„Szép az, amit szeretni lehet. Ami megérinti lelkünket.
Ami gondolatokat ébreszt. Megfog és felemel.
Minden szép, ami úgy emberi, hogy közben nincs benne ártó szándék. Hat, de nem telepedik ránk. Irányt mutat, ám nem kényszerít. Megmosolyogtat, megnevettet, de nem tesz köznevetség tárgyává senkit.
S miért szép? Mert örömöt ad, nyugalmat sugároz, vagy éppen felajz, munkára, jó cselekedetekre ösztönöz.”
Szemán Ferenc
Forrás: Lélektől lélekig
Az én összeszorított szám
senkihez se szól, csak hozzám.
Szívhez szól, az én szívemhez.
És a szív felszól a szemhez.
Mondja neki, hogy mit hallott,
az a néma száj mit vallott.
A tükörhöz mentem, néztem,
titoktartó-e a két szem.
Láttam, hogy kiadna rajtam,
behúnytam és eltakartam.
Most már az is titoktartó,
őrzi kettős börtönajtó.
Ki hozzám jön, így lel engem,
némán, arcom a kezemben.
Forrás: Lélektől lélekig
Budapest, 1926. február 14.
Én a Nőt ugyanolyan tényezőnek
tekintem az életben, mint a férfit.
Kedves Olga,
mit jelentenék én Magának?
Kérem, figyeljen csöndesen ide: hat-hétéves lehettem, mikor először mozdult meg bennem az a vágy, amiről akkor még nem sejtettem, hogy mi: az írói hivatás érzése.
Tizenkét éves koromban már tisztában voltam vele, hogy csak író leszek, semmi más.
Már ezóta a tanulás csak másodsorban volt fontos nekem: én már azóta mindig csak teremteni vágytam. S ez vagyok ma is.
Hét szerelmen mentem át tizennyolc éves koromig, mind apró ártatlan, ábrándos gyermekszerelmek voltak, még egy verset sem hoztak ki belőlem, de azóta, ha a gyermekszív érzelmeit kell megrajzolnom, gazdag kincstárát bírom az emlékekben.
Tehát már a gyermekkori szerelem is a hivatás segédeszközévé lett, mint az iskolai s másféle elméleti tanulmányaim s mint az életnek minden akarata, eseménye s benyomása: az jár előttem, hogy nekem kötelességem megörökíteni mindazt, amin keresztülment előttem az élet.
Ebben a pillanatban már alólra kerültem, s attól kezdve ugyanez maradt köztünk a viszony. Ennek a lánynak sem volt ismeretlen a nevem, sőt kíváncsi volt rám, mert valaki azt mondta rólam: „a jövő legnagyobb költője”. Kíváncsi volt rám, mert éppen szerelmes volt egy jogászba, aki verseket írt, s már meg is jelent valahol nyomtatásban verse. Tehát a költők izgatták. Nem képzelte, hogy egy „legnagyobb” költő beleszeressen, de viszont abban a körben kis hadnagyocskák, egyetemi hallgatók, ügyvédjelöltek, tanárok társaságában azonnal az én témáim s furcsa modorom s mondanivalóim, vakmerő kritikám s effélék igen feltűntek neki.
Én, aki abban az időben már négy éve nem voltam szerelmes nőbe, csak a könyvekbe s a témáimba, boldogan azt hittem: ez a lány belém szeretett. Futottam az utcán és kacagtam s táncoltam s verset írtam (bár nem tudtam).
Pedig ez a lány még hónapokig nem volt szerelmes. Inkább meghatotta az én ragaszkodásom s izgatta is. De jött az ő nagy csalódása: neki abban az évben eljegyzés volt kilátásba helyezve, s nagyon szép volt a helyzet mint parti is, mert az illető szegény fiú volt ugyan, de jeles diák, nagy családi összeköttetés, Berzeviczy Albert unokaöccse volt, s igen kedves fiú, jó, rendkívül jó lélek (s nagy családi ellenzés), az katolikus, ő protestáns volt, ez a legfőbb akadály, s mindketten igen fiatalok, ő csak tizennyolc éves volt, a fiú sem végzett még… Akkor nyáron szétment ez az egész ábránd, s az ő véleményét a férfiakról egy egész életre megmérgezte: soha többet nem bízott a férfiban mint férfiban.
