https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Benjámin László: Valami ponyva kellene

    Valami ponyva kellene, jó detektívregény,
    melynek csapdáiból váltig lel kiutat
    a széplány képiben űzőbe-vett erény,
    és gyilkosság sincs több, mint egy tucat –
    S a gyilkos végül is – akármilyen szemfüles
    láb- és ujjnyomát törölni, s bár tigrismód verekszik
    tíz ellenében – börtön lakója lesz,
    mivel utána les
    az utolérhetetlen nagy detektív,
    Poirot Herkules –
    S a talpraesett, bátor, de szűzies
    leány, ki évi száz fontot keres,
    a veszélyből örökre megmenekszik,
    s a gazdag, de becsületes
    ifjú hitvese lesz –
    S ne mondja senki, hogy cukrosvizes
    ostoba mese ez,
    mert a lélek igazságot keres,
    és hol van az igazság? A szeméten
    meg a mesében.

    Valami ponyva kellene, jó detektívregény,
    mely a szörnyeteg, álszent
    világból, ha csak egy órára is,
    kivisz –
    s az ember tudja már az elején,
    hogy végül egybekel a lány meg a legény
    és helyreáll a megsértett világrend.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irigyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Nélküled

    Nélküled lelassul a szívem
    Nélküled nem ismerek magamra
    Nélküled csak nézek magamra
    tűnődök, honnan ismerem.

    Nélküled nem is én vagyok
    csak valaki lézeng helyemben
    ki voltam, – lakhelye ismeretlen
    másik földrészre távozott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Most csak

    Most csak melléd fekszem és nézlek,
    de nem szememmel, nézlek a számmal,
    nézlek bőrömmel, kezemmel,
    nézlek kigyúló szempillámmal.

    Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
    A föld az eget így betűzi.
    Így tapogatják világtalan fények
    csillagok borzongó betűit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Lépcsőnapok

    Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
    Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
    Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
    hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.

    Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
    S a torony? Az életem.
    Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
    csak mindig tovább, feljebb, feljebb…

    Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
    Van szomorú, vidám, fájdalmas,
    és néha egy-egy boldog fok is,
    de mind elmúlik, jön a következő…

    Soha nem tudhatom, melyik lépés,
    melyik lépcső lesz az utolsó,
    s arról lelépve hogyan tovább:
    lezuhanok vagy felrepülök?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Én is

    Én is világot hódítani jöttem
    s magamat meg nem hódíthatom.

    Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
    vagy ámíthatom és becsaphatom.

    Valaha én is úr akartam lenni
    ó bár jó szolga lehetnék!

    De jaj, szolga csak egy van: az Isten
    s uraktól nyüzsög a végtelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé –
    Különben maradj Krisztus uradé –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
    Ez a könyörgés és ez a remény –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Imhol itt az este

    Kisbabácska, tente,
    imhol itt az este,
    alszik már a kenyér is, lenkendőbe kötve.

    Alszik a rosta, a búzamag,
    alszik a sípban minden hang,
    alszik a rokka, a kenderkóc,
    macska fekszik benne.

    Alszanak kint az utak,
    utak mellett a kutak,
    erdő mélyén trombitál,
    horkol a nagy medve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Szeretem a verseket