https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Csorba Győző: Állapot-rajz

    Rárakódik az esőre a sár
    Mindenki megkapja amire vár
    Hol így hol úgy fut a perc fut a nap
    az idő kergült eb: önfarkába harap

    Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar
    Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal
    Szemem nem dirigál többé csak konstatál
    ami történik benne rétegeződve áll
    Innét azután leereszkedik
    a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig
    s látna csodát aki rátekintene
    akinek még érzékeny ilyenre a szeme

    Befagyott öbölben zátonyra futott
    félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott
    jegeces kanalat bögrét vázát még talán
    virágokat is egy kidőlt váza falán

    és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket
    ravatalokat satöbbit egyszóval: életet –
    Bennem mélyen ahogyan egyszer én
    makacsul-szerző-rabló korom idején
    Azóta soha úgy… Elaludt a hevem
    nem én teszek a dolgok történnek csak velem
    fejemen belül a töviskorona
    befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

    Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
    mindenség tündöklő titkaira,
    arra, ami adat és gondolat
    s ami csak villózik e név alatt,
    a képre kint, a tükörképre bent,
    s amit a tükör önmaga teremt.
    A valóság üres kereteit
    építgettem, mint méh a sejtjeit,
    s vártam, amit majd a tapasztalat
    gyűjt bele, a mézet, az igazat.
    És gyúltak bennem álmok és csaták,
    hitek próbái, pörök, kritikák,
    szedtem magamban, okkal, oktalan,
    ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
    száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
    s csak én maradtam igazi hazám,
    én, a néző… Azt adja a világ,
    amit belelát a kíváncsiság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szivárvány

    Némethy Titinek

    I.

    A párában, a vízesés felett,
    halványan, mint egy álom,
    és testetlenül, mint egy lehelet:
    az örökifjú szivárvány lebeg.

    Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
    a kő mállik, az erdők sírba térnek,
    új medret tör a patak magának,
    s a régit testálja a feledésnek.
    Megőszül a világ.

    De a szivárvány mindíg egy marad
    s színei meg nem fakuló csodák.
    Örökifjan és egyformán lebeg,
    halványan, mint egy álom
    és testetlenül, mint egy lehelet.

    Mint a művészet az élet felett.

    II.

    Minden lélekben van egy kis szivárvány,
    kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
    hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
    ennek a hídnak hídpillére nincsen,
    ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
    Az Isten, aki a szívekbe lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Kétféle beszélgetés van.

    Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.

    Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.

    Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.

    A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”

    Müller Péter: Szeretetkönyv

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Nehéz április

    Rágják a szavak szám, felhős a világ,
    köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.
    Beszélni szeretnék, kimondani, ó,
    oldódjon a fojtó oldódnivaló.

    Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,
    túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.
    Elmennek a felhők, kék mindig az ég.
    Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.

    Búsongani, zúgni, nevetni nagyot
    én csak, ha okom van, bírok s akarok.
    Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –
    belőlem az ének csordul maga is.

    Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.
    Országos eső hull, csattog konokul.
    Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,
    kimondani ezt s most ha nem sikerül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Március

    Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
    Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
      Hosszú volt, hosszú volt a tél,
      azért csak vége lett,
      és tavasz lett, habár
    nem látni még sehol virágot, levelet.

    Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
    a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
      mert csönd van itt, csönd s jó magány,
      békén fürkészhetek
      a földi dolgokon,
    magamba s messzire egyformán nézhetek.

    A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
    vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
      Hallgatni s látni érdemes:
      a szép törvényeket,
      magam és nem-magam,
    a vonzódásokat s idegenségeket.

    A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
    de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
      S most újra élet ütközik,
      most élet ütközött
      a fosztott tájakon,
    új élet ütközött életeim között.

    Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
    nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
      a fényeket, az árnyakat,
      az el nem mondhatót,
      a lényeg lényegét,
    a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

    Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
    kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
      feltámadás köröskörül,
      viharzó győzelem,
      tenger piros tető,
    játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

    Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
    elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
      a fogyhatatlan föld alól
      kitört makacs füvek,
      melyek most a kopár
    határt zengő színű mézzel díszítitek!

    Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
    Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
      a halál vendégeskedett,
      ajtóm és ablakom
      kitárom: a halál
    helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: A férfi visszatér

    Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még
    vissza tudok fürkészni a nyirkos
    föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem
    ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi
    napjától érlelve. – De hát itt,
    itt már szinte alig valamicske maradt a
    régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és
    hol van a fürge baromfihad is, mely
    szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott
    résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma
    zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.
    Merre, hová ballagtak az ökrök?
    Lábnyomuk is fölverte a gaz.

    Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi
    két ablak s a szobácska döngölt
    földje s az utca is és a harangláb,
    s kint a Dunán is a fecskék
    éppúgy játszanak. – Ám a
    kérdések hangját elvitte a szél.
    Választ adni aligha tudok, s ami annak
    készül, nem válasz lesz már, nem előző
    szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti
    az se, kinek szól. –

    Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet
    lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek
    áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –
    Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,
    és ami romjaiban kísér még,
    életem étkéül használnom,
    és nem idétlen árnyak föltámasztására
    tékozlani vérem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A csodák föntjén

    „…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről
    egy nagy csillag… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az
    ötödik angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az
    égről, melynek adaték a mélységes kútnak kulcsa… Annak okáért
    az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg
    azt és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük…”

    (János jelenései, 9., 10.)

    Csillag-zuhító angyal-trombiták
    piros hangjára addig-addig lestem,
    míg megérkeztek a káprázatok
    s csodáit küldi, pirítva a testem,
    a nyolcadik angyal: a Láz.

    Minden rendestől eltéptem magam,
    szemem prédáit mind összezilálom,
    életem száz mással elegyítem,
    csapdoshasson vitézül föl az álom
    s száz színű álom-rettenet.

    Csodálatos, képes rettenetek
    szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
    ülnek bennem víziók és valók
    szerelmesen, fájón összetapadván,
    hogy minden: ugyanegy legyen.

    Így, az üröm és halál-vágy után,
    teljességessé, fantomossá válok,
    reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
    s leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
    már minden mindent vállalok.

    A Láz és én vagyunk ma a világ,
    nem sietek, mert már el úgyse kések,
    csillag-zuhító angyal-trombiták,
    száz élettel fölérő jelenések
    visznek csodák föntjére föl.

    1914. május

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idegen szerető

    Te, ki vagy?
    Nehéz selyem vagy és egy ember.
    Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
    Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz, mi marad itt utánad?
    Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

    Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
    hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
    mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm.
    Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

    Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
    megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
    a föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
    a szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
    az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
    társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
    ömléssel, tisztán s egyenletesen?

    Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
    Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat,
    tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
    Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
    idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fésűs Éva: Csak ennyi

    Amit ma megtehetsz, kevés,
    mégse halaszd el holnapig;
    részekből teljesül az egész,
    nagy szívvel tedd meg a kicsit.

    Amit ma eltehetsz se sok,
    – nincsenek garasos csodák, –
    de valaki örülni fog
    még ennek is, hát add tovább.

    Ezer szóból csak egy igaz,
    és sok beszéd elrejtheti,
    ha rábukkannál, melyik az,
    ne tétovázz kiejteni.

    Naponta egy lépést tehetsz,
    hogy messzi célodat elérd,
    de ne csüggedj, Akit szeretsz,
    ugyanígy elindul feléd.

    Forrás: Lélektől lélekig