Én voltam ott kéznél, állandó hűséggel és szerelemmel, csak kissé megbízhatatlan jövővel, mert nem akartam elvégezni az egyetemet, nem is tettem.
De egyszercsak belesodródott velem a hínárba, egyre jobban összeborultunk, s egy versemre, melyet betegségemben írtam, a halálra gondolva, azt válaszolta arra a kérdésre, hogy ha meghalok ő szeret-e tovább?…
„Most mikor már tudok epedőn szeretni
most akarsz itthagyni?”
(Ő nagy író lehetett volna, ha ír!)
Dehogyis akartam: érte akartam élni És neki akartam írni!… Sohase jutott eszembe, hogy kenyeret keressek neki, hogy társadalmi pozíciót szerezzek neki, mindig azt feltételeztem, hogy ő velem jön, s ami velem lesz, az lesz az ő öröme. S ő oly halálosan belémszeretett, hogy jobb meggyőződése ellenére meg is tette. Én nem akartam megházasodni, mert a világon semmi fix s biztos jövedelmem nem volt: de megéreztem, hogy egy lánnyal nem lehet máskép életközösségben lenni.
Hozzámjött, mihelyt száz korona havi fizetésem lett az Az Újságnál. S ő egy zseni elszántságával s boldogságával valami hallatlan energiát fejtett ki, hogy ebből az összegből megéljünk. Annyira ki volt elégülve az éntőlem nyert életbeli örömökkel, hogy képesnek érezte magát egész életében ebből a száz koronából élni, csak én semmi egyebet ne tegyek, csak őt mulattassam. Rettegett attól, hogy kilépek a házból, hogy leülök az íróasztalhoz, hogy beszéd közben elhallgatok s a témára gondolok.
Most persze kissé túlzottan mutatom be a dolgot, hogy jobban érthető legyen, de valóban így volt. Úgy látszik, egy asszonyra annyira szórakoztató az én egész furcsa lényem, hogy nem lehet elég sokat produkálnom magamat. Ő legalább haláláig nem unta meg, sőt egyre szenvedélyesebben kívánta. S abba halt bele, mikor elvesztett.
Én közben minden szerelmi gát mellett is írtam és írtam és csak írtam. Az írások egyszerre csak jók lettek, sikert arattak, pénzt hoztak. Ő azonban nem engedett a háztartás szigorúságából. Minimális összegbe került. Jól tudott bevásárolni, jól tudta felhasználni, jól tudta megteremteni a nívót. Soha nem maradt el sem ruhába, sem életben a milliomos ismerősök mellett sem, s pedig szinte jelentéktelen összeget emésztett fel az életünk, úgyhogy a feleslegből bútort csináltattunk, földet vettünk, aztán házat építettünk.
Közben egyre vadabb ellenkezés nőtt köztünk titokban. Ő egyre szenvedélyesebben gyűlölte az írásomat. Úgy gyűlölte, mint a szeretőmet. Ez az ő szava volt. Gyűlölte, mert ellensége volt az. Ő felvidéki volt; én utáltam a hegyeket, a tótokat, a lutheránusokat. Ő fantasztikus gyűlölettel nézte az én alföldemet, a kálvinistákat, a kövér, zsíros szájú, vad magyarokat.
De ez mind csak egymás ellen való indulatunk kifejeződése volt: gyűlöltük egymás hátterét, hogy ne kelljen egymást gyűlölnünk.
Emellett imádtuk egymást. Énnekem más nő nem volt az egész világon, harmincöt könyvem minden nőalakja ő. Ő imádott engem, valóban istenné nevezett ki, s nem engedte, hogy én megsértsem az ő rólam alkotott véleményét.
