A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasímul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.
Aztán kopogtat. Levelet hoz.
Forrás: Lélektől lélekig
Írjad poéta!
Ha csügged a lelked,
Nehezül a szárnyad,
Ha rajtad a kétely
Zsibbasztón elárad:
Írjad csakazértis!
Ne kérdezd; mi célból?
Ne kérdezd: mi végre?
Nem tudod te, hol vár,
Épen terád hol vár,
Egy lélek ínsége.
Egy lélek éhsége,
Egy szív szomjúsága:
Megenyhül a lelked
Egy rebbenésére,
Egy színes szavára.
Írjad poéta,
Írjad csakazértis!
Nem tudod te, mit tesz
A szavad hatalma,
Hova mindenüvé
Vagyon bejáratja,
Ismeretlen ajtók
Nyílanak meg néki,
Hova nem is szántad,
Oda fog betérni.
Nő a jelentése,
Mint a folyam, árad,
Távol szerelmeket
Himbál, hajókáztat,
Ismeretlen partok
Intenek feléje,
Szélvészként belekap
Vitorlák vásznába
Lobogók selymébe.
Szertezúg, szétárad
Világ minden táján,
Míg te nem is sejted
Magányod szomorú,
Szép Szent-Ilonáján.
Írjad poéta,
Írjad csakazértis!
Forrás: Lélektől lélekig
Egyik nap tél van, máskor
ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.
Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.
Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.
Forrás: Lélektől lélekig
„Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez.
Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt.
Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség.
Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesen pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza.
Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza.”
Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy a műveltséghez sok bátorság kell
Forrás: Lélektől lélekig
Most – gyöngén ködös októberi reggel –
elmegyek én is az emberekkel.
Most úgy jönnek az emberek elém,
mintha hallgatnák valami mesém.
Most – ha jőne – egy szomorú ember,
cserélném életét az életemmel.
Most úgy adnék a fázónak tüzet,
mintha én is kaptam volna tüzet.
Most úgy nézek egy idegen arcot,
mintha sose harcoltam volna harcot.
Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,
egy percre nálam van a szeretet.
Most kérjetek, amit akartok tőlem,
most minden jóság gerezdben előttem,
*
(Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!…
…miért feleled rosszkedvűen: nem kell!…)
Forrás: Lélektől lélekig
Már rámtalált megint, amit kerestem
és kielégült messzeségbe
sodródott a tegnapi énem,
a gazdagságom, szegénységem
furcsa káosza:
játékos kéz ossza
számomra a lapot,
most, lám, boldog vagyok:
ez oly hirtelen s édes ájulás,
e szédülésben eltompul a tegnap
friss lüktetése,
a vágyó tegnapé,
a dolgos tegnapé,
a ma után törtető tegnapé, –
s a ma nem több, mint lomha kanapé,
melyen lustán s kéjesen elterülök
s nem dolgozok,
nem is örülök
és szunyókálva s nagyon üresen,
álmos szemmel
a holnapot lesem.
Forrás: Lélektől lélekig
Mire faragtad ezt a nagy sziklát,
Uram? Gondoltál-e mellé valamit,
e cikkcakkos formának van-e titkát
rejtő oka, mit földi szem alig lát:
akartál-e velünk, Uram, valamit?
Mire faragtad Uram e kis embert
s e nagy sziklát ide a tó fölé:
miért mozgatod meg esténkint a tengert,
mért szólaltatod, ki hallgatni sem mert
téged? Mért hoztál el a tó fölé?
Magyarázd el, mintázó, titkodat,
mért faragtad a fűszálakat hegyesre,
mire vagyunk csak úgy a létbe vetve,
kerek és görbe formákba jegyezve,
változva, kopva, megújulva egyre
sziklák, emberek, varnyúk és lovak?
(Sils Maria, 1920.)
Forrás: Lélektől lélekig
„Éppen így változtatnunk kell napjaink életütemét is. Nem erőszakosan. Nem hebehurgyán. De tudatosan, ösztönösen, mikor úgy érezzük, megtorpantunk egyfajta életmódban.
Aki eddig makacson hajnalban kelt, intézze úgy az alvás és felkelés életütemét, hogy egy időn át délelőtt ébred. Aki korán feküdt, s úgy érzi, élete zsákutcába jutott, feküdjön éjfél után. Aki eddig délelőtt végezte fontosabb munkáját, ha csak teheti, iparkodjék átváltani munkája ritmusát a délutáni időszakra. Aki estére elfárad, pihenjen napközben és dolgozzék éjszaka. Aki ebéd után szundított, aludjon most egy félórát ebéd előtt.
Csak nem megmerevedni az élethelyzetekben, csak nem papucsot húzni és szakállt ereszteni, s mindig ügyelni, hogy a világ teremtő erői állandó készenlétben és várakozásban találjanak! Nem kell sok ehhez. Hallás, szív, figyelem, ösztön és értelem gondos összjátékának művészete ez. S az élet egyik titka.”
Márai Sándor: Füves könyv – Az ütemről és a változásról
Forrás: Lélektől lélekig
„Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.
S ha nem képes erre – bármilyen fájdalmas is –, tudd, hogy az elsősorban az ő tragédiája.
Mert a nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.”
Müller Péter: Benső mosoly
Forrás: Lélektől lélekig
Tégy bármit: végül magad maradsz,
elhúzódnak mellőled a barátok,
magadra hagynak ellenségeid,
mégis az arcok fojtogató közelsége,
a hajszolt testek melege-bűze,
az együtt-rohanás fájó gyönyörűsége,
valami felé, amiért látszólag érdemes,
aztán végül csak ez: az együtt-maradás,
az egymás keresése a sötétben,
tapogatódzó kezek és lábak,
a földbe süppedő, szakállas fejek,
puha asszonyi gömbök és üregek,
egymásra találnak újra és újra,
s mégiscsak magad maradsz, együtt
a többiekkel, együtt külön-külön,
sodródva és hevülve a poshadt
emésztőgödörben mindhiába,
körbe forogva az utakon, tanácstalanul,
reménykedve és zihálva, egyedül,
mégis együtt velük, botladozva
együtt a többiekkel, a mocskos koldusokkal,
kurvákkal, részegekkel, a nyavalyatörős
gonosz öregekkel, együtt a hajszolt csapattal,
a halálraítélt menettel, vonszolod magad előre
kitartó türelemmel, az ősök kitaposta úton,
szégyenkezve s önmagad végképp megutálva.
Forrás: Lélektől lélekig
