https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Jean-Claude Ibert: Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,

    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,

    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,

    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,

    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,

    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

    mert szép volt,
    mert elege volt

    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Örökké

    Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
    a fák végén a lomb vagy a diólevél,
    miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
    ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

    Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
    kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
    a lebegő ködök a levegőbe fúrva
    egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

    A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
    a billenő hegyen a tér sziklája áll,
    mint mértani idom, amelybe zárva él egy
    madár és énekel tízezer éve már.

    Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
    a szivemet, szegezz a fák közé oda,
    ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
    s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitéz Ferenc: Boldogság és annak madara

    Nem biztos, hogy kék
    Nem biztos, hogy madár.
    Nem biztos, hogy boldogság.
    De felröppen az égben, s folytatja útját a levegőben,
    és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
    is képes megteremteni ezt a
    -csupán pillanatokban mérhető-szárnyalásra késztető állapotot.
    A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
    “az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni”
    A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
    Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
    A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
    az emberi akarat s az ezt tápláló hit
    feladása maga a halál,
    mert süketté lesz az ember.
    Nem hallhatja meg a madár énekét.
    Mert a madarat nem kívül kell keresni,
    repülni nem lehet az égben,
    dalt hallani,
    megérezni
    a boldogság ritmusát nem lehet
    -csak legbelül igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leonyid Martinov: Te, nélkülem

    Te,
    nélkülem,
    füst vagy csak, lángtalan.
    Te,
    nélkülem,
    nem vagy csak láncszem, egy
    nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
    magában mélybe nem eresztenek:
    horgot fölvonni azzal nem lehet.
    Te,
    utánam is
    élhetsz, társtalan
    mint az éj, ha a nappal odavan
    s fönt csak beteg
    csillagsereg
    remeg.
    Visszhangom!
    Éjt-nap mondd, mint magam:
    te,
    nélkülem,
    füst vagy csak, lángtalan!

    Illyés Gyula fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Gyengéd

    Akár ha állatra nézne,
    a szeretet oly hirtelen,
    a gyöngéd gyöngeség,
    amikor megjelen.

    A simításra lassan
    meginduló kéz,
    szeretni olyan könnyű,
    szeretni nehéz.

    Tudja, hogy terhet vállal,
    ólom-nehezet,
    mi mindent bír a gyöngéd-
    erős szeretet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Kívüled élek

    Órák, napok
    jéghártyás ablaküvegét
    lehelgetem, hogy megláthassalak.
    Gyönyörű arcod tanulom
    utcán, sínek között, örök életveszélyben,
    nem tudom hova tartó villamosokon.

    Kívüled élek,
    olyan bátran, hogy abban már
    megláthatnád a vacogást,
    ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
    De nem is ismersz.

    Én vagyok az,
    aki meg tudom szelidíteni
    szemöldököd egymást-maró kígyóit,
    aki nem félek, hogy összezúzódom
    fekete köveiden,
    aki talán még megbirkózom egyszer
    iszonyú angyalaiddal,
    aki be merek lépni hozzád
    a magad-fonta kettős rács mögé
    és enni adok neked naponta
    és megitatlak.
    Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

    Érted-e még az egyszerű beszédet?
    Bogozd ki göbös sorsodat.
    Segítek.
    Aztán visszaadom.

    Kívüled élek,
    ilyen siralmas-bátran.
    Te itt keringsz, még oldozatlanul,
    csontjaim fehér izzószálai
    tízezer voltos áramában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Egyszerre lélegzetet vettem…

    Egyszerre lélegzetet vettem,
    torkom hirtelen szabadult,
    a kő, mely majd bezúzta mellem,
    sziromcsomó lett, szerte hullt;
    s amikor szemem kinyitottam,
    köröttünk egy ázott csalit
    éppen a napban szárította
    kamaszos lombjait.

    Fülemben az a sötét zúgás
    átváltozott és tiszta lett,
    felismertem a patak hangját,
    mely a sűrűben nevetett…
    Nem félsz? kérdezted s szavaidból
    ezüstös ujjú könnyűség
    örvényt kavart a levegőben,
    mely felkapott, sodort feléd

    s mellemmel melledhez tapadtan,
    mint törzséhez szélfújt levél,
    éreztem, édes érintésed
    magának elígér;
    s mint fény ha bimbója kinyílik
    valami enyhe ébrenlét
    virágzott zsongó tagjaimban
    s átsugárzott beléd.

    Valami tündér szomjúsággal
    ölelkezett két hűvös láng,
    lankadtak s nem tudnak betelni
    s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
    mint lepkék fehér havazása,
    mely megülte ámult szívünk…
    szárnyak nyitódtak és csukódtak
    s a csalit felrepült velünk…

    Lépések… láttak? sose bánjad!
    mentünk s az úton a kavics
    fehérre mosva nevetett ránk
    s virágok, füvek, bokrok is;
    zöld tenyereken ázott lepkék
    dermedten ültek, míg a nap
    leheletével melengette
    az ájult, fehér szárnyakat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

    A kéj lecsapó mennykövénél
    Amit láttam, nem volt mennyország,

    • Uram, mutasd meg újra orcád;
      Tévedtem, ennyi az egész.

    Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
    Mellet ki ver, kezet ki tördel?
    Én ebben a büzhödt gödörben
    Téged kerestelek, tudod jól.

    Kinek Legelső Látomása
    Nyíló gyermekszememben égett:
    A pokol fenekén is téged,
    Nem ezt a hitvány ördögöt.

    Én azt hittem, veled csatázom,
    Mint egykor Jákob a hegyen:
    Én vagy te – ámen, úgy legyen!
    Akárki győz, győzött az isten.

    Én ezt a bordélyházi lármát
    Ezer sivító torkon át
    Mint égbezengő orgonát
    Hallgattam tátott, mafla szájjal.

    Amivel az ördög kinált,
    Ezért ittam a trágyaléből
    És a boszorkányok öléből,
    Mint aki szentelt bort iszik.

    Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
    S könnyes szemembe, a pimasz,
    De most egy áruló grimasz
    Az álarcot letépte róla.

    Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
    Eremből ugró vért eresztett?!
    És én mint mennyei keresztet
    Cipeltem őt a hátamon!

    Megállj csak – hát ez nem te voltál?
    Hová jutottam, istenem!
    Hisz őket én nem ismerem,
    Nem ér a játszma – kezdjük újra!

    Hatot vetett, vakot vetett
    Sorsom ez alvilági kockán –
    Sebaj, még bírja a lapockám!
    Nem gilt, ha az ördög kever!

    Testvér vedd el, keverd meg újra
    A zölden izzó vaspohárt:
    Énnékem a sátán nem árt,
    Az én sorsom isten lehet csak.

    Napisten, ordító Valóság,
    Új Ádám tántorog eléd,
    Mint visszakullogó cseléd,
    Ki méhedből szakadt el egykor.

    Ki elcsavargott Édenedből
    S Lillith sötét szemébe nézett
    És megvakult s most puszta kézzel
    Tapogatja a kék eget.

    Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
    Hangot, mely nem halált okád.
    Mutasd meg éltető okát
    Az illatos barackvirágnak.

    Erdőben fát, erdőt a fában
    S erdő mélyén, kit elhagyott,
    A szép, csukottszemű, halott,
    Mosolygó, édes, édes Évát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Shakespeare: Macbeth

    A vészbanyák dala

    Lánc lánc eszterlánc,

    Vészbanyákat visz a tánc,

    Erre hajlok, arra lengsz,

    Ki-ki hármat, ez kilenc.

    Üst, üst, gyűlj tele!

    Férget, mérget üss bele!

    Kő alatt, kit harminchárom

    Éjjel izzaszt hideg álom

    Legelőször buta béka,

    Te kerülsz be a fazékba!

    Szikra pattan, olthatatlan,

    Ég a munka, forr a katlan.

    Nádi kígyó az övem,

    Sülj meg, főj meg odabenn!

    Gőte szeme, egy marok,

    Denevérszőr, gyíkfarok,

    Siklófullánk, eb foga,

    Villanyelvű vipera,

    Bűvös erő, olthatatlan,

    Bugyborogjon a pokolban.

    Lócsont, sárkány pikkelye,

    Éji konkoly gyökere,

    Múmialé iszonya,

    Cápa sózott uszonya,

    Árki szajha zsinegelte

    Újszülött kisujja körme,

    Ide mind, a sűrű löttybe,

    Tigris belel kell még bele,

    S szörnyű lesz az ereje.

    Páviánvér hűtse le,

    S kész a pokol öröme.

    Dobszót hoz a szél,

    Jön már a vezér.

    Balhüvelykem bizsereg,

    Gonosz lélek közeleg.

    Szép a rút és rút a szép,

    Sicc, mocsokba, ködbe szét.

    Ford: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adam Mickiewicz: Látogatás

    Csak most jöttem, s alig válthattunk szót mi ketten,
    a csengő rám riaszt, a halk inas belép:
    látogatója jött… Üdvözletek… Beszéd…
    Búcsú… S aztán megint más jön… S így megy – szünetlen.
    Már tüskés láncokat feszítenék, de menten!
    S mély farkasvermeket, csapdákat rejtenék,
    s ha csapda, lánc, verem nem volna mind elég,
    futnék a Styx mögé, hogy az védjen meg engem!
    Te átkozott pimasz! Én tüzes tűkön állok,
    mint elítélt, akit már szólít a bakó,
    te meg csak fecseged a tegnapesti bálod.
    No most… kesztyűt veszel… s a kalapodat, ó!
    A szívem földobog, – remélek, lángra gyúlva…
    S, Egek! Ez a barom… nem letelepszik újra?!

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig