmel nézek a napba,
    s új öröm némít, altat el:
    a szélcsöndes ormok nyugalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szeretnélek mellenragadni…

    Ember, akárki légy –
    Ha államfő, népvezér, sorsot-forgató kormány kormányosa vagy,
    Ha forradalmár, ellenforradalmár, hadiszerkészítő vagy,
    Ha akármilyen hatalom van a kezedben – annyival inkább:
    Szeretnélek mellenragadni!
    Szemedbe nézni igéző, iszonyatos fekete nézéssel
    Sokáig, végtelen sokáig –
    S szeretném megkérdezni azután tőled:
    Tudod-e vajjon, hogy meghalsz?
    Tudod-e vajjon?
    Nem úgy, ahogy tudni szokás,
    Nem azzal az olykori, vagy mindennapi, de mindíg távoli tudással,
    Nem azzal, hogy persze, egyszer mindnyájan meghalunk,
    Én is, hogyne, de talán mégis hamarabb a másik,
    Nem így, ahogy tudni szokás,
    Hanem azzal az egészen személyes, közeli borzadással,
    Teljes bizonyossággal, mely most az én szívemben van:
    Ember, meghalunk rákban, vagy tüdősorvadásban,
    Vagy szívbajban, vagy vesebajban, vagy gutaütésben,
    Válogatott fajaiban az újonnan felfedezett betegségeknek,
    Vagy végelgyengülésben az emberi kor legvégső határán,
    Kimondhatatlan szenvedések után – ágyban párnák között is!

    Ember, akárki légy –
    Gondoltál-e valaha már erre, a gondolatnak
    Azzal a teljes tökéletességével,
    Amellyel most én erre gondolok,
    Gondolok iszonyodva,
    Ámde a borzalomnak
    Milliomodrészét sem bírom kifejezni?
    Ágyban, párnák között is így –
    Részvevő emberek, orvosok, ápolótestvérek között is így –
    Természetes halállal!

    Természetes hát a halál?
    Szükségszerű, de nem természetes.
    Ágyban, párnák közt sem természetes.
    Végelgyengülésben, az emberi kor legvégső határán sem az.
    Nézz magadba ember, akárki légy,
    Az én mostani nézésemmel nézz magadba.
    S tagadd, ha tudod ezt!

    Mióta vagy, mióta embervilág létezik,
    Egyetlenegy ellenséged van csupán ember neked: a halál.
    Egyetlenegy: aki ellen küzdeni, reménytelenül bár: méltó feladat –
    Ha ugyan érték valóban ez az élet
    És isteni ajándék, amint papjaid nem győzik hirdetni eléggé. –

    S te mit cselekszel?
    Mit cselekszel időtlen idők óta?
    Egyetlen ellenséged pártjára álltál,
    A halál szövetségesévé szegődtél önmagad ellen,
    Mióta Kain Ábelt agyonütötte,
    Emberléted embervértől véres hajnala óta.
    Nem elég neked a természetes halál iszonyúsága,
    Nem elég a himlő, kolera, pestis, minden dögvész kaszája.
    Kiegyenesítetted a halál természetes görbe kaszáját,
    Mögéje álltál szuronyerdeiddel,
    Mögéje tankjaiddal, tengeralattjáróiddal, repülőgépeiddel.
    Aratását megezerszerezted.
    Jó munkát és hihetetlenül gyors munkát végeztetsz vele.
    Agyrémeid, melyeket világnézeteknek nevezel,
    Melyektől világod jobbrafordulását várod,
    Melyek tövét vér-óceánokkal áztatod:
    Nem érik meg egyetlen ember egyetlen kiontott csepp vérét sem soha!

    Ember, akárki légy –
    Gondoltál-e már igazán arra, hogy közeleg a vég,
    Az enyém, a tiéd, az övé, mindannyiunké?
    Közeledik az embervilág embervértől véres napnyugovása –
    Az utolsó Ábel és az utolsó Kain
    Egyetlenegy utolsó rettentő baltacsapással
    Egymást ütik agyon.
    S a porondon a te őrületed hű szövetségese,
    Öröktől való egyetlen, könyörtelen ellenfeled marad csupán
    Egyedül?!!

