Címke: Humor

  • Romhányi József: Szomorú esőben

    Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
    sáros a városom, nyálasan rám csettint.
    Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
    locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.

    Mogorván morogva csüggeteg szavakat
    ugrálok keresztül undok kis tavakat.
    Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
    ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.

    Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
    ellenben drága volt nekem ez a csizma.
    Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
    Ugrásnál esendő testemet rád bízom!

    Így futok neki, és magasba lendülök:
    csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szerényi Gábor: Macska vagyok

    Nem tudom, te hogy vagy vele, én imádom magamat.
    Tőled is ezt várom.
    (Mármint, hogy ne magadat, hanem engem szeress.)
    Rajongva!
    Ennél lejjebb nem adhatom.
    A rang kötelez.
    Én ugyanis arisztokrata vagyok.
    Tudhatod, hogy az őseimet az ókori egyiptomiak istenként tisztelték.
    Pedig ezért a rangért ők se csináltak többet, mint én.
    Gyakorlatilag semmittevők vagyunk.
    A munka ugyanis alacsonyrendű dolog, – közönséges kutyáknak való – meg is látszik rajtuk.
    Mi, macskák – velük szemben – sosem alázkodunk meg.
    Dobhatsz botot – eszünk ágában sincs visszahozni.
    Házat nem őrzünk, nem ugatunk portás módra, egyáltalán nem csinálunk se rendészt, se lakájt magunkból, kár is erőlködni.
    Egeret is csak úri passzióból, saját akaratunkból fogunk – ha úgy tetszik.
    Ne tedd ide a kezedet se, úgyse nyalom meg.
    Na, jó.

    Önimádatom ellenére olykor kegyes vagyok.
    Modellkedem, tehát lerajzolhatsz, de jobbára csak ha alszom, mert egyébként – már ne is haragudj! – de rengeteg izegni-mozogni valóm van.
    Ja, és rajzfilmekben is szoktam szerepelni: különös lelki alkatom jutalomjátékot jelent minden magára valamit is adó művésznek.
    Szeretnéd tudni, hogy mi a titkom, ugye?
    Hát azt lesheted!
    Minél többet nézel, annál rejtélyesebbnek hatok.
    Azt sem érted, hogyan lehet ennyit lustálkodni, anélkül, hogy ráunnék.
    Ti, emberek a tevékenység bűvöletében éltek.
    Állandóan reszkettek, hogy lemaradtok valami fontos dologról.
    Folyton ide-odafutkostok, idegeskedtek.
    Úrnak képzelitek magatokat, de csak zaklatott rabszolgái vagytok vágyaitoknak.
    Sosem jó nektek semmi igazán.
    Mi, macskák – például én – ezzel szemben megvetően tudomást sem veszünk erről a “kába ribillióról”, amiben betegen vergődtök.
    Nem elegáns az emberi élet.
    Szó se róla, azért nem akarok igazságtalan lenni.
    Vannak előnyei is a mi kapcsolatunknak.

    Te, aki gazdámnak tartod magad, tényleg dícséretesen viselkedsz.
    Adsz enni, ez rendes tőled, hiszen tudod, hogy sosem köszönöm meg.
    (Ellenben sürgetően nyivákolok, ha késlekedsz a szokott időben.)
    Hálás sem vagyok, ne is próbálj üzletelni érzelmeimmel!
    Amint befejeztem az étkezést, nyomban eloldalgok, sürgős pihenni valóm támad ilyenkor.
    Kérlek, ne is traktálj se magán-, se közügyekkel, egyszerűen nem ér-de-kel!
    Nna.
    Azt nem bánom, ha gyönyörködsz bennem.
    Tényleg, elég helyes pofácskám van!
    És úgy! de úgy tudok nézni azokkal a cicaszemeimmel!
    Azonkívül a testem sem kutya!
    (Már bocsánat az eb-hasonlatért, tudom hogy nem sportszerű, de annyira felkínálja magát.)
    Én is kínálgatom magam, mert – ezt elismerem – gyengém a gyöngédség.
    Simogass, cirógass, becézgess, cirmizzél – ezt nem tudom megúnni!
    Látod milyen nagyvonalú vagyok.
    Annyira élvezem a szeretgetést, hogy ez már neked is örömet okoz, hogy magadat ilyen jónak tarthatod.
    Ez az én raffinált, okos önzésem!
    Ismered csalfaságom, állhatatlan mivoltom.
    Mégis mindig bedőlsz dorombolásomnak.
    (Ebben még a kandúr is milyen nőies!)
    Van, aki utálja a macskát, mint ahogy vannak nőgyűlölő emberek is.
    Ezek önmagukat minősítik.
    Ők csak az észben, a világos, tiszta gondolkodásban hisznek.
    Tudományukkal azonban semmit sem tudnak kezdeni egy holdfényes éjjelen, amikor mi, macskák a holddal kokettálunk, az okosak bosszantására.
    Tudjuk, amit tudunk.

    Persze kikérdezni nem hagyjuk magunkat.
    Higgyék, hogy mi is csak állatok vagyunk, mint a többiek.
    Lustán hempergő, céltalan vadak.
    Akik csak esznek, alszanak és a szerelmi életük is pofonegyszerű.
    Látszólag igen.
    (Ráhagyjuk az etológusokra szakszerű véleményüket.)
    Nem vitatkozunk, az nem macska tulajdonság.
    Tisztában vagyunk rangunkkal, fenséges mivoltunkkal.
    Kergethetnek, utálkozva hajszolhatnak, de királyságunk velünk marad a száműzetésben is…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Amikor szakács voltam a fogságban

    Gázok és gőzök
    köztük főzök.
    Körülöttem füstös üstök:
    készül a früstök!
    Izmaim már merevek,
    úgy kavarok-keverek.
    És sűrű cseppet izzadok,
    hogy hízzatok!
    Lassan rotyog az üstben a kása.
    Fenyegető tűzhányónak mása.
    Most még belekóstolok,
    – Nem jó a túl sós dolog.
    S azt sem tűrik szótlan,
    ha az étel sótlan.
    Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
    mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
    Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
    mert magam is megéheztem.
    Nagy jellemem lássátok:
    nem eszem a kásátok!
    A konyhába bemegyek,
    kis kenyérkét leszelek.
    S remélem, hogy nem látszik a falon át:
    vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Adam Mickiewicz: Látogatás

    Csak most jöttem, s alig válthattunk szót mi ketten,
    a csengő rám riaszt, a halk inas belép:
    látogatója jött… Üdvözletek… Beszéd…
    Búcsú… S aztán megint más jön… S így megy – szünetlen.
    Már tüskés láncokat feszítenék, de menten!
    S mély farkasvermeket, csapdákat rejtenék,
    s ha csapda, lánc, verem nem volna mind elég,
    futnék a Styx mögé, hogy az védjen meg engem!
    Te átkozott pimasz! Én tüzes tűkön állok,
    mint elítélt, akit már szólít a bakó,
    te meg csak fecseged a tegnapesti bálod.
    No most… kesztyűt veszel… s a kalapodat, ó!
    A szívem földobog, – remélek, lángra gyúlva…
    S, Egek! Ez a barom… nem letelepszik újra?!

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Tenyérjósnál

    Amit önnek jósolok,
    talán nem mind jó dolog,
    de mindazt, mit nekem elmond ez a tenyér,
    elmondok őszintén egy pengő ötvenér’.

    Durva, nagy vonások szelik át a tenyerét:
    ön nehéz munkával keresi kenyerét.
    Modora goromba, felfogása nehéz,
    sőt nagyobb bajt is mond énnekem el e kéz:

    Ön gyengeelméjű! Ütődött! Ön hülye!
    Tenyérből jósoltat, s kezén a kesztyűje!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Villamoson

    Utazunk egy zsúfolt
    villamosnak csúfolt
    szekéren.
    • De kérem!
    ön lábamon ácsorog
    s kalapjáról rácsorog
    az eső a vállamra
    s a sálamra!
    Vegyen egy új sálat!
    • Állat! –
    Mondja a másik úr.
    Durr!
    Pofon volt a válasz.
    • Na ettől szétmállasz! –
    De nem mállott.
    Talpra állott.
    S az illetőt hasba rúgta:
    • A pofonért itt a nyugta! –
    Az meginog és megszédül
    s leül, hol már a szomszéd ül.
    Felbődül a szomszéd:
    • Most meg engem nyom szét! –
    Vad haraggal és erővel
    fejbe vágja esernyővel.
    Kezében a fél ernyője,
    másik fele meg elnyőve.
    Kiveri az asszony fogát,
    ki egy kosár tojást fog át.
    Az csak éppen egyet sikolt,
    mint egy gyermek feltapsikolt.
    Nem nézi a bűnös ki volt,
    tojást kap ki a kosárbul
    s a kopasz úr feje sárgul.
    De csaló a tojásüzlet!
    A kocsiban szörnyű bűz lett.
    Vigaszt nyer az asszony, ráfér:
    nem volt kár azért a zápért,
    az igazság nyert befolyást:
    egy zápfogért egy záptojást.
    A kopasznál, – meghökkentő, –
    se rongydarab, se zsebkendő.
    S mer’ a haj nem vetett gátat,
    elérte a lé a hátat.
    És mint minden ilyen helyre,
    legyek szálltak rá a fejre.
    Már érezték némelyek,
    hogy a gyomruk émelyeg.
    De elsőnek, – a sors bosszul, –
    épp a bősz úr lett most rosszul.
    Megszédült. Na! Most lefekszel!
    Ám egy végső, hős reflexszel
    behúzta a féket.
    A fejemmel léket
    ütöttem az ablakon
    s vakon,
    mint katona, ha egy házba beront,
    elfoglaltam ájultan a peront.
    Órák múltán tértem észhez.
    Mi közöm volt az egészhez?

