https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vállalt nyugalmad őrzöd abban,
    te döntöttél ekként magadban:
    titok legyen. Bevallhatatlan.

    Azt dédelgeted, ami gátol,
    ami megóv a kimondástól,
    úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
    hogy tested pucérnak ne mondják.

    Észrevétlenebb a fedettség,
    a megtagadott meztelenség,
    a félbenyelt döbbentő-mondat,
    ára behódolt nyugalomnak.

    Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
    ha kotlós-biztonság melenget,
    moccanna vágyad bár: cseréld el
    a meleget a repüléssel…

    A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
    gyutacsát-vesztett bamba gránát,
    sorsától fél: robbanni reszket,
    magát alázza játékszernek.

    Élve maradt, szomorú bomba,
    egykedvű csirke, puha tollban,
    szélárnyékban delelő koldus,
    vigyázatodban egyszer fölbuksz!

    Félelmed rongyod-óva koldul –
    szabályos koldus. Sose fordul
    senki feléd. Nincs szava, élce,
    nincs tetteden meghökkenése.

    Örülsz, ha rád se pillant senki,
    ha nem kényszerül észrevenni,
    tekintetek pergőtüzének
    körében kényelmetlen élned.

    Magaddal is hitetve vallod,
    hogy bőröddel egy már a rongyod,
    kínok nélkül letéphetetlen,
    benne szíved elérhetetlen.

    Miről titkon vallod: bolondság –
    őrzöd, akár koldus a rongyát,
    talpig beléje-öltözötten
    lapulsz ártalmatlan közönyben.

    Van szerelem bevallhatatlan,
    vágyol rá – s benned van, magadban,
    ragyogását rongy alá loptad,
    magad előtt is letagadtad.

    (Hát ki-ki éljen párja mellett,
    nem vallom be, ha tán szeretlek,
    nem állom, ha szemek aláznak,
    s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)

  • Baranyi Ferenc: Kimélj meg…

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kimélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem unsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?

    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.

    Vagy talán ős-eredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrenek néha még
    szokás-csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odadta frigy előtt a testét?

    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem
    hogy itt maradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.

    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek többezer éve!

    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

  • Baranyi Ferenc: Kánkán

    1

    Hej, Kati táncol, hej, Kati járja,
    mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,
    dübörög a vastaps, dübörög a színpad,
    reszket a jegenyefa-tákolmány.

    Táncdobogásra fájdul a szívem,
    bánata tenyeremen elcsattan.
    S kicsi Kati járja, legelik alakját,
    hej, Kati, de szomorú kedvem van!

    2

    Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,
    s röppen a Kata haja, kifakad aranyló
    fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,
    s száll a lány a fürtjei árján!
    Fodrai ívén surran a szoknya,
    gyorsul a kánkán, és Kata ropja,
    ropja, kerengi, és vagy ezernyi
    férfi szeme-sugara tömörül a lábán!

    3

    Járja, járja egyre csak, s
    kéz a kézzel egybecsap,
    dörrenő a vastaps-orkán,
    ráncok árka bodorul a szoknyán,
    hej, de szálló, ledér is az a rokolya,
    hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,
    hej, de szálló, hej, de bántó,
    fél világért, hitemre, nem adom oda!
    Hej!…

    4

    (Csönd. Legördült réges-régen
    már a függöny.
    Képeimet tagjaidról
    összegyűjtöm.
    Testet formálok belőlük,
    szép egészet,
    úgy, egészben, szívesebben
    szeretnélek…)

  • Baranyi Ferenc: Nézni

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    csak nézni kell és nem beszélni,
    se kérdeni, se válaszolni,
    csak nézni kell, csak nézni, nézni.

    Lesni, amit szép arcod izmán
    parancsolnak csöpp rándulások,
    s ha keskeny űr szakad közébünk:
    felmérni az arasznyi távot.

    Szemekkel mindent megbeszélni
    ékesszóló sugarak által,
    s meleg, bársonyos egyességre
    jutni egy titkos kézfogással.

