Szerző: Mária Németh

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Csillag (Az ablak négyszögében)

    Az ablak négyszögében
    csillag alvad
    fekete égen

    egy percet megformál a tompa fény

    sötéten áradnak a fák
    lombban messzi tenger énekel
    a szél függönybe döfi homlokát

    zárt perceden kívül
    csillagod elragad

    a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen

    de a szobában összegyűlt a tér
    sarkokban elmerül

    karszék piros hajlásain
    átlátszón szétterül

    mosdókancsó indázó kék nyakán
    egyhelyben fölrepül

    gyűrűd az asztalon
    gyertya mit nem lehet eloltani

    a szigetet paskolja az éj

    tárgyak hullámverését
    süket héjukban hallani

    ablakkeretben alvadón
    mélybe csügg a szomorúság

    te mennyek ábrás könyve
    a teljes fényű ősi létben
    érintésre becsukódtál

    de szemem tovább fut a fedélen
    ahogy e csillag vándorol
    sok éve előtti sugarában
    pillantás parttalan ürébe

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Felhő

    Megláttam egy felhőt
    Szép viola felhőt
    Olyan volt, olyan volt
    Mint a boldog álom,
    Szoboszlai kenyér
    A hetivásáron,
    Gyenge domb a pusztán,
    Koszorú a bálon,
    Olyanformán felhő,
    Olyan teljes forma,
    Mint az a te orcád
    Teljes Magyarország.

    Néztem azt a felhőt,
    Halványodó felhőt,
    Megállottam, néztem
    Odafent az égen,
    A rózsás, a füstös
    Alkonyatvidéken,
    Úgy fájt az én szívem,
    Ahogy nem fájt régen,
    Nézetem, azt a felhőt,
    Míg a magas szelek
    Széthúzták, elhordták,
    Volt, nincs Magyarország.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Élet vagy halál!

    (Pest, 1848. május 16.)

    Nagy idők jönnek, nagy idők!
    Szent a czél, melyre vívni kell.
    Fel a fegyverre, nemzetek,
    Ki a hazáért élni mer!

    A kor, mely mostan születik,
    Vérben, viharban születik,
    De a szabadság gyermeke,
    Szenteljük életünk neki!

    Vagy élet, vagy halál! nincs más;
    Középút mostan nem létez.
    A kocka el van vettetve,
    A sors kezünkre fegyvert tesz.

    Megmérkőzünk a zsarnokok
    Világrengető hadival,
    S vagy láncainkat törjük el,
    Vagy minket tör el a halál.

    De nem, nem! minket nem tör el,
    Bár százszor annyian vannak;
    Az igazság és a szabadság
    Istenei velünk laknak.

    Ők vezetnek harczainkon,
    Ők adnak erőt karunknak,
    S az elnyomók sötét várai
    Lábaink alatt omlanak.

    Ez a föld, melyen annyi bú,
    Sötétség s láncz csörgése volt,
    Ez a föld lesz a boldogság,
    A fény, a szabadság-honolt.

    Itt fogunk élni szabadon,
    Szabadon, mint a madarak,
    Kik a felhők között fönn az
    Égen szabad fészket raknak.

    S ha meg kell halni: meghalunk,
    De a halálunk szép leszen;
    Nem rabszolgák gyanánt fogunk
    Elhullni a csatatéren,

    Hanem mint hősök, kiknek a
    Sírhalmaik is fénylenek,
    S kiknek neveit áldva fogják
    Említeni a nemzetek!

    Fel hát a szent háborúra,
    Magyarok, kik még éltek itt!
    Mutassuk meg a világnak
    A régi magyar erejét.

    Győzzünk vagy haljunk! de ha már
    Meg kell halnunk, úgy haljunk meg,
    Hogy a világ bámulja a
    Hősök utolsó tetteit!

    Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei / MEK

  • Tóth Árpád: “Szent őrületben…”

    “Szent őrületben a költő szeme…”
    Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
    Az én dalomnak fáradt üteme
    Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
    A lantom gyönge, vagy a hitem-e?
    Nem ül ki ihlett homlokomra szent pír,
    A finoman hajlított halk rimek
    Horga a mély fölött gyáván remeg.

    Zord partokon ül s didereg a horgász,
    Arany halak, suhanó aranyversek,
    Hol késtek? Zúgó világtenger-morgás
    Vad hangjai szelíd zenére nyersek,
    Szédít a szörnyű világörvény-forgás,
    A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,
    Világnyelő, roppant Leviathán…
    Szigonyt rávetni ki volna titán?

    Késő utód, ki versem olvasod majd,
    A bús partról búsan köszöntelek,
    Az orkánból feléd küldöm a sóhajt,
    Búgó csigát, mit a vad ár kivet,
    Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt,
    És kétszeresen örüljön szived,
    Örülj, hogy szebb kor habja mossa térded,
    S örülj, hogy őrült búnkat meg se érted.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

    Tudod-e, ez mi?
    Jó torna eszednek:
    asztalt terítenek,
    asztalt leszednek.

    Haladnak az utcán,
    feküsznek az ágyon,
    mint pille cikázik
    fejükben az álom.

    Karjuk követ, ércet
    izzadva vonszol,
    sürgöny fut az éjben,
    vad telefon szól.

    És csönget az ajtón
    az orvos, a lázas
    szerelmes, a postás,
    a koldus, a gázas.

    Fejjel nekimennek
    a hetyke tavasznak,
    harcolnak azért is,
    ordítva szavaznak.

    Bölcsőt tologatnak,
    megcsendül egy ének,
    már vége a dalnak,
    bámulnak a vének.

    Csókok ligetében
    örvény köde nyildos,
    és ölnek, ölelnek,
    te drága, te gyilkos.

    Nem látni a végét
    a hosszú menetnek.
    Kacagnak-e ottan,
    vagy talán temetnek?

    Egy kis vidámság,
    sok-sok sóhajtás.
    Sejted-e már mi,
    pedzed-e, pajtás?

    Nincs nála nagyobb jó,
    mert ez a kincs.
    Úgy hívják: élet.
    Értelme nincs.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dutka Ákos: Haza kell mennem……

    Haza kell mennem, – a földem izent.
    A földem: a váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, a földem izent,
    Ha oda veszünk is a vándorúton!

    Szálljon elém e vádoló ének
    Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
    Hódító hordák utjára fekvő
    Rejtett kígyónak, meztelen késnek,

    Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
    Magyar lelkekben lobogó tűznek;
    Anyám szavával holtig daloló,
    Menj haza, ha százszor visszaűznek.

    Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
    Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
    Fekete versek tört ütemén,
    Fáradt szíveken szüntelen doboljon.

    Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
    Hogy millió testvér lelkein égjen:
    Sírjon, sikoltson alatta a kín
    Ezen a hosszú elátkozott éjen.

    Haza kell szállnod: parancsol a föld,
    A lázadó váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
    Ha oda veszünk is a vándorúton.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Rejtő Jenő: Furcsa esték

    Most néha-néha álmodozni szoktam
    nevetséges ez nagyon, de szép.
    Az ember alkonyatkor meghatottan
    álmodik csendben egy-két bús mesét.

    Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
    vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
    vagy meglát Téged amint csendben jössz
    és mondjuk sír is éjnek idején.

    Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
    megcsókolom lágyan a kezed
    vagy néha-néha megcsókollak szájon
    bolond, bús kis álmocskák ezek.

    És ránkborul az éjjel édesen
    és látom, hogy nekünk mindent lehet
    az ilyenek nem álmok, kis szivem,
    ez már egy bódult, lázas őrület.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Xéniák (44)

    diagnózis III

    Komédiánk bárgyú-tárgyú:
    csudaboltban bóvli áru;
    hiperágy és szuperágyú.
    — Nagyméretű, kisszabású.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    Forrás: Szeretem a verseket