https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • József Attila: Nem! Nem! Soha!

    Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
    Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
    Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
    Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

    Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
    Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
    Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
    Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

    Majd nemes haraggal rohanunk előre,
    Vérkeresztet festünk majd a határkőre
    És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
    Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

    Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
    Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
    Teljes egészében, mint nem is oly régen
    És csillagunk ismét tündöklik az égen.

    A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
    Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
    Felhatol az égig haragos szózatunk:
    Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

    Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
    Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
    Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
    Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

    1922 első fele

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Trianon

    Nem kell beszélni róla sohasem,
    De mindig, mindig gondoljunk reá.
    Mert nem lehet feledni, nem, soha,
    Amíg magyar lesz és emlékezet,
    Jog és igazság, becsület, remény,
    Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
    Melyet magyar erő szerzett vitézül,
    S magyar szív és ész tartott meg bizony.

    Egy ezer évnek vére, könnye és
    Verejtékes munkája adta meg
    Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
    Hol királyokat koronáztak egykor,
    S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
    Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
    Európának, a Kárpátok éke,
    És mienk volt a legszebb kék szalag,
    Az Adriának gyöngyös pártadísze!

    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
    Ferenczy festett, mestereknek álma
    Napfényes műveken föltündökölt,
    S egész világra árasztott derűt.

    És nem lehet feledni, nem soha,
    Hogy Váradon egy Ady énekelt,
    És holnapot hirdettek magyarok.

    És nem lehet feledni, nem, soha
    A bölcsőket és sírokat nekünk,
    Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
    Dicsőség és gyász örök fészkeit.

    Mert ki feledné, hogy Verecke útján
    Jött e hazába a honfoglaló nép,
    És ki feledné, hogy erdélyi síkon
    Tűnt a dicsőség nem múló egébe
    Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

    Ő egymaga a diadalmas élet,
    Út és igazság csillaga nekünk,
    Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
    Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
    A pokol kapuin is győzni fogsz,
    S a földön föltalálod már a mennyet!

    S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
    Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
    Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
    Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
    Bírnád feledni Kassa szent halottját?

    S lehet feledni az aradi őskert
    Tizenhárom magasztos álmodóját,
    Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

    Trianon gyászos napján, magyarok,
    Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
    Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
    Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
    S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
    Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
    Némán, csupán a szív veréseivel
    S a jövendő hitével egy nagy esküt,
    Mely az örök életre kötelez,
    A munkát és a küzdést hirdeti,
    És elvisz a boldog föltámadásra.

    Nem kell beszélni róla sohasem,
    De mindig, mindig gondoljunk reá.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Nyár

    Esik a nap!
    Szakad a súlyos, sűrü zápor
    zuhogva istenigazából.
    Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
    Óh gyönyörűség!

    Részeg darázs
    ráng körülöttem tág körökben,
    ide röppen és oda röppen:
    visszatérő csapongás, lenge hűség…
    Óh gyönyörűség!

    Hangos virág
    kiált, bíbor szinekkel esdve,
    hogy jöjjön már a bíbor estve,
    hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
    Óh gyönyörűség!

    Tornác fölött
    szédülve és legyet riasztva
    fúl a cseléd, liheg a gazda;
    álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
    Óh gyönyörűség!

    Boldog a nap:
    de boldogság a vágy gyürűsse!
    Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
    Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
    Óh gyönyörűség!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Napszonett

    A vén diványon hentereg a Nap,
    Magával hozta erdők illatát
    S kinek örömből semmi sem maradt,
    Vidultan nézem én kopott diák.

    Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
    Aranyhajával elborítja arcom,
    Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
    Ölébe békén árva főmet hajtom.

    – Ó Nap, a csókod új életre kelt,
    Ha símogat selyem hajad, még élek;
    Rossz idegem új ösztönökre lelt.

    Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
    Az éjnek oly riasztó árnya van
    S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

    1. okt.

    Forrás: MEK

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;

    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!

    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?

    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.

    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: A kertbe ment

    Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
    a virágosod és a pázsitod.
    Én nem tudom, virágok ültetését
    ágyásaidban hogy igazitod.

    Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
    júniusi vasárnap hajnalán,
    beteg lábával és beteg szivével
    bánatosan kertedbe ment anyám.

    Uram, tele volt immár félelemmel,
    sokszor riasztó árnyék lepte meg,
    de szigony-eres, érdes két kezével
    még gyomlálgatta volna kertemet.

    A kicsi teste csupa nyugtalanság,
    s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
    Virágosodban könyörülj meg rajta,
    hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

    Mezőiden ne csak virágmagot vess,
    virágaid közé vegyíts gyomot,
    hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
    asphodelosod és liliomod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolva, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör: a csók, történelem,

    • hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
      s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: (a forrást a saját példányod szerint)

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    Házad itt állt – szerte szállt!
    Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!

    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszúját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este letéve a könyvet
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a férfi, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád sem hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átereszted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt hazának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városligetben a bokréta
    és a szobroknál a beszéd.

    S a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból
    a holdvilágban a vörösbor
    tigrisszeme villant feléd.

    És lengetted az ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty-kép…

    És ha, élvezve a veszélyt
    és a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét).

    A hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét.

    S ha úgy mondtad is: feleség,
    e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem a szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben lakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: (a forrást majd írd be a saját példányod szerint)

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Vándorúton

    Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést
    és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam,
    járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint;
    porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam,
    de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam,
    sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.

    Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával,
    társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond,
    az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
    a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött,
    hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust,
    hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.

    Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre,
    elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át
    a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
    mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,
    innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt
    minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.

    Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan:
    a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este,
    a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;
    és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust,
    elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort,
    és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.

    Forrás: meglepetesvers.hu