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Rapszódia

    Már csak a vers marad,
    és az álmok,
    Néma gondolat-virágok.
    Volt egy föld, csillagok
    vetették be maggal,
    s ahogy nőttek a kalászok,
    úgy ölelkezett párjával,a Nappal…

    Zord idők jöttek a nyár után
    Csizmák tiporták a magot,
    S halálában is százszor leölték,
    Akit megöltek a gyilkosok.
    Haza! – mondták, s a temetők
    szétdúlt sírjai könnyezték
    az igazságot, és az élők azt képzelték:
    minden könnycsepp átok.

    Ma már nem értik, hogy a harmat,
    Ami a tiport rögön csillan,
    Üzenet az őseinktől,
    hogy a haza halhatatlan.
    Nem átok és nem gyalázat!
    Otthona az új virágnak,
    És a magnak, amit a csillagok
    Fénnyel, szerelemmel adnak.

    Én a hajdani a legényke,
    akit mesében érlelt a szerelem,
    A tudós agyak gondolatában
    Bárhogy kerestem, nem találtam.
    Nem leltem a nők szemében,
    Csak az alkonyi mesékben
    Mi a haza? Ház? Otthon?
    Irány, ahonnan indul az álom,
    S ahova visszavágyik?

    Hazát kerestem, millió
    árvára leltem.
    Karomat tártam, de csak
    A semmit öleltem.
    Ki volt? Ki van, aki nem alszik?
    Nem omlik kábult bódulatba?
    Ki az, aki a kósza reményt
    vitorlájában feldagasztja?

    Egyszer mindaz, amit összegyűrt az élet,
    majd tiszta lesz, vasalt, friss illatú,
    Bármerre fordulsz, saját világod látod,
    Kezed nem az üres étert simítja…
    Pedig már csak a vers lesz veled,
    a hajnali álmok,
    s a néma gondolat virágok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Dénes: Részem lettél

    Úgy élsz bennem, akár a vérem,
    nyitott szememben a világ,
    fájdalmaink a létezésben
    vagy ép üvegben a szilánk!
    Belőlem már te ki nem válhatsz,
    mint halál a születésből,
    éjszakáimból az álmok,
    élők a múló időből.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rabindranáth Tagore: Senki sem él örökké…

    Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig.
    Tartsd ezt eszedben és örülj.
    Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
    Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
    A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
    Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
    A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
    Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
    Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
    Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
    Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
    Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
    A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
    Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
    De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Fordította: Áprily Lajos
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Dünnyögő

    Az esők. A versek. A havazások.
    A gyönge hóban megmosdó madár,
    A kezed. A kezem. A tested jelei.
    A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

    A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
    Az ember örök esélye maga ellen.
    A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
    A tüskék hamva tebenned és énbennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Nem tudom

    Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik
    vagy csak ágyam magányáról beszéljek
    Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban
    vagy az éhséget a szerelemre
    Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt
    hogy meg ne sértsem ezt az ágat
    ami átnőtt a keserű vadbozóton

    Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik
    Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet
    ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt
    levélereiben a remegéssel
    vagy csak illúziókkal etessem őket
    mint önmagam most amikor reádcsodálkozom
    és azt gondolom hogy amit eddig éltem
    csak piszkozata volt annak ami jön

    Bármiről beszélek végülis ugyanaz keríti be érzelmeinket
    Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón
    ha ők szeretik egymást én legyintek
    Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon
    összefekszik őszi kétségeinkkel
    És én nem tudom többé miről beszéljek
    szemed színéről-e vagy éhségemről utánad
    vagy arról a sötét huzatos folyosóról
    amin csak vonul mint a vak
    tapogatózva és fényt kergetve az ember

    Forrás: Lélektől lélekig