Szerző: Mária Németh

  • Fodor András – Tested kenyerén

    Hogy tested fehér kenyerét
    megosztottad velem
    ne legyen adományod
    ne legyen érdemem.

    Legyen eleve rendelés
    a sors bocsánata
    amiért a pusztulás elől
    kitérnünk nincs hova.

    Mert nem ott volt a kezdet,
    hogy megtaláltalak
    te nyitottad ki értem
    magányosságodat

    és nem lopás, nem önzés
    ha magam rád fonom
    bőrömön átparázslik
    minden tulajdonom.

    Míg ujjad fűzfarácsa
    tarkóm kosárként óvja meg
    a hanyatló erő is
    hozzád visz közelebb.

    Bár fölsebez a hajnal
    megalvadt csönd az éj
    míg testünk kettős vérköre
    forog, szoríts, ne félj.

    Mit ér a léten-túli hit
    a vak remény mit ád?
    Utaztunk egymás áramán, – nekünk
    már nem kell más világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Vagy-vagy

    Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
    Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.
    Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
    Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.
    Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
    Vagy egy asszony simogató keze.
    Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
    Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”

    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária – Mágia

    Akit birtokolva tartasz vissza,
    elhagy tiltakozva, iszonyodva.
    Nem megy el, ha nyitva a kalitka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária – Figyelmeztető

    Könnyű mondani a bölcset,
    tenni sokkal nehezebb.
    Hallgass tehát és cselekedj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nazim Hikmet – Higgy!

    Higgy a magban, a földben, a tengerben,
    de az emberekben higgy mindenekelőtt.
    Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
    de az embert szeresd mindenekelőtt.
    Éld mélyen át
    a száraz ágak,
    kihunyt csillagok,
    s beteg állatok bánatát,
    de az emberét mindenekelőtt.
    Tudj örülni a föld minden örömének,
    tudj örülni a fénynek és sötétnek,
    tudj örülni a négy évszak színének,
    de az embernek tudj örülni mindenekelőtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij – Zápor

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.
    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárítom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benczes Sándor Gábor – A szerelem, az igaz szerelem

    kérded, mi az a szerelem…
    és azt hiszed, te kis bolond, most
    kéjes titkokat mesélek, s te
    élvezettel hallgatod? gondoltad,
    szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
    lebbentem fel vörös titok-selymemet?
    hogy édes csókról, titkos bókról
    mesélek neked? hogy megmutatom,
    mint remeg lábad majd,
    mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
    hogy ezer rózsát markoló
    izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?
    ó, te kis buta! a szerelem,
    az igaz szerelem fáj,
    mikor vele vagy, de nem lehet,
    hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
    pőre gondolatai,
    és ha nincs veled, kit szeretsz,
    csak forogsz, meg topogsz,
    és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
    két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
    és ordítanál, sikítanál a világba,
    és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
    na, ez a szerelem!
    hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
    nem alszol, nyitott szemmel
    kergeted álmaid, míg várod,
    téped virágnak szirmát,
    ágyadban keresed árnyát,
    illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
    sóhaját lesed, hallod hangját,
    ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
    ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
    és számolod az ócska perceket,
    mit büntetésül szabott ki rád
    a szerelem!
    és tűröd, ha aláz,
    és tűröd, még ha ki is ver a láz,
    és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
    és az agy, kis massza a fejedben
    zsong, bong, és nem érdekel,
    ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
    csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
    magadra, hogy megint megbántottad,
    mert megkérdezted tőle: szeretsz?
    s válaszul kapod: ó, bolond,
    nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
    nem érted, hisz’ nincs fontosabb kérdésed…
    és az is az igaz szerelem jele,
    ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
    és te nem tudsz szólni, és vele
    teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
    de nem nélküle, élete
    a te életed, és életed
    nélküle nem élheted,
    mert ennyire szereted,
    és bármit mondhat, csak igaz lehet,
    és a lehetetlen sem lehet,
    és bármit tesz is, az úgy a jó,
    mert áruló belőled nem lehet!
    és az egy igaz szerelem,
    ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
    és ha megkérdi: miért? nem érted,
    csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
    és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
    és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
    és számodra egyre szebb, mert neki
    azok a ráncok, azok az őszülő szálak
    a legszebben állnak, és beteg,
    szenvedő testét öleled, megfésülöd,
    és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
    és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed…
    és a gondok, ha beborítanak,
    és megkopott, üres szó a szerelem,
    ha már mást szeret, hát
    elengeded, mert tudod,
    kezét meg nem kötheted,
    úgy szereted, hogy szabadságát el
    nem veheted, és ha te mennél el,
    nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
    perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
    csak vele érzed,
    hogy nem vagy egyedül,
    ha jó, ha rossz fikarc életed…
    igen, ez a szerelem, az igaz,
    és bármi történik, ő a vigasz,
    és jutalmad megkapod, ha akarod,
    és lehozhatod végre választott csillagod,
    és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
    az a jutalom, mit élvezhetsz,
    és a csók, a test, érintés,
    kéj, szédülés,
    ez mind a tiéd lehet,
    mert szeret, és te is szereted,
    és szereted, és ő is szeret,
    hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga – Őszi chanson

    A platán utolsó levelét
    is letépte ma a szél.
    A ködös utcán
    csupán a vacogó
    november kísér.
    A nyirkos avaron
    lépteim koppanása
    suttogássá csitul és
    a nagykabát
    fázva ölel át.
    Üres lett a pad
    a magányos fák alatt.
    Eszembe jutsz… –
    milyen rég volt, hogy láttalak!

    Párizsban lenne most jó.
    A kékes neonfények
    tompán verődnének
    vissza arcomról.
    A Szajna felé haladva
    belém karolna Ady
    és József Attila.
    Aztán beülnék kávét inni
    egy bárba,
    és a félhomályba
    szalvétára vetnék néhány
    kusza sort,
    ami talán verssé válna
    egyszer,
    valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Hajnali metszet

    Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
    hűvös és párás homlokú hada,
    zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
    úszik a kenyér meleg illata.

    Roppan a tejboltban a kifli, lassú,
    langy kortyokban lényegül át a tej.
    Anyja karján egy gyerek messzehangzó
    ébredésére mozdony-kürt felel.

    Népes és gyors és otthonos az utca.
    Aki most még tömény álmát alussza,
    annak a kép délre porrá pereg szét:

    egy kék köpenyes férfi söpri össze,
    együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
    a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.

    Forrás: Lélektől lélekig