Nincsen fája, nincsen bokra,
mégis erdő és susog,
puha lombokban alusznak
mogyorószín mókusok.
A nincs-fákon száz nincs-mókus,
nincsen-fűben fekszem én,
szerelemre-boldogságra
nincs-erdőben leltem én.
Be boldog lehetnék itten,
de hajnalban négy madár
csőrébe fogja az erdő
négy sarkát és tovaszáll…
Hull a könnyem, de szívemben
rezeg, búg még a derű
s olyan édes gyerekhangon,
mint a nádihegedű.
Forrás: Zelk Zoltán: Sirály (kötet)
Egy hattyú alszik a tavon
Mint rózsa, úgy lebeg,
léte folyékony s olvadó,
akár a fellegek.
Néhány árnyék a vízre ül,
Mert nem talál haza –
Nem is árnyak talán, csupán
fenyőfák sóhaja.
A hattyúk nem is rózsák,
De víziangyalok,
Az ég álmodja őket,
Ha olykor andalog.
Forrás: Lélektől lélekig
És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam a nevetést,
elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Fölnőttem mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert hitt a virágokban,
a földben, az égben, a tengerben,
a fájdalomban, a régi szerelemben,
mert az életben tévedezett,
mert egyszerű volt és mohó,
és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
mert feláldozta magát a mágusoknak,
mert nem tudta bűnét,
se erényét, se éhségét, se bátorságát,
mert csúnyának látta magát,
és imádkozott a katedrálisokban,
mert a holdra figyelt,
az éjszakára a nyári mezőn,
eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
mert boldog volt nagyon,
mert lelke nyugalmas parcellákra
szabta az időt,
mert idegen volt itten,
mert hitt a csodákban,
az igazság szörnyetege egy napon
hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,
mert szép volt,
mert elege volt
abból a világból, ahol az emberek
nem tudnak emberi nyelven szólni már.
(Pór Judit fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szivemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem biztos, hogy kék
Nem biztos, hogy madár.
Nem biztos, hogy boldogság.
De felröppen az égben, s folytatja útját a levegőben,
és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
is képes megteremteni ezt a
-csupán pillanatokban mérhető-szárnyalásra késztető állapotot.
A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
“az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni”
A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
az emberi akarat s az ezt tápláló hit
feladása maga a halál,
mert süketté lesz az ember.
Nem hallhatja meg a madár énekét.
Mert a madarat nem kívül kell keresni,
repülni nem lehet az égben,
dalt hallani,
megérezni
a boldogság ritmusát nem lehet
-csak legbelül igazán.
Forrás: Lélektől lélekig
Te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan.
Te,
nélkülem,
nem vagy csak láncszem, egy
nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
magában mélybe nem eresztenek:
horgot fölvonni azzal nem lehet.
Te,
utánam is
élhetsz, társtalan
mint az éj, ha a nappal odavan
s fönt csak beteg
csillagsereg
remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan!
Illyés Gyula fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet
Forrás: Lélektől lélekig
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
