https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Versek párban

    Weöres Sándor: Hála-áldozat

    Szememnek Ady nyitott új mezőt,
    Babits tanított ízére a dalnak,
    és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
    ezt-azt kivánó kordivat előtt.

    Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
    mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
    Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
    érzi minden pompáját a daloknak.

    De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
    Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
    ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

    Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
    három költő előtt borul le hálám.
    Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

    Tóth Krisztina: Hála-változat

    Arany színekben játszó szén szavak,
    Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
    boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
    zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

    Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
    Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
    Kormos Vas bongna, izzana a rács,
    mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

    s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz –
    J. A. szájából érdes volt az élet,
    Petri szájából szép volt a pimasz:

    bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
    torkomban hangjukkal, de semmi az,
    ha tőlük éghet éneke az énnek.

    Forrás: Mindennapi Ady

  • Szabó Lőrinc: Pannón ősz

    Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
    s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
    Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
    roppant hervadást, de nem keserít,
    és nem bánom, hol végzem utamat.
    Nem értem a világot; azt hiszem,
    nincs célja; – mért is volna? – és ami
    értelmet magam képzelek belé,
    sose több, mint maga a létezés.
    Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
    torkából még az augusztus rikoltoz
    s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
    egy a születés és az elmulás,
    mintha csak ruhát cserélne a
    Föld, mintha a csere volna csak örök…
    Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
    hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
    ős legendákra tanítja az erdő
    figyelmes bokrait és századok
    óta köztünk kisértő szellemek
    fájdalmát-örömét mesélgeti…
    Ősz van!… Az évek szele csöndesen
    hordja a sírokra a feledést…
    Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
    egymáson a tó hullámai… De
    fáradhatatlan felhők görgetik
    az égen lomha lavináikat…
    Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
    szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
    sziklasötét barlangja hűvöséből
    előbúvik a szakállas szatír
    s a napsütötte pannón dombokon,
    barátként mellém heveredve, némán
    hallgatja az öregedő napok
    lombzörgető, fáradt lépéseit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kinál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szívem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Mondd, mit érlel…

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek nem jut kapanyél;
    kinek bajszán nem billeg morzsa,
    ki setét gondok közt henyél;
    ültetne krumplit harmadába
    s nincs szabad föld egy kapa se,
    s csomókban hull a hajaszála
    s nem veszi észre maga se?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek öt holdja terem;
    lompos tyúkja kárál a torsra
    s gondjai fészke a verem;
    s igája nem zörög, sem ökre
    nem bőg elnyújtva – nincs neki –
    s mélyéről párolog a bögre,
    ha kis családját eteti?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki maga él, maga keres;
    levesének nincs sava-borsa,
    hitelt nem ád a fűszeres;
    egy tört széke van, hogy begyújtson,
    repedt kályháján macska ül,
    ritmust lóbál az ajtókulcson,
    néz, néz, s lefekszik egyedül?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki családjáért dolgozik;
    veszekszenek, kié a torzsa,
    és csak a nagy lány néz mozit;
    a nő mindíg mos – lucsok holtja –
    szájíze mint a főzelék
    s a szigor a lámpát ha eloltja,
    csend fülel, motoz a setét?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki a gyár körül őgyeleg;
    helyén a kapszlit nő kapdossa
    s elfakult fejű kisgyerek;
    s a palánkon hiába néz át,
    hiába cipel kosarat,
    szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
    s lebukik, hogyha fosztogat?

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki sót mér, krumplit, kenyeret,
    hozomra, újságpapirosba
    s nem söpri le a mérleget;
    s ritkás fény közt morogva rámol
    – az adó hosszú, nagy a bér –
    s mi haszna sincs, hiába számol
    többet a petróleumért?

    S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol;
    felesége a padlót mossa
    s ő másolás után lohol;
    neve, ha van, csak áruvédjegy,
    mint akármely mosóporé,
    s élete, ha van élte még egy,
    a proletár utókoré?!

