Kategória: Szerzők

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Ady Endre: Az én koporsó-paripám

    Éjfélkor jön az álom-fickó,
    Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
    Dobol egy fekete koporsón,
    Táncol bolondul a kezein
    S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”

    És jön a másik, jön a többi,
    Forognak, mint az ördög-orsók.
    Csak a szemük néz mindig engem
    S akit reszketve lovagolok,
    Ezt a titokzatos koporsót.

    A bal kezemben véres kantár,
    Suhogó ostor van a jobban.
    Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
    A fickó-had zúg, kereng, röhög
    S a szívem csak nagy néha dobban.

    És tótágast állnak a fickók,
    Sötét van és kén-lángok égnek
    S adnak, íme, újabb parancsot,
    Tréfásat, vigat és iszonyút,
    Ezek a kegyetlen legények.

    „Kacagj, amíg a hajnal eljön,
    Vágtass azzal a táltos-lóval.”
    És én kacagva nyargalászok
    Vérvevő álom-fickók között
    Paripámmal, a koporsóval.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Avarszín

    Avarszín gyapjukabátban
    elszállt az ablak alatt,
    futottam rögtön utána,
    kergettem, mint a nyarat.

    Futottam, jaj, de hiába,
    elnyelte a fergeteg,
    ősz lett, mély ősz egy csapásra –
    zuhogtak falevelek.

    Kertjeink halotti tánca,
    zúduló sárga szelek,
    avarszín gyapjukabátja
    hol száll most, merre lebeg?

    Megáll az ember zihálva,
    s ríni kezd, mint a gyerek,
    s kérdezi csak úgy magába:
    istenem, kit kergetek?
    Szelet és falevelet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Szomorú esőben

    Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
    sáros a városom, nyálasan rám csettint.
    Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
    locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.

    Mogorván morogva csüggeteg szavakat
    ugrálok keresztül undok kis tavakat.
    Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
    ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.

    Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
    ellenben drága volt nekem ez a csizma.
    Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
    Ugrásnál esendő testemet rád bízom!

    Így futok neki, és magasba lendülök:
    csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: A babonás fekete macska

    A fekete macska búsan bandukolt.

    Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.

    Tizenharmadikán, s persze pénteken

    lett kunkori dísze ilyen éktelen.

    Azért vesztett el abból egy darabkát,

    mert az úton maga előtt szaladt át…

  • Csoóri Sándor: Nagypénteki aggodalom

    Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen.
    Keresztfa, létra minden a helyén.
    A háttér isteni! A golgotás dombon
    virágzik épp a som és a kökény.

    Lehet, hogy edzett vértanúként régi
    sebeinkbe csak ma halunk bele?
    Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven –
    de harmadnapon vajon föltámadunk-e?

    forrás: Szeretem a verseket

  • Szerényi Gábor: Macska vagyok

    Nem tudom, te hogy vagy vele, én imádom magamat.
    Tőled is ezt várom.
    (Mármint, hogy ne magadat, hanem engem szeress.)
    Rajongva!
    Ennél lejjebb nem adhatom.
    A rang kötelez.
    Én ugyanis arisztokrata vagyok.
    Tudhatod, hogy az őseimet az ókori egyiptomiak istenként tisztelték.
    Pedig ezért a rangért ők se csináltak többet, mint én.
    Gyakorlatilag semmittevők vagyunk.
    A munka ugyanis alacsonyrendű dolog, – közönséges kutyáknak való – meg is látszik rajtuk.
    Mi, macskák – velük szemben – sosem alázkodunk meg.
    Dobhatsz botot – eszünk ágában sincs visszahozni.
    Házat nem őrzünk, nem ugatunk portás módra, egyáltalán nem csinálunk se rendészt, se lakájt magunkból, kár is erőlködni.
    Egeret is csak úri passzióból, saját akaratunkból fogunk – ha úgy tetszik.
    Ne tedd ide a kezedet se, úgyse nyalom meg.
    Na, jó.

    Önimádatom ellenére olykor kegyes vagyok.
    Modellkedem, tehát lerajzolhatsz, de jobbára csak ha alszom, mert egyébként – már ne is haragudj! – de rengeteg izegni-mozogni valóm van.
    Ja, és rajzfilmekben is szoktam szerepelni: különös lelki alkatom jutalomjátékot jelent minden magára valamit is adó művésznek.
    Szeretnéd tudni, hogy mi a titkom, ugye?
    Hát azt lesheted!
    Minél többet nézel, annál rejtélyesebbnek hatok.
    Azt sem érted, hogyan lehet ennyit lustálkodni, anélkül, hogy ráunnék.
    Ti, emberek a tevékenység bűvöletében éltek.
    Állandóan reszkettek, hogy lemaradtok valami fontos dologról.
    Folyton ide-odafutkostok, idegeskedtek.
    Úrnak képzelitek magatokat, de csak zaklatott rabszolgái vagytok vágyaitoknak.
    Sosem jó nektek semmi igazán.
    Mi, macskák – például én – ezzel szemben megvetően tudomást sem veszünk erről a “kába ribillióról”, amiben betegen vergődtök.
    Nem elegáns az emberi élet.
    Szó se róla, azért nem akarok igazságtalan lenni.
    Vannak előnyei is a mi kapcsolatunknak.

