https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Szabó Lőrinc: Eszmék

    Eszmék, szép ringyók, cserben hagytatok?
    Arcátlan rójátok a piacot,
    mindenki háza már a tietek,
    vad szájakon kopik a nevetek,
    nem találtok vissza az ég felé,
    mindenkié vagytok és senkié.

    Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?
    Szerelmetekkel olyan szeretők
    dicsekszenek, akiket valaha
    nem vonzott semmi szentség mámora,
    szeretők, rútak, szennyesek, gazok,
    akiktől tegnap még irtóztatok.

    Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?
    Utcán árulod tündér titkodat?
    Olyan kapós lettél egyszerre, hogy
    már száz tanyád van, ezer otthonod,
    egyszerre százé lehetsz, ezreké?
    Mindenkié lettél? vagy senkié?

    Szóljatok, lányok, mi van veletek?
    Mi történt velem? Milyen bűvölet
    játszik itt és hazudik? A mocsok
    csak rágalmazza tisztaságotok?
    Vagy örülnöm kéne és tévedek
    és angyalok lettek az emberek?

    Bár tévednék!… De már-már azt hiszem,
    ember nem volt oly kaján sohasem,
    amilyenek ti vagytok s voltatok,
    eszmék, ringyók, akik becsaptatok, –
    becsaptok mindenkit az ég alatt,
    be igazakat és hamisakat:

    nem is léteztek, ködök s fényjelek,
    csak szemünk lát az égre titeket,
    s míg itt fáj, forr s álmodik a világ,
    ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
    szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
    gaz csillagok, vakság tündérei!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: A szabadsághoz

    Az éjszakáink mint a rács.
    Az űzött szólni retteg.
    Magamban láttalak, mikor
    hegyi pásztorok ágyát megvetetted.

    Viharban álltál, ostoros
    fényében arcod megjelent.
    A távol tornyos csarnokában
    rianva széthasadt a csend.

    Mikor a nagy folyón eveztünk,
    fényedtől fényesült az árnyék.
    Venyigetüzet raknék neked ismét,
    ha egyszer valahol rád találnék.

    Gyümölcsöt áldoznék neked
    szikár hegyeken, vad mezőn,
    te egyszerű emberekben élő,
    dolgok húsában rejtező.

    Ó, földbe ásott eleven test
    iszonyú kínja ég a húsban,
    Fák menekülnek, vadmadár
    sikoltoz lobogó hajukban.

    A látó így szól: Jeruzsálem
    leánya, háromszor jaj neked!
    Sáskán él s füvön, mert a fejsze
    a fák gyökerére vettetett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay GizellaA MONDAT FOLYTATÁSA

    Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.

    Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.

    Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

    Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben…

    Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon….

  • Hervay Gizella: LEVÉL HELYETT

    Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük. Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj… De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

  • Hervay Gizella: Álljanak egyszer szégyen nélkül…

    Álljanak egyszer szégyen nélkül
    a versben itt a világ elé
    a szerelemtől kétségbeesett és eltorzult arcúak,
    a megnyomorítottak, akiknek annyi öröm se jutott,
    amennyi egy egészséges lélegzetvételhez elég,
    a megnyomorított testűek,
    az éhezéstől fejletlen méhű asszonyok,
    a túlérzékenyek, akiket minden közömbös tekintet megaláz,
    a megnyomorított lelkűek,
    akik a szorongást a szüleiktől,
    vagy az emberiségtől, vagy a háborútól,
    vagy a történelemtől örökölték,
    álljanak itt és ne szégyenkezzenek,
    akiket a születésükben,
    vagy serdülőkorukban, vagy gyermekségükben
    megcsonkított a történelem,
    vagy a szüleik, vagy a háború,
    vagy a társadalom,
    ne szégyenkezzenek,
    mert csak akit így megalázott a háború,
    a gyermekkor, vagy a társadalom,
    csak az állhat szégyen nélkül itt a versben,
    csak az tudja, mit jelent egy lélegzetvételnyi öröm,
    csak az tudja, milyen halál-mély az élet,
    csak mi értjük a végső dolgokat,
    akik a sejtjeinkben, az idegeinkben, a fájdalmainkban hordjuk a történelmet
    (a múlt úgy terjed az időben visszafelé, mint a rák),
    csak mi tudjuk olyan bizonyossággal a jövőt,
    ahogy a földet tudjuk a talpunk alatt a 34-ik emeleten is,
    mert elpusztulnánk az emberiség reménye nélkül
    (s az emberiség reménye nélkül elpusztulnak a közömbösek),
    hogy el ne pusztuljunk, magunkba szívtuk
    az egész emberiség életét,
    s szívünkben, tüdőnkben, agysejtjeinkben hordjuk
    az emberiség reményét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Úgy vagy egész

    Úgy vagy egész,
    ha mindkét feled
    magad előtt terelgeted,
    ahogy bojtár a nyájat.
    Futnak körötted, pórázon:
    öröm és bánat.
    Az egyik gúzsba köt,
    a másik feloldja, s csaholnak rád
    mint ebek a Holdra.

