https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Babits Mihály: Vasárnap

    Zord hét után fáradt szívemre
    eljön a méla, szent vasárnap
    csend a fülnek, ünnep a szemre,
    ünnepe csendnek és sugárnak.
    Az emberek templomba járnak.
    Hajrá lelkem! zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Az emberek kocsmákba járnak.

    Kocsmák előtt csizmád az ünnep
    köpött járdáját kopva rója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.
    Kocsmák előtt csizmád a város
    köpött járdáját rója kopva
    s a lélek, mint a csizma sáros;
    mért nem térsz haza bús lakodba?
    mért nem ülsz otthon búslakodva?
    Ó nézz körül: zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog,
    boldog, otthon, bár búslakodva.

    Bár búslakodva, boldog, otthon.
    Remetelakban nincsen óra:
    ilyen lak néked boldog otthon
    vasárnapok bús álmodója.

    Remetelakban óra nincsen
    s boldog a lak, hol nincsen óra
    s nincs idegen kéz a kilincsen
    s nincs idegen látogatója.
    Odakünn fáj a toronyóra,
    fájnak, bár zárva most, a boltok.
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Eredj haza, hol nincsen óra,
    hol fájó fejed megpihenhet
    s ütemes csönd lesz ringatója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Rózsaszüret

    Királylánynak kötök ma csokrot,
    piros, fehér és sárga rózsát,
    haldoklik a bús rózsaerdő,
    elvérzik a gallyon a jóság,
    piros, fehér és sárga rózsák.

    Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
    halotti árnyékok osonnak,
    sápadt az éj, sápadt az arcom,
    hideg szelek fújják a holdat.
    Halotti árnyékok osonnak.

    Haragvó rózsákkal verekszem,
    és vérrel áztat száz hazugság,
    cirógatnak virágos ágak,
    alattomos, gonosz cicuskák,
    és vérrel áztat száz hazugság.

    Csurog a holdfény és a vérem,
    a földre vág egy gúnyos ördög,
    eltépi lebegő ruhámat,
    karmolnak égő rózsakörmök,
    a földre vág egy gúnyos ördög.

    Csupa piros seb már az arcom,
    s megyek előre zúzva, marva,
    belém hasít a tearózsa,
    akár a tigris szörnyű karma,
    megyek előre zúzva, marva.

    Mezítlen mellel földre fekszem
    s kacagva talpra ugrom újra,
    egy gőgös ár reám viharzik,
    s szegény, szegény szemem kiszúrja.
    Kacagva talpra ugrom újra.

    Töröm a csokrot, éji kertész,
    vérezve és vakon tusakszom,
    sebes mellem vérszínű rózsa,
    halvány kamélia az arcom.
    Vérezve és vakon tusakszom.

    Temetkezik a csillag is fenn.
    De te ne félj, aludj csak, édes, –
    fehér ágyban fehérlő rózsa! –
    A te csokrod hajnalra kész lesz.
    Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

    Reggelre majd ajtódba botlom,
    vakon, bénán és haloványon,
    véres virágokkal borítlak,
    és a te rózsalelked áldom
    vakon, bénán és haloványon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Csöndes, ünnepi óda az élethez

    Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
    mellettetek olyan kicsiny vagyok,
    s te élet, mely sötéten felkomorlasz,
    mindenkinél nagyobb,

    nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
    mely kőkeményen az utunkban áll,
    s keményebb árnyakat borítsz fölébe,
    mint a kemény halál.

    Hiába bújok el a föld ölébe,
    magas toronyba, léptem követed,
    és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
    követ adsz, köveket,

    és mindig érzem láncaid hatalmát,
    hogy élni nagyszerű és szomorú,
    egy néma szája nekem egy néma harcdal,
    sors és bús háború.

    E sekély korban bús-tragikus arccal
    vallom, hogy nagy vagy, és mindig tudom,
    a kávéházban és a villamosban,
    a lármás körúton,

    és féltve viszlek a tömegbe mostan,
    hol száz idegen szem mered felém,
    és gonddal nézek minden elmenőre.
    Ó életem, enyém.

    Golyózáporban haladok előre,
    ki minden tűzzel, karddal ismerős,
    s úgy csókolódzom és dőlök a sírba,
    mint bátor, büszke hős.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Rábamenti alkonyat

    Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
    mely síp jelére és sziréna-szóra
    megindul tarlón s hűlő réteken
    a városvégen surranó folyóra.

    Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
    az izmuk reszket még a kalapácstól,
    fülükben búg a lendítő kerék,
    reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.

    Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
    kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
    A cséplőgépek forró kórusát
    a vére most is zúgja, zakatolja.

    Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
    De egyikük fehér, akár a testem.
    Van szíjas testű és torzul sovány,
    mint Krisztus teste falusi kereszten.

    De most erősek. Hősök, hangosak:
    kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
    Az örömüktől felriadt vízen
    lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.

    Letisztul róluk füst és munka-szenny,
    hancúroznak habosra szappanozva.
    Aztán tombolnak s szomjú bőrüket
    a felcsapó víz végigzáporozza.

    A parti gyepről int a zubbonyuk.
    Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
    sugártalan. Egy csodakék madár:
    szalakóta repül az éjszakába.

    Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
    Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
    Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
    s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Előszó

    Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
    ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
    ha elmondanám, mire nincs is szavam?
    Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
    rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
    Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
    A test reménye, a vágy köszönt.

    Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
    az önzés, a szégyen összegabalyodva.
    A fuldokló lélek a gyászra hajolva
    néma és reménytelen.

    Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
    Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
    Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
    nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
    Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
    a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
    ideges bőröd, a karod, a lábad,
    halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
    ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
    Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
    Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
    S akkor nem kell tőled a szó sem;
    nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: A változás

    Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
    keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
    De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
    a múltadról a változás lemetsz.

    Hiába viszel el mindent magaddal:
    könyvet, törölközőt, edényeket –
    itt marad majd a konyha és az udvar,
    a házban hagyod majd a lényeget.

    A homokozót, a garázst, a macskát,
    a fal sárgáját napnyugta előtt,
    a kopott, poros udvarban a hat fát,
    az ólmos, mégis édes levegőt.

    Vidd el levágott muskátli-palántád,
    keress neki egy napos ablakot.
    Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
    keress helyette másik fát, hatot.

    Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
    dönteni minden változás felől.
    Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
    mielőtt régi házad összedől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Motyogás a sötétben

    csak félig figyeltem oda
    úgy látszik
    tényleg öregszem
    szűkülő körben élek
    látszólag figyelek
    s közben saját rögeszméimet
    gondolataimat rendezem
    hogy előadhatók legyenek
    ilyesféle önzést
    magamnál még nem tapasztaltam
    a jövőben
    jobban kell ügyelnem erre
    nehogy észrevegyék
    nehogy megharagudjanak
    hiszen ők nem tudhatják
    hogy ösztönösen cselekszem
    mintegy az akaratom ellenére
    kihagy az agyam
    képzelődöm és fecsegek
    felelek akkor is
    ha nem kérdeznek
    pedig tudom a választ
    bizonyság lehet rá
    az egész életem
    nem tudom hol rontottam el
    annyira vigyáztam pedig
    megfontoltam minden szavam
    a semmibe hulló magyarázatokat
    nem értem nem értem
    miről beszélnek
    noha együtt vagyok velük
    az örömben és a bajban
    csak újabban
    nagyon fáradékony lettem
    délutánonként alszom
    kicsiny ideig pihenek
    aztán mindenem odaadnám
    megosztanám velük
    de senki se kéri
    unottan félre fordulnak
    másról beszélgetnek
    mintha ott sem lennék
    önfeledten nevetgélnek
    mondanám végre
    hogy kiért és miért éltem
    ám ez a kutyát sem érdekli
    csak félig figyelnek oda

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Távozó sereg

    Takáts Vilmosnak

    Hiába kutatsz, nem látsz zászlót
    sötét kezemben, hűs sisak
    se nyomja fürtöm. Nem fogadta
    a készülő sereg fiad.

    Te hittél bennem, és én benned,
    s most nem felejtem már soha,
    hogy fegyverkeztem és hiába,
    fülembe tép a mostoha,

    a drága kürtök búcsuzója,
    belém hasít és meggyötör.
    Kibomlok, gyenge ág a szélben,
    a szív utólszor tündököl.

    Utolsót lobban ifjúságom,
    s kiolt a vak önkívület.
    A többiek nyeregbe szállnak.
    Hideg a hajnal és süket.

    Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
    Ha nem te, hát ki szánna meg?
    Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
    te jobb vagy, mint a többiek!

    Ha megszültél, most nézz szemembe,
    ha szeretsz, most meghallanád,
    mit én már mindörökre hallok:
    a távozó sereg zaját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Rémület

    Elsőfű fiatal csikó
    lépdel virágos réteken
    akár a lányka kényesen
    lép át kacér kis vétkeken.

    Tompora felett göndör fürtöt
    épp most hányt a buja akác
    az orgona is orgonál
    nászos határ amerre látsz.

    A busa fejű kis csikó
    szeme felszippantja a rétet
    szomjas tekintete latolja
    a szétterített legelőket
    orrcimpája remegve csalja
    ide a messzi égi kéket.

    Dajkája emlőjét feledve
    szimatolja mi jó van itt?
    Elrúgja vékony lábait
    testében ősi füvek nedve
    buzog fel, nyújtózik, örül
    habozva kering még kicsit
    kövérhasú kancák körül.

    Felágaskodik hirtelen
    övé a vágytelt végtelen.

    De mi történt? Megtorpan, reszket
    s mint aki drága kincset vesztett
    most veszi észre… keble dobban
    remegve áll a felvert porban
    dehogy mozdulna többet el
    feszült inakkal vesztegel.

    Most riadt meg először életében
    a halál fürdik téveteg szemében.

    Fellegek árnya vagy akácfa ága
    szórta a rémet boldog iramára:
    itt van s áthághatatlan nagyra nőtt!
    Ezentúl mindig látni fogja Őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Se itt, se ott

    saját kicsinységünk tudatát
    jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
    nehéz elviselni
    mindenki kitalál valamit
    ettől oly változatos a világ
    ettől oly reménytelenül unalmas
    pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
    bizonygatásra panaszra mindig van ok
    nagyszerűségünk elhitetni
    másokat félrevezetni
    mások otromba hibáit leleplezni
    sokáig lehet a többiek rovására élni
    az ember hiszékeny állat
    s tartozni szeretne valahová
    görcsösen kapaszkodni valakibe
    többnyire hálás az odafigyelésért
    a fenyítő kezet is megcsókolja
    csak komolyan foglalkozzanak vele
    csak ne hagyják egyedül
    csak ne gyötörjék a szorongás démonai

    ilyen nyomorultak vagyunk
    dróton rángatott bábuk
    szakadatlanul megalázott páriák
    az erőszakos rögeszmék rabságában
    a kaméleonként változó köznapi létben
    nem lelhetünk mi soha nyugalomra
    se itt se ott se másutt az ég alatt
    csak a lelkünk rejtekén
    a belső tér háborgásait lecsendesítve
    csak a vereséget elfogadva győzhetünk
    csak ha mindent elveszítünk
    úgy nyerhetjük el a békét
    a hiszékenység öntelt vámszedőit
    kicselezve a legfőbb jutalmat
    a gyámolító boldog halál után
    az enyhet adó semmi perzselő ölelését

    Forrás: Lélektől lélekig