Én mélyen tiszteltem az ő életmunkáját, ő mindennél nagyobbra becsülte az én írói értékeimet. Egyetlen munkámhoz sem adta beleegyezését; de amint készen voltak, olyan herkulesi dicsőségű tettekké váltak előtte.
Nézze, Olga, kedves, én Janka nélkül nem lettem volna az, aki lettem, s Janka nálam nélkül egy pontos, szolid, egyszerű s finom polgárasszony lett volna.
Nekem sokszor úgy tűnik fel: hogy mi ketten egy életet teljesen befejeztünk, s az életemben nem jöhet többet nő.
Ezzel szemben valami meleg, boldog, nyugodt vágy van bennem, s napról napra inkább a Maga jósága, nyugalma, pöröléstelen csöndje s a fájdalom felé hajló mosolya után.
Én nem akarok ígérni, mert az ígéret csak szó: szeretném megkeresni a törvényszerűséget, ami kettőnket egyre jobban összefűz. Bizonyos, hogy Magával egy más élet volna, mint ami volt. Janka mellett vad harcos voltam. Maga mellett filozófus lennék.
Én a Nőt ugyanolyan tényezőnek tekintem az életben, mint a férfit. Én úgy érzem, magával lehetne szerelemben barát lenni, s nem szerelemben ellenség…
A símogató puha tenyerét csókolom.
Forrás: Lélektől lélekig
Ugy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek.
Ugy látszik, mondom… s csüggedek:
gyöngeségem moralizál,
amikor az erőt szidom,
az érdekem moralizál:
pedig tán nem is rossz, ami rossz,
s az élet, ahogy van, gazdagabb
és egyszerűbb,
mint hisszük. Moslékon hizott
disznóhusból tündéri lánytest
virúl ki, a liliom
visszahull mocsarába,
és a betegség
époly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak a pénz meg a lélek csinál:
de a világ anyagában
nem jó a jó, és tévedés
minden, ami egyetlen irányt
fut a nagy háló százezer-egy
ágboga közt: az örök
változások úgy elkeverik
a részleteket, hogy csak az őrület mer
s az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre és
csak néha és borzongva sejti
vergődő álmunk, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
hogy telt neki jegyre, nem tudom,
de őt néztük mind, az üdvözült lányt,
ahogy itt ült a villamoson,
karonfogva szótlan szeretőjét,
aki, mint ő s mint a többiek,
munkában (vagy inkább munka nélkül)
előbb-utóbb egész tönkremegy.
Én is őt néztem a havas éjben,
mint egy kutyát, oly idegenűl;
csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és
csodálkoztam, hogy mégis örűl.
Csúnya volt és piszkos és szegény volt
mind a kettő, s éhes biztosan;
sírni kellett volna a szánalomtól,
elborzadni, hogy ilyesmi van.
Sírni kellett volna a szánalomtól,
de mi voltunk a szánalmasak,
mi voltunk a vakultfényű lámpák,
halott gépek, vacogó vasak,
míg az a két proli, mint a villany-
szerkezet, mely kontaktust talált,
titokzatos emlők túlvilági
áramába kapcsolta magát.
Ült a kocsin mindenféle ember,
egy sem akadt náluk koldusabb;
s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
hogy oly jól érezték magukat.
Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
s hirdette hogy mi a szerelem:
„Szépség, erő, ész és pénz hiába,
különb édent nem kaptok ti sem!”
Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
s szemük is csak egymásnak beszélt.
Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
a sötétben rögtön összeért.
A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
visz a kocsi, szikrázik, morog.
Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
Nézek ki a földre, föl az égre:
állati zűrzavar a világ,
csillagok csordái és a férgek
és mi és ők: egy örök család.
Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
Visz a halál, visz, hazafele.
S a mindenség üzenete megcsap,
mint egy nagy istálló melege.
