Szerző: Mária Németh

  • Babits Mihály: Kabala

    Egy
    mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

    Kettő
    az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

    Három
    rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

    Négy
    négylevelű nyíl útadon – vakon mellette mégy.

    Öt
    a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

    Hat
    bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

    Hét
    de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

    Nyolc
    a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

    Kilenc
    kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

    Tíz
    az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

    Tizenhárom
    Hiszen várom:
    majd jön valami semmin út, valami vizen álom.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Varadero

    Oly szép ez az éj:
    – csak Rád gondolhatok.

    Oly kimondhatatlan:
    – csak veled nevezhetem.

    Mit mondhatok a holdról?
    – szerelmünkre gondolok.

    Szárnyra kelnek a pálmafák:
    – mintha te vetkeznél.

    A homokban lépked a szél:
    – meztelen lábad követem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Walter de la Mare: Mindenek múlása

    Nagyon öreg az erdő;
    s ha március szelén
    pattantja bimbait
    a kökény,
    szépségük oly öreg –
    Óh, tudod-e mily
    vad századokba nyílik
    vissza a gólyahír?

    Nagyon öreg a patak;
    s a csörge víz, amely
    azúr egek hidegen alvó
    bérceiről indult el,
    annyit jött-ment, tapasztalt
    volt-nincs utakon,
    hogy minden cseppje bölcs,
    mint Salamon.

    Nagyon öreg az ember;
    álmaink édeni
    meséivel Éva üzen
    s a csalogányai;
    életünk: susogó pillanat
    s ha napunk elköszönt,
    amaranth-mezőt terít szét
    az álom és a csönd.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János

    Szobában

    Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
    A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
    Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
    Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
    mondanék igent, vagy mondanék nemet.
    Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
    mit nyernék, ha ölni mernék?

    Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
    Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
    hordalék kincse feslő, színes kacat:
    végig hadartam a halálomat,
    s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
    Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.

    Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
    Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

    Az idők mélyén sarjad a törvény:
    dárdáit a nap az oldalamba vágja,
    s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
    Menekvő lelkem nem kell senkinek;
    nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
    s nem marad csak a bódult csönd utánam.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    Várom míg végigég a cigaretta;
    aztán fekszem majd hanyatt.
    Egyedül; most már mindig csak magam;
    úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
    Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
    s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
    Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.

    Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
    nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
    Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.

    Nem láttam csak a pusztulást,
    nem láttam soha mást.
    Mi végre születtem?
    Mit ért a lázadás?
    Az emberek közt tehetetlen voltam;
    egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
    Nem értettem meg senkit és semmit;
    mi haszna hát a zokogásnak?

    Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
    szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
    A szégyen mardos: miért is szerettelek?
    Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
    Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
    A fájdalomtól lüktet a szem:
    hűségem is hasztalan.

    S mégis élni szeretnék;
    lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
    Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
    és várok, és nem adhatom meg magam;
    bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

    Forrás: Parancs János versei.

  • Lator László: Hajnalka

    Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
    csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
    Indák sürü indák egymást tépő
    egymásba fonódó zöld ölelése

    Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
    borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
    Felhős szirmok súly nélküli tánca
    a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

    Hullám hullám duzzad elindul a bontott
    táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
    Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
    Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

    Forrás: Lator László versei.

  • Kassák Lajos: Viráglegenda

    Kertünkben már alszanak a virágok
    langyos szellőben és holdfényben alszanak.
    ha elég bátorságom lenne hozzá
    leszakítanék egy violát, hogy reggel
    színnel és illattal keltsem kedvesem.

    A hold muzsikája szól a kert felett
    s közben, mintha aludnának virágaink.
    Aztán látom a függöny résein át,
    egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
    s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.

    A hold ekkor éppen előttem úszott
    s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
    letette hegedűjét és egy kancsót
    nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.

    Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
    és egészen elfelejtettem kedvesem.
    Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
    s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.

    Forrás: Kassák Lajos versei.

  • Gyurkovics Tibor: Lebegés

    Csak arra emlékszem hogy éltem
    aztán arra hogy meghalok
    lebegtem a homályos fényben
    de tudtam – a tiéd vagyok.

    Forrás: Gyurkovics Tibor versei.

  • Bella István: Csodák és csudák

    Julian Tuwim után, szabadon

    Egyszer júliusban
    kéken havazott,
    ebcsivitelésre
    madár ugatott.

    Füvek kék tavára
    tehéncsorda szállt,
    sárga égen zöld nap
    kék dalt kóricált.

    Virágok torkába
    lepke fészkezett,
    s mindez még egy percig
    se történhetett.

    Félig leeresztett
    szempillámon át
    néztem, ámuldoztam:
    De csuda világ.

    De hogy kinyitottam
    szemem, a csoda
    eltűnt, s minden szürke
    lett és mostoha.

    Minden fény s varázslat
    köd lett, s jeltelen…
    De azóta gyakran
    behunyom szemem.

    Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).

  • Tristan Tzara: Elágazás

    Nem akarlak elhagyni
    Mosolyom úgy a testedhez tapadt
    Mint az alga csókja a kövekhez
    Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
    De csak te tudod kicsalogatni házából
    Mint kedves hangok a csigabigát

    A fű közül
    Virágok üde keze tárul felém
    De nekem csak a te hangod a kedves
    Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig