Kategória: Költők művészekről

  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.


  • Szécsi Margit: Kondor Bélának

    Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
    Átlátszó-tiszta életed,
    hibáid is tündöklenek.

    Vigyázzon ránk kettős erőd:
    az igazság, s a képzelet.

    Bontsd ki fekete szárnyadat,
    rajzold föl látomásodat,
    e fuldokló élet s halál
    egyivású jelenéseit,
    hogy az igazak lássanak.

    Legyen végre becsülete
    a tudásnak, a játéknak,
    s a szigorral gyönyörűen
    megvalósított szándéknak.

    Hogy képeidről tanuljuk
    minden dolgoknak új nevét,
    s akarjuk is kimondani,
    akarjuk, s legyen is miért.

  • Szécsi Margit: József Attila emlékének

    Kinek haján átlátni,
    mint a téli erdőn,
    ki mint élő üveg-csontváz,
    vonul oly esendőn:

    annak jön jól a halál,
    s hol többé nem fázik,
    sír felé a hat lovakkal
    vígan kocsikázik.

    Tudom, Maga se akart
    erejében halni,
    fiatalon a szárszói
    temetőben lakni.

    Torkából még a madár
    okkal s tüzesen szólt,
    nem volt bolond – inkább hiszem,
    mindenki bolond volt.

    Kinek bomlott honában
    dolga: dala volna,
    sikongatva tér a sírba,
    mintha megbomolna.

    Kinek bűne a szeme,
    vértezze bár hűség,
    tudom, holtra-érleli a
    méltó keserűség.

    Kiforgatják a szegényt
    szavából, hitéből,
    még a saját bőréből is,
    saját ép eszéből.

    Okos szűzét orozzák,
    rávarrják a condrát –
    nem vágyik az ember földbe,
    csak beletiporják.

  • Szécsi Margit – Petőfi

    Dámák, kokárda-készítők,
    jelszómmal dőzsölő pokol:
    a számból-kijött piros láng
    szederjes az ajkatokon.

    Dörög halál-légió,
    űztök engemet elébe,
    vérző mellem szegényes
    rózsa-hadaknak vezére.

    Arkangyal-vállam sovány,
    arkangyal-vállam sovány.
    Szívem: a zsúfolt haza.
    Nincs ennél nagyobb magány.

    Eltiport énekek
    haldokolnak a mellemben.
    Senkise hal meg helyettünk,
    senkise hal meg helyettem.



  • Szécsi Margit – Derkovits

    Párázó, hűvös-mellű rétek,
    fenn a fátyolos pasztell-kékek,
    riadalom-zöld bodzafelhő,
    jószag: arcomba hulló kendő –
    jegyességem ha csak a röggel
    s nem emberi búval-örömmel
    volna – festenék ilyen képet,
    sohasem elkomorult népet.

    Az orcákra nem írhatom rá,
    az öröm miért válik fanyarrá,
    mégis: nem lehet aljasodnom,
    a lázat lázzal indokolnom.

    Fázókat festek pikkely-kékkel,
    de fémes szurony-körítéssel.
    Szerelmes arcon belső vérzés:
    libeg a papírszárnyú Végzés.

    Ahol a hősök leveretnek,
    hajszálak sárral keverednek,
    zsandár-lábbelik merevednek:
    jó földje az a kikeletnek.


    !

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,

  • Nagy László, Végakarata: tűz

    Ferenczy Béni halálára

    Égbolt se billen, föld se hasadoz,
    nem inognak a kristályok szimmetriái,
    az iszonyún száguldozó
    fény se lesz inaszakadt,
    és keringnek rendben a vas
    legbelső tündérei
    a betörhetetlen magok körül,
    a végtelen lényeg körül,
    s nincs jele szomorúságnak
    porban se lángban, csak rajtam,
    de ti nyertetek, ujjongjatok,
    idegen erők,

    hiszen végül is hozzátok pártolt,
    átváltozott Ő, a Szelíd,
    s már törvényetektől irgalmatlan:
    előtte tűz és mögötte jég,
    a jégesőt veti belénk,
    előtte tűz, és kezében rózsával
    megindul a tűznek,
    megy vakmerő-fönségesen,
    mert álma, végakarata: tűz.

    Bűvöli már a tűz,
    s nem a leonardói piros palást,
    de a tűz, ama dördülő,
    felragyogó villám-kehely,
    hol a tisztaság véglegesen
    magára talál, és emléktelenné
    hamvad el a kín,
    a hideg titánium-szög meg a csont,
    és jaj nekünk: kék szemeit
    kereshetjük már holtunkiglan,

    ásványi kékből, égből
    nem süt ránk semmi szeretet,
    és a nefelejcs se adja vissza
    Béni szemeit soha,
    az a kör széjjelrobbant,
    melegedni nincs hely, siratjuk –
    siratjuk magunkat, mert megvert
    végzete varázslatával,

    s nagy művön izzadunk,
    alkotunk magunknak halált,
    hánytorgót, légszomjasat,
    kibírhatatlanul irgalmatlant –
    előre, fiúk,
    a szerelmes életen át, az emberevő
    lángoroszlánok közé,
    vagy a rohadás zápora alá,

    beilleszkedni bátran
    a múlhatatlanság szerkezetébe,
    új lehetőség, valószerűség
    túl a fekete zászlón,
    ahol a Mester kezei dörögnek –
    itt most minden homály,
    egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
    fiúk, előre!


    ,

  • Nagy László, Egry ragyogása

    Már nem a tó és nem a tenger,
    nem a világ boltozata,
    nem a hullám, nem a villám,
    betölti szemem a férfi,

    aki jön a végtelen vízről
    csónakkal, vászonruhában,
    hó jelenése, vért se köhög már,
    nem zihál, semmi erőfeszítés,

    két evezője vadliba-toll,
    kiköt s a párában asztal várja,
    kenyér és hal meg bor, s körülötte
    mind, aki rajongja olyan ívben,

    akár a szivárvány arca előtt.
    SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
    JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.

    S elevez tőlünk a szent és barbár,
    két evezője vadliba-toll,
    zendül a tó és zeng a tenger,
    föltámad a hullám, a villám,

    reped a világ boltozata,
    megölnék egymást az elemek,
    alakok elvérzenének,
    de ő feltartja kezét, csönd lesz,

    patyolatot ád a sebekre,
    rend lesz, de marad a feszesség
    a vízé, az égé, hegyeké,
    homlokok tektonikája,

    kőművese a világosságnak,
    siratja az elherdált világot,
    s fölépíti káprázatában.


    ,

  • Nagy László, Lorca

    Álmodom a csodák korát,
    hol a halál se halál,
    kaszabolt fejek, ti dicsők,
    véres hó suhog alá.

    Hol a szalagok közt tovább
    dalol a metszett torok,
    zsugorodnak zsoldos-pofák,
    rogynak a ló-tomporok.

    Hol a tépett haj s hó-zene
    seregre tébolyt hozó,
    tábortüzek fulladnak el,
    s nem tud elállni a hó.

    Királyi arc attól bomol,
    fekélye minden pehely,
    hol naiv álom teljesül,
    bűnös a bűnért felel.


    ,