https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Szökevény

    Bár élesen figyel a foglár-mátkaság,
    mit gyáva megszokás béklyózásomra bérelt:
    éjjel bilincseit lehullatván a vágy
    ijedten lépi át a kétszáz kilométert.

    S – szökevény cinkosa – én magam sem tudom
    fellármázni az éjt, hogy vágyam visszafogjam,
    tilos tette előtt szememet behunyom,
    sorsáért reszketek, vele szöknék titokban.

    Így jut, csak így jut el hozzád a szenvedély,
    szökött fegyenc gyanánt, kinek bűntársa éj,
    míg félrenéz az őr: hűség a megszokotthoz.

    Még félek, még ijeszt a bűn s leleplezés,
    iratlan cikkelyek szerint törvény-tevés,
    de már tudom: erőd s egy új törvény feloldoz.

  • Baranyi Ferenc: Vasvirág

    A vascsöbörbe tett virágra
    rászól a kotnyeles világ:
    „Virág, mesék virága, drága,
    tövednek díszcserép dukálna
    vagy ritkaszép kerámiák!”

    A szép növény buzgón virulna,
    de vág a szó, szívébe vág,
    szirmot sziromra rejt pirulva
    és amikor rászólnak újra:
    röstellni kezdi illatát.

    Természettől szép köntösében
    didereg s bánat járja át,
    mert a kontraszt alázza mélyen
    – bár nem szándéka semmiképpen –
    szegényes fenntartó vasát.

    Ezért átváltoztatja drótra
    gyökere gyönge ágbogát,
    levelét belepi a rozsda,
    acélhuzal lesz minden rostja,
    s fémlemez-szirma szinte vág.

    Így lett az érdes ércedényben
    finom virágból vasvirág.
    A változást nem bánja mégsem:
    egyenesebben áll a szélben,
    sorsa bátrabban mostohább.

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.

  • Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

    Szeretlek. Tőlem el ne várd
    szokott módját a széptevésnek,
    téged aláznának meg a
    bókká butított esküvések,

    mért mondjam: csodaszép a szád,
    mikor csak oly szép, mint az átlag,
    te is tudod: az úgyse vagy
    akinek vágyra gyúlva látlak.

    Egérfogáshoz épp elég
    egy csöpp szalonna – macska sem kell,
    cincogó lányokat szokás
    lábról levenni közhelyekkel,

    az ő receptjük ismerős:
    célzás ruhára, hajra, gyengéd
    figyelmességek közt nehány
    jólidőzített szemtelenség –

    ez csapda csak s nem taktika,
    nem bámulat, de szánalom kél
    az áldozat iránt, kiért
    fölös hűhó a macskafortély,

    mikor csak bársony bőrödért
    s csodás-ívű szádért dicsérlek:
    arcod ne fesse hála-pír,
    inkább harag-piros önérzet.

    Tedd, hogy remek melled mögött
    bonyolult szívedig találjak,
    s ha szíved méltónak ítél,
    fizesse értem meg az árat,

    nászunk legyen ellenfelek
    vívás utáni kézfogása,
    egymás próbáját miután
    mindkettő emberül kiállta,

    amikor már nem érdekes
    ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

    amikor csak egy lelkesít:
    kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.

  • Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vállalt nyugalmad őrzöd abban,
    te döntöttél ekként magadban:
    titok legyen. Bevallhatatlan.

    Azt dédelgeted, ami gátol,
    ami megóv a kimondástól,
    úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
    hogy tested pucérnak ne mondják.

    Észrevétlenebb a fedettség,
    a megtagadott meztelenség,
    a félbenyelt döbbentő-mondat,
    ára behódolt nyugalomnak.

    Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
    ha kotlós-biztonság melenget,
    moccanna vágyad bár: cseréld el
    a meleget a repüléssel…

    A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
    gyutacsát-vesztett bamba gránát,
    sorsától fél: robbanni reszket,
    magát alázza játékszernek.

    Élve maradt, szomorú bomba,
    egykedvű csirke, puha tollban,
    szélárnyékban delelő koldus,
    vigyázatodban egyszer fölbuksz!

    Félelmed rongyod-óva koldul –
    szabályos koldus. Sose fordul
    senki feléd. Nincs szava, élce,
    nincs tetteden meghökkenése.

    Örülsz, ha rád se pillant senki,
    ha nem kényszerül észrevenni,
    tekintetek pergőtüzének
    körében kényelmetlen élned.

    Magaddal is hitetve vallod,
    hogy bőröddel egy már a rongyod,
    kínok nélkül letéphetetlen,
    benne szíved elérhetetlen.

    Miről titkon vallod: bolondság –
    őrzöd, akár koldus a rongyát,
    talpig beléje-öltözötten
    lapulsz ártalmatlan közönyben.

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vágyol rá – s benned van, magadban,
    ragyogását rongy alá loptad,
    magad előtt is letagadtad.

    (Hát ki-ki éljen párja mellett,
    nem vallom be, ha tán szeretlek,
    nem állom, ha szemek aláznak,
    s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)

  • Baranyi Ferenc: Kimélj meg…

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kimélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem unsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?

    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

    Vagy talán ős-eredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrenek néha még
    szokás-csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odadta frigy előtt a testét?

    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem
    hogy itt maradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.

    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek többezer éve!

    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

  • Baranyi Ferenc: Kánkán

    1

    Hej, Kati táncol, hej, Kati járja,
    mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,
    dübörög a vastaps, dübörög a színpad,
    reszket a jegenyefa-tákolmány.

    Táncdobogásra fájdul a szívem,
    bánata tenyeremen elcsattan.
    S kicsi Kati járja, legelik alakját,
    hej, Kati, de szomorú kedvem van!

    2

    Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,
    s röppen a Kata haja, kifakad aranyló
    fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,
    s száll a lány a fürtjei árján!
    Fodrai ívén surran a szoknya,
    gyorsul a kánkán, és Kata ropja,
    ropja, kerengi, és vagy ezernyi
    férfi szeme-sugara tömörül a lábán!

    3

    Járja, járja egyre csak, s
    kéz a kézzel egybecsap,
    dörrenő a vastaps-orkán,
    ráncok árka bodorul a szoknyán,
    hej, de szálló, ledér is az a rokolya,
    hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,
    hej, de szálló, hej, de bántó,
    fél világért, hitemre, nem adom oda!
    Hej!…

    4

    (Csönd. Legördült réges-régen
    már a függöny.
    Képeimet tagjaidról
    összegyűjtöm.
    Testet formálok belőlük,
    szép egészet,
    úgy, egészben, szívesebben
    szeretnélek…)

  • Baranyi Ferenc: Nézni

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    csak nézni kell és nem beszélni,
    se kérdeni, se válaszolni,
    csak nézni kell, csak nézni, nézni.

    Lesni, amit szép arcod izmán
    parancsolnak csöpp rándulások,
    s ha keskeny űr szakad közébünk:
    felmérni az arasznyi távot.

    Szemekkel mindent megbeszélni
    ékesszóló sugarak által,
    s meleg, bársonyos egyességre
    jutni egy titkos kézfogással.

    Megérezni, amit te érzel,
    kimondani, mi nyelveden van,
    előbb dobbanni a szívednél,
    csókod előzni csókjaimban.

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    ne szólj a száddal, csak szemeddel,
    a szerelem akkor beszédes,
    amikor már beszélni nem kell.