    Megérezni, amit te érzel,
    kimondani, mi nyelveden van,
    előbb dobbanni a szívednél,
    csókod előzni csókjaimban.

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    ne szólj a száddal, csak szemeddel,
    a szerelem akkor beszédes,
    amikor már beszélni nem kell.

  • Baranyi Ferenc: Hajsza

    Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
    Az esztelen futással az ember néha fölhagy
    s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
    Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb
    meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
    odavet egy megállást s elégülten tovább lép.

    Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi?
    Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
    Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
    azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
    s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
    megújuló erővel, erőddel s – ostobán?

    Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már,
    két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
    mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
    mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok…

    Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
    Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
    s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
    s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek?

    Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
    de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
    akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek,
    ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged…

    Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
    Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
    Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
    Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

  • Baranyi Ferenc: Mulasztás

    Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
    Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
    Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
    magad megadni késztet a férfiölelés.
    A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
    De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

    Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
    Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
    mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
    édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!…
    Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
    Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

    Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
    Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
    keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
    s elvitte veled együtt testednek titkait.
    És vége, vége, vége… Elmentél csókolatlan.
    A csók örök adósság. Míg adhattam – nem adtam.

    Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
    Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
    tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
    a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
    elhódított a vén föld és én azóta folyvást
    siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

  • Baranyi Ferenc: Egy parcel hamarabb

    sosem a búcsúlevelek,
    nem a szakítás, nem a könnyek
    jelentik azt, hogy elköszöntek
    örökre a szerelmesek,

    de a strandon a tétován
    más combra áttévedt tekintet,
    a türelmetlenül leintett
    hálálkodás a nász után,

    ha nincs folytatni gusztusod
    a kedvesed-harapta almát
    vagy mikor gyönge diadalmát
    meghagyni színleg sem tudod,

    mikor először áll meg úgy
    pillantásod a kedves arcán,
    hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
    s nem leszel tőle szomorúbb,

    mikor szúrás nyomán a vér
    egy perccel hamarabb megalvad
    és mikor csók közben magad vagy –

    szerelmed véget akkor ér.

  • Baranyi Ferenc: Panta rhei

    avagy az elmúlt harminc év irodalomtörténete

    előbb jöttek az okosok
    aztán jöttek a szépek

    ittmaradtak az okosok
    elmaradtak a szépek

    elmaradtak az okosok
    visszajöttek a szépek

    visszajöttek az okosok
    ittmaradtak a szépek

    okoskodnak az okosok
    szépelegnek a szépek

    igazodnak az igazak
    és bocsánatot kérnek

  • Baranyi Ferenc: A szemekből a messzeség kilátszik

    minden hazudhat öleléskor.
    a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
    mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
    mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
    volna igazabb
    és a heves mozdulatok esetlensége;

    minden hazudhat öleléskor.
    az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
    mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
    hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
    volna igazabb
    és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

    minden hazudhat öleléskor:
    az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
    bőbeszédűsége éppúgy,
    mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
    pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
    bőbeszédűsége volna igazabb
    és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
    hallgatása;

    minden hazudhat öleléskor,
    csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
    a szemekből a messzeség kilátszik:
    az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
    mint a megadással lecsukódókból.
    (és az ellentétek játéka se segít,
    mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
    kilátszik a messzeség,
    mint az istenítően lecsukódókból.)

    a szemek elemi őszintesége
    megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
    a kedves közellétéről.

    a szemekből a messzeség
    – a halhatatlan ellenvetések ellenére is –
    könyörtelenül kilátszik.

    (amíg csak védtelenségünk határvonalainak
    gyanakvás-aknazárait is
    fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
    biztoskezű tűzszerészei.)

  • Baranyi Ferenc: Holtpont

    mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
    mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.

    míg sosem látott kertekben virultál:
    nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.

    pünkösd rózsa, kihajtottál az útra –
    így lettem tolvajod, aztán csőszöd.

    s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
    aki a gomblyukamban megelőzött.

    én gyűlölöm, akiket te szerettél,
    te gyűlölöd, akiket én szerettem.

    nem tudjuk egymás múltját elviselni.
    így
    jelenünk is elviselhetetlen.