Forrás: Lélektől lélekig
„Akik semmit nem tesznek, azok mindig elsők a kritizálásban.”
„Egy bezárt kéz könnyen görcsbe merevedik.”
„Az utánzás a legőszintébb dicséret.”
„Sohasem áll más idő rendelkezésünkre, mint a jelen idő.”
„Soha nem lehet oly finoman írni, mint amikor a szív vezeti a tollat.”
Forrás: Lélektől lélekig
A szellem: Erre repült a fiam
s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted.
Ezért lakolsz.
(Ezeregy éj.)
Mikor még a nádi vizekben tanyáztam,
S lélek a ringó nádakon hintáztam,
S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
Történhetett vélem e nagy baleset.
Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl,
S ha esni kezd, a szívem felderűl,
Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
Hogy’ esik az eső!
Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
Mennek a vadászok a hideg erdőbe.
Kotyog a csizma és kopog a kő,
Sárgúl odafenn az erdő teteje!
Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!…
…Nekem nagyobb öröm űlni idelenn!
Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom
Megborzongok s ijedten, mint az őrült
Körülfutok három-négyszer a szobában.
Lenni egyedül, hallgatni az esőt,
Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
Tűrök és várom: a felleg
Egyszer csak meghasad s az üdvösség
Sárga tüze az elhagyott vadásznak
Szivére sugárzik.
Forrás: Lélektől lélekig
Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.
Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy uj pillanata,
a kiváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.
Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég –
ki látja benne, ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:
Az örök Kisértet fia vagyok,
mindig leszek és sohse éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.
Forrás: Lélektől lélekig
Szakadoznak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után —
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében —
S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
És ennyi mélység és ennyi Csoda —
Ennyi szeretet, ennyi félelem —
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni se lehet Vele —
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában,
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a leheletem is
A Genezáret esti levegőjét —
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!
Forrás: Szeretem a verseket
Meghalt a költő! Tisztasága
rabját, gonosz szó fente be,
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!…
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen – s most halott!
Halott!… Mivégre a dicséret,
a jajongás, a nagy szavak,
a dadogó, szánalmas érvek?
Hiszen a sorsa telt be csak.
Ti hajszoltátok fenekedve
a béklyótlan, merész zsenit,
szítottátok fel – kényetekre!
a hunyó tűzvész üszkeit.
Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
gyötrettetést nem bírta el:
kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
koszorúja porban hever.
Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
pontosan és hidegen ölt.
Nem reszketett a fegyveres kéz,
üres a szív – jól működött.
És nincs is mit csodálni: messze
országból jött, mint annyi más
szerencselovag, pénzvadász,
s a sorsa épp hozzánk vetette.
Dölyfösen járt köztünk – kinek
nincs köze földhöz és beszédhez,
dicsőségünkre fel nem érez,
nem is tudhatta, ama véres
percben mire emel kezet!…
S meghalt – s fekszik sötét verembe,
mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
ki vak féltés prédája lett,
kit ő zengett csodás erejü versben,
s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.
Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
világát ez irigy világgal felcserélte,
mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
ő, ki az embert jól ismerte rég?…
És ők koszoruját letépték, és helyette
babérral befont töviskoronát
kapott, mely durván felsebezte
fenséges, büszke homlokát.
Utolsó perceit keserítette méreg:
álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
s meghalt, s mardosta fullánkos remények
tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.
Elnémult a gyönyörű ének,
s nem zendül többé soha már.
Lelt szűk, iszonyú menedéket,
s pecsét alatt hallgat a száj.
Elfajzott, korcs kevélyek,
vétkükről hírneves atyák utódai,
kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
rabszolga-lelkű megtiprói, ti!
Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
Törvényetek oltalmat ád tinektek,
igazság, jog nem fog ki rajtatok.
De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
rettentő lesz ítélete!
Aranyatok nem fog megóvni,
szándékot, tetteket ismer ő eleve.
S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
irgalmat ne reméljetek!
Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
pokolfekete véretek!
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