    1932. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A kérdések folytatása

    „S mondd, mit érlel annak a sorsa,
    ki költő s fél és így dalol”

    (József Attila: Mondd, mit érlel)

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki már mindent feladott,
    kiegyezett a szenvedéssel
    s szíve megtörve sem sajog?
    Már azt se bánja, ha reményét
    vesztegetik a Halleron,
    egyetlen kincse a szegénység –
    és el sem rejti már nagyon.

    És annak a sorsa mit érlel,
    akit nem véd szakszervezet,
    beéri szárazabb kenyérrel
    s betegen is dolgozni megy?
    Asztalra még akkor se verhet,
    ha igaza nyilvánvaló,
    szótlanul cipeli a terhet
    s futtában székel, mint a ló.

    És annak a sorsa mit érlel,
    aki máról holnapra él,
    ritkán kerül gyomrába étel
    s feje fölött már nincs fedél?
    Bűzlik a metróállomáson,
    szánalmat kelt s orrot facsar,
    neki nem ünnep a Karácsony
    s nem büszke arra, hogy magyar.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki éhe a szépnek, meg egy
    bizonyos fajta lelki kényszer
    verset olvasni késztetett?
    Költők siralmas árulása
    úgy döf szívébe, mint a tőr,
    mert mind a múltját magyarázza
    s nem a jövendőért pöröl.

    És annak a sorsa mit érlel,
    ki komolyan lelkesedett
    a proletár utókorért, mely
    mára nevetség tárgya lett?
    Vigasza, hogy e kacagásnak
    hideglelős felhangja van…
    Akit riasztanak az árnyak –
    az nevet ilyen hangosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

    …

  • Idézetek

    „A legszörnyűbb börtön egy bezárt szív.”

    II. János Pál

  • Parancs János: Forgácsok

    Most, amikor a megélhetésünk bizonytalan,
    most, amikor a nyugdíjasok nyomorognak,
    most, amikor minden recseg-ropog,
    szakálla nő a kőnek, és mindenki fél

    ∗

    a semmibe hullanak ismét a szavak
    közönyösen sután az elcsukló mákgubók
    szopogatni kellett volna őket még idejekorán
    amikor megérkeztem dél volt most este van

    ∗

    Nem tudom, mi az a tisztesség.
    Mostanában újra a gyomrom jelzi,
    ahogy már korábban is. Föl-le,
    föl-le, szakadatlan hullámzással.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: (Makáma)

    Nagyérdemű közönség! – Szép hölgyek, jó urak, tessék, tessék! – Panorámában látható minden nevezetesség. – A világ minden szépsége és csodája – és minden szépség és csoda koronája: – a női nemnek varázsa és bűbája! – Itt szunnyadnak az álmok és a vágyak, – melyek táncba vitték egykor a bokákat, – ezer évnek ritmusa itt szunnyad, – várva jeladását valami mágusnak. – Itt alszik, mint boldog Csipkerózsa, – sok mindenféle muzsika és nóta, – itt megfagyott a táncnak üteme – és várja, hogy fölengessze a zene. – Itt alszik Judit, akinek haláltánca – megváltást hozott egykor hazájára, – itt alszik Salome hercegkisasszony, – itt alszik a királyi Aida, – itt alszik Mona Lisa, – itt alszik a szelíd Mária Antónia, – itt alszik a szilaj Carmencita, – az édesbús Vecsera Mária – és a tűzről pattant Dobó Katica – és a diadalmas Cinka Panna. – De íme, itt az éjszaka, – valami rejtelmes muzsika szavára, – úgy érzem, álomba ringatózom – s ők akik nem élnek, – mintha varázsütésre ébrednének. – A régi táncok lelke feltámad, – a régi gyönyörűség és régi bánat – felcsendül lelkünkben – és felpezsdül tagjainkban. – Szép hölgyek, jó urak, – már mozdul is e sok bűvös alak, – a mester hadd pihenjen, – a tánc induljon és a zene zengjen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Farsangi dal

    Szép úri nép, didergő itt a fény,
    Szükség van itt vidám harangozóra…
    Lecsúszott vén napunk az ég ivén:
    Szép úri nép, hisz ez farsangi óra,
    Édes, pogány, vidám farsangi óra…

    Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
    A lelkünk vers, a lelkünk csupa ének,
    A lelkünk, hej, régibb, mint mink magunk,
    Nagy Pán sípjában ez vala az élet
    S azóta él a vers és száll az ének…

    Szép úri nép, kegyes szívvel fogadd
    Az élet ez örök farsangolóit,
    Ha tapsra készt’, nincs nálunk boldogabb,
    Akár borús, akár tréfás bohó itt,
    Családjuk egy s még mindig egyre hódít.