    Te, aki gazdámnak tartod magad, tényleg dícséretesen viselkedsz.
    Adsz enni, ez rendes tőled, hiszen tudod, hogy sosem köszönöm meg.
    (Ellenben sürgetően nyivákolok, ha késlekedsz a szokott időben.)
    Hálás sem vagyok, ne is próbálj üzletelni érzelmeimmel!
    Amint befejeztem az étkezést, nyomban eloldalgok, sürgős pihenni valóm támad ilyenkor.
    Kérlek, ne is traktálj se magán-, se közügyekkel, egyszerűen nem ér-de-kel!
    Nna.
    Azt nem bánom, ha gyönyörködsz bennem.
    Tényleg, elég helyes pofácskám van!
    És úgy! de úgy tudok nézni azokkal a cicaszemeimmel!
    Azonkívül a testem sem kutya!
    (Már bocsánat az eb-hasonlatért, tudom hogy nem sportszerű, de annyira felkínálja magát.)
    Én is kínálgatom magam, mert – ezt elismerem – gyengém a gyöngédség.
    Simogass, cirógass, becézgess, cirmizzél – ezt nem tudom megúnni!
    Látod milyen nagyvonalú vagyok.
    Annyira élvezem a szeretgetést, hogy ez már neked is örömet okoz, hogy magadat ilyen jónak tarthatod.
    Ez az én raffinált, okos önzésem!
    Ismered csalfaságom, állhatatlan mivoltom.
    Mégis mindig bedőlsz dorombolásomnak.
    (Ebben még a kandúr is milyen nőies!)
    Van, aki utálja a macskát, mint ahogy vannak nőgyűlölő emberek is.
    Ezek önmagukat minősítik.
    Ők csak az észben, a világos, tiszta gondolkodásban hisznek.
    Tudományukkal azonban semmit sem tudnak kezdeni egy holdfényes éjjelen, amikor mi, macskák a holddal kokettálunk, az okosak bosszantására.
    Tudjuk, amit tudunk.

    Persze kikérdezni nem hagyjuk magunkat.
    Higgyék, hogy mi is csak állatok vagyunk, mint a többiek.
    Lustán hempergő, céltalan vadak.
    Akik csak esznek, alszanak és a szerelmi életük is pofonegyszerű.
    Látszólag igen.
    (Ráhagyjuk az etológusokra szakszerű véleményüket.)
    Nem vitatkozunk, az nem macska tulajdonság.
    Tisztában vagyunk rangunkkal, fenséges mivoltunkkal.
    Kergethetnek, utálkozva hajszolhatnak, de királyságunk velünk marad a száműzetésben is…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Macska-búcsúztató

    Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
    jó öreg állat, szinte hogy ember. –
    Lásd be szerényen: nem divat ez már.
    Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
    itt az aranyló nyírfa esőtől
    csüggeteg, árva lombja tövében.
    Sárga szemedben haldoklásod,
    mint ez az évszak, tört sugarakkal,
    fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
    Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
    zeng reszelősen: ez siratásod.
    Szürke fejedre lepke-szelíden
    mint puha hó hull: könnyeit ontó
    Zsófi-leányka simogatása
    útravalóul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Imádkozom, legyek vidám

    Én Istenem, legyek vidám,
    házamat vidítni tudjam.
    Mosolyogjak, ha bántanak
    és senkire se haragudjam.

    Arcom ne lássa senki sem
    bánkódni gondon és hiányon.
    Legyen szelíd vasárnapom,
    ha mosolyog a kisleányom.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ma minden gondot tűzre vessek.
    Nyújtsam ki kincstelen kezem
    s szegényen is nagyon szeressek.

    Tudom, sokat bűvölt a gyász,
    a hollós téli bút daloltam.
    A bátrakkal hadd mondom el:
    panaszkodtam, mert balga voltam.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ujjongjon újra puszta lelkem,
    mint rég, mikor falum felett
    az első forrásvízre leltem.

    Ködökbe csillanó sugár,
    víg fecskeszó bolond viharban,
    tudatlan gyermekhang legyek
    a jajgató világzavarban.

    Forrás: Lélektől lélekig