    Ahogy csipked az idő csőre,
    ahogy tépázott rongy a szíved,
    úgy vagy egész, halhatatlan,
    reménytől, vágytól tüzelve,
    kétségek ollójába zárva,
    válaszutakon tétovázva,
    megadva magad a halálnak:
    Átbillent a végtelen térbe,
    s felültet Göncöl Szekerére.

    Úgy vagy egész,
    ha megfeszítenek,
    ég és föld közé pányvázva,
    álmok után sóvárogva,
    vágyaidon csontot rágva,
    őrizve a leheletet, amivel
    legyez a szerelem szárnya,
    és sóhajok harangoznak
    szíved forró templomában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Földeáki-Horváth Anna: Levél

    Megszólítás: Kedves Azt-Hittem-Barátom!

    Tartalom: Tudom, igen fontos és elfoglalt ember lettél.
    Egyetlen dolgot mégis tégy meg a kedvemért.
    A tükörbe nézve ennyit mondj:
    Én még mindig ember vagyok,
    csak most nem érek rá…

    Aláírás: Szinte-barátod

    Forrás: Lélektől lélekig

    barátság, csalódás, önvizsgálat

  • Gyurkovics Tibor: Péntek

    Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
    elsikkad már a télből és a nyárból,
    az azelőtt okosra nézett képek
    hada most semlegesen vádol.

    Az azelőtt fölépített varázshegy
    most egycsapásra össze-vissza omlik,
    s én így maradok véglegesen már egy
    betört világban és sorsom csomóit

    ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
    csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
    akár a nap, a viasz és a lényeg,
    s csak bámulom az üres tárgyakat.

    
*

A látványt ölte meg bennem szemed.  
Nem tudok látni, mióta rámnéztél,  
csak azt, ami testedből föllebeg,  
izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy  
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,  
zsúfolásig tele vagyok veled  
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.  
A végtelen. A minden arcok arca.  
Nem látom már, csak amit te akarsz,  
az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr  
minden kis izmod, mint a tű.  
Mi szorít össze veled ily vadul?  
Szeretlek. Olyan egyszerű.

    Olyan közel vagy, hogy tested szöge
    egész a szemgolyómat éri,
    fordulnék, törnék kifele,
    de arcod elől nem tudok kitérni,

    el nem fordíthatom a fejemet,
    a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
    az arcomat szorítja a kezed,
    hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

    Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
    elhagytam árnyait és szögeit.
    A boldogságot. Holnap jön a péntek
    és testemet testedre szögezik.

    Már lélegezni sem tudok. Merev
    pupillámat az egekre szögeztem,
    belémfúródtál, mint hegyes üveg,
    s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

    Következik a végső Golgota.
    A kicsike, a helyi, az egyéni,
    mert kinek-kinek meg kell halnia
    ahhoz, hogy e világon tudjon élni

    Következik az önfeláldozás.
    A látványtalan és őrült alázat,
    míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
    a test pedig vergődik, mint az állat.

    És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
    az üres éjben elhasad karunk.
    Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
    s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: A szitkozódó

    Öreg tearózsa, te csak virágzol egyre
    elhagyott udvaron
    ápolatlanul is?
    Csendben vagy s magad, s megszoktad,
    hogy ne számítsál semmilyen kegyre
    a világtól, semmilyen védelemre… Nagyon
    bölcs vagy, gazok közt, rózsatő. Alul is,
    fölül is ellenség, melletted beléndek,
    vadkapor, kutyatej. Rosszabb
    szomszédaid már nem is lehetnének;
    fojtogatók közt élsz, s te bimbózol úgy is.

    Nem íly bölcs ám a
    Fekete Körözs fia,
    a kerengő sámán, a haragos láma,
    ki nem örökölte India
    bölcseinek csendességét, sem nyugalmát,
    hanem szitkozódik és bakot ugrik
    és tapossa és csépeli a szalmát
    szüntelen és…
    tajtékozva dícséri társait
    és mosolyogva gyalázza.
    Pedig hiába táncol és pörög a dicső:
    temetője porát söpri már a szakálla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Egy aktuális kérdésre

    Olyan egyformán vagyok.
    Józanul és kétségbeesetten nézem
    a kavargó áradást, a tülekvő
    pozíció-harcot. A zavarosban halászó
    ügyeskedőket, a jobbra érdemes
    pályatársak balga rögtönzéseit.
    A ravaszkodást és a kényszerű
    magalkuvások torz eredőit:
    a sehová se vezető utak gubancát.

    Álmodozni lehet,
    de ahogy én látom,
    mindig a húsos fazekaktól távol
    lobog salaktalanul a láng,
    amit őrizni kell,
    amit táplálni a mi feladatunk.
    A többi szófia beszéd.

    Ha nyomorultan és szükségben,
    megalázott páriaként élünk,
    napról-napra, ahogy a gyerekkorban,
    akkor is gyönyörű ez a világ.
    Semmit se kértem, mégis itt vagyok,
    s örülök annak, hogy megcsodálhatom
    ezernyi titkát e talányos káprázatnak.
    Bárcsak elmondhatnám majd a búcsuzáskor:
    sosem akartam igazán birtokolni én.

    Forrás: Lélektől lélekig