    Szép úri nép, hej, fordult a világ!…
    Kihuny a gáz… Ős Hellász napja éget,
    Amerre nézek, fény, dal és virág,
    Olimpiának síkja, szines élet,
    Virágeső hull s mámort zeng az ének…

    Szép úri nép, a vér csodás, nagy úr,
    A vérből az életnek titka árad,
    Hiába nyit virág s az ég azúr,
    Hideg a fény, a vérünk hogyha bágyadt:
    A vérből az életnek titka árad…

    Szép úri nép, hallatszik a zene!
    Szaturnusz hív ünnepre deli népet,
    Egy mennyország minden asszony szeme,
    Milyen vágyó, milyen erős legények,
    Éljen a vér, a kedv, a mámor, ének!…

    Szép úri nép, mámorban hinni jó,
    Mámorban hinni földi, boldog, édes,
    Mámort tanít a tarka hisztrió,
    A dal, a hit, a mámor üdvösséges,
    A dal örök, csupán az óra véges…

    Szép úri nép, arcod megváltozott,
    Emlékezünk, mi már régente élünk:
    Farsangi nap mikor leáldozott,
    Óh, mint gerjedtél vágyra, dalra vélünk,
    Emlékezünk, mi már régente élünk.

    Szép úri nép, bágyadt a vér s ideg,
    Olimpiának szentelt síkja néma,
    A lelkünket fagyasztja a hideg,
    Szaturnuszhoz hiába hív poéma,
    Vidám, pogány, farsangi óra néma.

    Szép úri nép, jambus-dal száll feléd,
    Szájam sövényén egy-egy szava reszket:
    Mikor eldobtad a mámor egét,
    Ez a mi népünk ezer édent vesztett,
    Mi vonszoljuk, hej, a te bús kereszted!

    Szép úri nép, didergő itt a fény,
    Szálljon csoda e kis harangozóra,
    Frissülj meg, vér, te bágyadt, lomha, vén,
    Fakadj ki multból, valamelyik óra,
    Édes, pogány, vidám farsangi óra!…

    Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
    A szó, a dal legyen a régi máma,
    Szent mámorral teljék fáradt agyunk,
    Ez a világ ma itt a Pán világa,
    Mi dédapánk, a nagy Pánnak világa…

    Szép úri nép, ez itt egy más világ,
    Az időből kitépett ez az óra,
    Sirász e hely, hull reánk a virág,
    A mult s jövő jöttek találkozóra
    S nagy Pán vigyáz e szép találkozóra!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnal a nagyvárosban

    Piros hajnal, – a város is
    piros álom, ha sáros is.

    Aszfalt-tükrök az eső után,
    piros ég millió piros pocsolyán.

    Csöndes a nagy tér, üres és
    még nem mocskolja ébredés,

    tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
    Csak én vagyok itt, meg a verebek.

    Borzas verebek csipegetik
    a kelő nap arany magvait,

    fény-magvak iható aranyát,
    mellyel a sok piros pocsolyát

    festi a piros hajnal és
    melyet majd csak az ébredés

    olt ki egy óra mulva, a
    reggel induló áradata,

    a forgalom, üzlet, a szürke szín,
    a magát őrlő emberi kín,

    a pénz… De a reggel, s társa, a dél
    s a délután még messze henyél,

    messze, valahol a szent Keleten,
    s én egyedül nézegetem

    az arany teret, a hajnalit,
    a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

    millió szikráját, és az eget
    s a kis proletár verebeket,

    kik az éji eső pocsolyáiban
    a kelő napnak boldogan

    isszák, eszik, csipegetik
    pirosló buzaszemeit.

    Forrás: Lélektől lélekig