„ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja.”
(Babits)
Aki méltó – magában hordja
a szépet s az álmélkodást;
tulajdon visszfényét ragyogja,
magától kér feloldozást.
Aki méltatlan, ki e földi
lét törvényének rabja csak,
magában nem tud tündökölni,
s lerogy saját súlya alatt.
De fölkél, ha más terhe nyomja –
emeli vállát – s szárnya nő.
Szerelmét lánggal lobogózza,
s megőrli szívét az idő.
1974
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Álmodj egy szép világot
hol a tenger a fény,
ott hol a béke az égig ér…
Álmodd,
hogy a szeretet örökké él,
a szívedben derű, és senki nem fél…
Álmodd,
hogy az álmaid valóra váljanak,
és elkerül minden,
mi szívednek fájhat.
Forrás: agfalva.lutheran.hu
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen…
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
Forrás: Szeretem a verseket
Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat…
Medárd, Medárd, habókos,
hol a selyemlepke most?
Hol a futó gyíkocskák,
kik a kertem csíkozták?
És a fácánkakas hol
prüszköl, krákol, gyalogol?
Esik, esik, csak esik
kisestétől reggelig,
mintha csőrepedés volna
fönt az űrben, s reánk folyna:
vagy mintha egy szálló tenger
vándorolna fölöttünk el,
s hullatná a fölösleget,
eláztatva földet, eget.
Forrás: Szeretem a verseket
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.
Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.
Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.
De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.
Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.
Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.
Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.
De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.
Forrás: Szeretem a verseket
„A nő olyan, mint egy költői hasonlat. Ha szép, akkor az sem baj, ha nincs semmi értelme.”
Forrás: Piszkos Fred közbelép
Ki a végtelen semmibe
Zuhan egy pont az űrbe le
Körül a néma némaság
Végtelen könnyű tisztaság
A nap forog szép fényesen
Fenséges csendes végtelen.
Nincs tér anyag és nincs idő
Egy perc vagy óra sosem jő
Sok bolygó csendesen suhan
Minden kihalt és hangtalan…
Egy pont suhan az űrbe le
Örökre ki a semmibe…
Nincs célja útja semmi sem,
Csak zuhan, zuhan sebesen.
E kis sötét anyag mi volt
Mely most zuhan mint csöpke folt?
A föld volt egykor a neve
E pontnak ott a semmibe
Mely most sötéten hangtalan
Örökké egyre csak zuhan
Örökké egyre csak zuhan…
Egy bolygó volt a sártömeg
És laktak rajt az emberek
Kik egymáshoz örökre csak
Idegeneknek maradtak
Az éltük volt egy sárga fém
Mely mint egy láthatatlan lény
Csak pusztított könyörtelen
Az összes földi életen
És mindezek az emberek
Azt hitték, hogy ők Istenek,
Azt hitték, hogy ők Istenek…
Vakok voltak és ostobák
Nem látták mily csepp a világ
És mindaz mit építenek
Mily semmiség a semminek…
Egymást falták fel semmiért
A könny az élet semmit ért
Folyt… Folyt… a vér a földtekén
És néha éjnek idején
Míg sírt a földnek szelleme
Egy vércsepp hullt a semmibe
A földről hullt a semmibe…
Tombolt a mámor égig ért
A föld pedig itta a vért
S az ostoba vak emberek
Azt hitték már mindent lehet
Megmozdíták a földtekét
A föld elveszté egyenét
És kizuhant a semmibe
Mindig némán örökre le…
Most zuhan és nem áll meg soha
Finita la Comédia
Finita la Comédia…
1923. május 20., Budapest
Forrás: rejtovilaga@protonmail.com
Az új dalok fülembe csengenek
Már nem hallom a régi éneket
Az új dalokban száz vágy muzsikál
Az új dalok termője a halál.
Ha cseng a sok új szép melódia
Őbennük sír az új kor korcs fia
Őbennük sír az új kor korcs fia…
S mily szépek mind a forró új dalok
Mily lázas lüktetők, mily csábítók
Hozzád simul és lágyan hízeleg
Könnyes melódiák megejtenek.
Koszorúk ők a bűnös éjjelen
A hajnalon, mely sápadt fénytelen
A hajnalon, mely sápadt fénytelen…
Csak szól csak szól a szép új muzsika…
Mint temetési harangok szava.
Beléfulnak a könnyes nappalok,
Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…
A buja vágyak lázas éjjele…
És befedi a csábos új zene…
Befed mindent a csábos új zene…
Ha csendesül már az új muzsika,
Kiégve fáradtan megyek haza.
A sápadt égen csillag nem ragyog,
Elhallatnak a lázas új dalok,
Beteg megtört szemem elszendereg…
S felcsendülnek a régi énekek,
Az egészséges… régi… énekek…
Forrás: rejtovilaga@protonmail.com
Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid –
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid –
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted –
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt –
nyíló arany pupilla –,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szíved
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
– értette ő a titkod –,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
Forrás: Szeretem a verseket
Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.
Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.
Forrás: Szeretem a verseket
