Már a tél elérte a várost,
plakátok nyalják a ködöt,
a szerelem sós íze magányos
számat marja, mint két pólus között
a neonfény északsarki, havas
tündöklése – a szerelem
szívem s szíved közt hatalmas
ívként kigyúlt: nem vagy velem.
Szabad kóborgó, ámulok,
önként a karodba mi űz?
A tél fehér pincéibe lucsok
verte tavasz fénye betűz,
így omlik össze majd a gőg,
és fortyogó kamaszkorom,
fennhéjázása összetört
szelíden szóló szavadon.
Forrás: Lélektől lélekig
Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami – én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek…
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, –
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!… –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagyvilágra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára aranykoronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát,
Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség,
Amelyet tőlem úgy irígylenek.
Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És mégis mindig olyan puszta
És mégis mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág…
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi odalenn enyelgő szellő,
Az idefönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!
Pest, 1848. január
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
mely síp jelére és sziréna-szóra
megindul tarlón s hűlő réteken
a városvégen surranó folyóra.
Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
az izmuk reszket még a kalapácstól,
fülükben búg a lenditő kerék,
reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.
Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
A cséplőgépek forró kórusát
a vére most is zúgja, zakatolja.
Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
De egyikük fehér, akár a testem.
Van szíjas testü és torzul sovány,
mint Krisztus teste falusi kereszten.
De most erősek. Hősök, hangosak:
kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
Az örömüktől felriadt vízen
lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.
Letisztul róluk füst és munka-szenny,
hancúroznak habosra szappanozva.
Aztán tombolnak s szomju bőrüket
a felcsapó víz végigzáporozza.
A parti gyepről int a zubbonyuk.
Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
sugártalan. Egy csodakék madár:
szalakóta repül az éjszakába.
Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.
Pápa, 1932
Forrás: Lélektől lélekig
Ó drága napfény, tündér Holdvilág!
Sugárotokból él e holt világ,
s körökben, miknek útja végtelen,
ragyogtok nyüzsgő emberek felett:
ó hogy szeretnék élni veletek!
Hallottam egykor, régen, hajdanán,
van egy sziget, melyet túl Indián
rejt kék ölén a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn aranyág fakad,
s tündér les rád minden virág alatt!
Forrás: Lélektől lélekig
Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kékszemű kökényfa,
Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?
Engem édes álmak környekeznek,
De nem alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság,
S koronája te vagy, angyalom!
Be szeretném most, ha lopni tudnék,
A lopás bármily rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
Gazdagítsam a szegény valót.
Pest, 1845. augusztus
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha kikapcsoljuk a szerelem nevű fogalomzavart az eshetőségek közül, úgy határozott terv szerint élhetünk.”
„A férfiak ősi naivitása alig hanyatlott valamit a kőkorszak óta.”
Forrás: Lélektől lélekig
Éjfélkor az égen a csendből elő
Angyal szállt, zengedező.
Felhőseregek, csillag-miriád,
A hold hallgatta dalát.
Mily boldog a lélek – ilyen szava kelt –
Amíg hona édeni kert.
Jóságos az Úr! – öntötte szelíd,
Hű szíve dicséreteit.
Csecsemő-lelket vitt – átölelé –
A könnyek völgye felé.
Elszállhat a dalból a szó idelenn:
A dallam, a hang sohasem!
Szennyezte, gyötörte soká a világ,
De emelte a lelket a vágy.
S nem adta az égi zenét amíg élt
A földi üres dalokért.
Illyés Gyula fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen
ilyesztő egymagadban ilyen
merev fák, merevebb
hegyek
között.
A zöld
szentjánost meg ne öld
mert isten világít
rád itt –
ne fuss előle.
Dőre
ostoba szóra ajkad ne nyisd
szitál az égi liszt
a köd
a csönd.
Örök
s tökéletes vagy egymagadban
s a két karod
az erők
eredője.
Forrás: Lélektől lélekig