    Forrás: Szeretem a verseket

    Romhányi József, magyar költő, humor, groteszk, abszurd, villamos, láncreakció, hétköznapi káosz

  • Vátszjájána: Kit szeretnek a nők?

    Az asszonynép kit szeret?
    Ki nyeri el kegyüket?
    Aki szivük ismeri,
    aki velük volt kicsi,
    akinek a szava méz,
    aki ifju és merész,
    aki kezd és célba fut,
    aki parancsolni tud,
    aki, ha szól, szellemes,
    aki hallgat s jellemes,
    aki vágyak követe,
    akinek lát a szeme,
    akit más és legkivált
    barátnő is megkivánt,
    aki szomszéd, régi, jó,
    aki rokon, uj s bohó,
    aki szinházakba jár,
    akit vonz a zöld határ,
    aki jókedvűen ad,
    aki hős és elragad,
    aki úr a sors felett,
    aki hirben, pénzben, észben
    vagy szépségben, ölelésben
    lefőzi a férjüket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mark Twain – Lopott csók

    Becsületes ember nem tartja meg magának a lopott csókot,
    hanem azonnal visszaadja.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Divatkereskedés

    Ajtó nyílik, belép egy hölgy,
    terebélyes, akár a tölgy.
    Öleb ölén. Ökölnyi.
    Girhes, meg fog dögölni.

    Ilyen vevő de nagy érték!
    Háromszoros itt a mérték.
    A segédnek szeme éles:
    hét-nyolc méter dupla széles!

    A hölgy szól, a hangnem G-dúr:
    „Ruhaanyag kell, segéd úr.”
    Hajlong, bókol rá a segéd,
    és a hangja csupa negéd:

    – Van itt nagyon finom gyolcs, oh!
    Nagyon szép és nagyon olcsó.
    De a hölgy csak kérdi:
    „Mondja, nincs jobb mosogatórongya?

    Tekintete repdes innen,
    s megakad egy krepdesinen.
    A segéd már fent a létrán!
    Tíz vagy húsz vég vásznat széthány.

    S a hölgy szól: „A lenvászon
    tetszik. – Jó! Csak lemászom.”
    És a segéd máris lent!
    Kiráncigálja a lent.

    Izzad, mint ökör a nyárson.
    – Nem len kell lenn, fenn a bársony!
    Fenét bársony! Ez a tüll
    tetszik nekem veszettül!

    Jön a segéd, le a tüllel
    egész oszlop anyag dől el.
    Lent egy halom szövet, vászon:
    most van mibe’ kotorásszon.

    De a hölgy csak egyre kacag:
    – Ami lehullt, csupa kacat!
    Nem veszek meg ily rosszat én.
    Zsorzsett kell vagy inkább szatén,

    moaré vagy finom muszlin
    fekszik jól a kemény muszklin.
    És a segéd, vézna, ványadt,
    lecipeli valahányat.

    Szövethalmon úgy áll, mondom,
    mint kakas a szemétdombon.
    Ruhája rongy, benne főtt test.
    Úgy ad le egy házi szőttest.

    S a hölgy végre megpihent itt:
    – Ebből vágjon le húsz centit,
    az elég lesz az ölebnek!

    Szempillái föllebbennek,
    gyomra forog, feje szédül,
    aztán minden elsötétül
    s hanyatt vágódik a segéd.

    Jól megütötte a … hátát.
    Kezéből az olló kihull:
    öleb vakkant – s csendben kimúl.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Csók a lépcsőházban

    Összerebbentünk ijedten:
    „Jaj, ne, ne, meglátnak”.
    S látod, most eldicsekedem
    az egész világnak.

    Forrás: Lélektől lélekig