Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.
Harc ez is – de kell szebb?
Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen
halál nem felel meg!
S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban
szaladó ütemre
ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban,
háláját üzenve.
A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,
ti nők a halállal.
Öletekig csap, de felfutva odáig,
tajtékkal aláhull.
Ő dob tefeléd is, ígéri, öledben
harcát ha kivívta,
tanyát verve benned, üresen hagy engem,
ha egy pillanatra.
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
alázatos lett egykor büszke elmém.
Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
népet, sorsot, reményt búsan merengvén
csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
se halnék már meg, mint nemrég akartam.
Így törpül a híres, gyönyörű élet,
így leszek, pajtás, úr végül magamban.
Pincém előtt a fára seregélyek,
aztán az alkony települ csipogva.
Pohár boromban figyel még az ének,
de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.
Más másra hagyom e fura világot,
mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
még öregebbek lesznek ő szívükben.
– Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
a nagy harci dalt zengjétek felettem.
Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka!… „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.
Nyugszéken ültem a hajón már,
csukott könyvemmel térdemen;
kétfelől kéklő hegyek úsztak,
ápolták megfáradt szemem.
Dombok és felhők… megiratlan
vers volt ez is, az utazás,
futó képeit lágy ütembe
fonta a lenti tompa dohogás.
Úsztam a vízen, fönt a fényen,
boldogan, hogy felül vagyok,
költői szintjén a világnak,
amely alattam békétlen dohog,
izzad és köpköd fuldokolva –
– Megszokták… – nyugtattam magam –
Megszokták? – nyilalt belém ekkor
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.
Megszokták? – Meg tudtad te szokni
– (volt benne részed) – a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
Kínlódva jártam föl-alá már
a hajó lüktető födélzetén.
– Bolond vagy – sziszegtem magamban.
– Áruló! az vagy, semmi más! –
csattan egy másik hang szívemben
s tagolta egyre rá a dohogás.
– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
Lapuló bérenc!… – Ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz:
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…
A korlátnak dőlve vívódtam
s úgy éreztem, mintha apám
fűtene lent, mint rég fűtött is
napszámra a gróf birtokán.
Mintha apám és minden ősöm
dohogott volna ott alant,
jajongott volna föl a sírból –
Verte a rengő padló talpamat.
Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz – bárhová kerülj!
Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen – középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
Oh sármelléki törpe Thermopílé –
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak – nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön.
Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tükörcsösön.
Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
mint a nádasok csikasz kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!… hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
a ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fújva énekünk –
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
Kószáltam, jártam a világot,
ülök most hűvös fák alatt.
Arcomon száraz béke és
szívemen, mint bonyolult számok
aljában az összegezés:
hűvös, biztos tapasztalat.
Tiszta a sor, kész az eredmény.
Homlokomat sem törölöm.
A hajlongó, hű táj felett
elnézem hosszan a keresztény
nagy összeadási jelet:
a Krisztusét a temetőn.
„Rekord termés lesz” – így a hírlapok.
A „csürhe” hát megint koplalni fog.
A sík haza, mint tűzhely lapja ég
és forr a tőzsde rajta, mint fazék.
Aranykalásszal habzó táj felett
ki ne szagolná már az üzletet?
Mint levesből a legyet, hallgatag
pöccintik félre a summásokat.
Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,
a szűz ellenkezik még egy kicsit,
sóhajt a tolvaj, majd hűvösre jut,
csavaros a lét, mint a gyalogút.
De célhoz visz majd téged is, siess,
amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.
Nem okosul, ki egykor otthonát
messzire hagyta, csak midőn megtérhet.
Kis falva előtt érzi: nincs tovább.
S csak ül, tövén a végső jegenyének.
Mint én; nem lépve még be, hol borát,
kenyerét frissen őrzik a testvérek
és – hallga – épp oly frissen szebb korát
a lágy estben a kút körötti ének.
Minden olyan még, mint volt egykoron –
mondja csak –, vagy már épp olyan megint!
s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.
Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –
Így tekintek föl. Úti csillagom,
mint cella-mécs harmatos falon ing.
Magyar vagy? Az se vagy.
Szomorú szolga vagy.
Bú, szép gond, a könnyek:
akiké a földek.
Tán ha német volnál,
pezsdülnél, rajongnál.
Mint mezőn a fűszál,
ezrekkel inognál.
Tán ha zsidó volnál,
sírva átkozódnál.
Milliókkal halnál,
ha szünne a felszél.
Magyar vagy, na hullj el
a bukó levéllel.
Százezernyi fájó
szív közt az ős fáról.
Nem őriz, nem táplál,
ki is dőlt talán már.
Felriadtam, kerestelek,
felriadtál karom között,
mily idegen arccal! szemed
mily riadalmat tükrözött?
Honnan jöttél? Mily borzadály
villant rám egy pillanatig?
egy más létből mily vád s talán
átkozódás is már, amíg
lassankint ez a gyermeki,
görcsös harag lám ellobog
és kisüt szád körül megint
asszonyi meleg mosolyod –
s fej fej mellett, halálosan
összefonódva, mint nevünk
betűi itt a vánkoson
újra álomba merülünk.
