Halvány és szende vagy,
Mint gyönge rózsaszál,
Előttem e virág
Nagy kedvességben áll.
De százszor kedvesebb
Illatjáért nekem,
Leánynál illatul
Van tiszta szerelem.
Oh lány! ha rózsa vagy,
Tanulnod tőle kell,
S az illatát csupán
Éltével hagyja el,
Mert hogyha elröpűl,
A rózsa szerelem,
Bús csalogányoddal,
Leány, mi lesz velem?
Forrás: Versek mindenkinek
madách imre, fehér rózsa, szerelem, rózsa, lírai vallomás, magyar költészet
Fehérzimankós téli éjszaka
Éjféli miséről mentünk haza,
S járt legelül, csuda hallgatagon,
A jegyző úrral Mária hugom.
A férfi szólt az erdő szélinél:
– Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
Sietve mondta Mária hugom.
A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
– A szóbeszéd igaz lehetne mind,
Ha jönne vélem, – mindig egy úton…
– Igen! – felelte Mária hugom.
Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
– Édes kis madaram! Fáradt lehet!
Adja a karját! – S ment hallgatagon,
Hozzásimulva Mária hugom.
Forrás: Versek mindenkinek
Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed…
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül…
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Im könnybe lábadt bús szemem amíg dícsérlek!!!
Forrás: Versek mindenkinek
füst milán, a nő dícsérete, női test, érzékiség, szerelem, rajongás, magyar modernség
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska – igazán –
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyűszűt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tíz gyenge ága nyúlt felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízű méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szívesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
Forrás: Versek mindenkinek
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé – :
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek… régi Mikulás…
Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon –
Elhozza holnap mind a Mikulás!
…és reggel, – reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
– és megértettem: meghalt a varázs…
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.
Forrás: Versek mindenkinek
dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bújdosom.
Pest, 1846. december
Forrás: Versek mindenkinek
Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen
Én sem kérek másat,
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.
Minden ember maga tudja,
Mi néki hiányos,
Azért kérte azt, mi nincsen
A jó Arany János.
Ami megvan, bolond kéri,
Meg a telhetetlen,
Kérjük hát csak, ami nincsen
Egyezzünk meg ebben.
Kevés a van, sok a nincsen
Ma is, miként régen,
De a sok közt, hogy egy nincsen
Rettentő nagy szégyen.
Nincs szeretet a szívekben:
Ez a legfőbb nincsen,
Szeretetet a szívünkbe:
Ezt adjon az Isten!
Forrás: Versek mindenkinek
Ha elközelg a szent karácsony
(Örömnek éje, áldalak!)
S angyalka jár kis csöngetyűvel,
Hol gyermekek zsivajganak:
A házhoz tartozók szemében
Mosolygó békefény derül.
Mindenki vígad a családban,
Az agglegény busúl csak egyedül.
Vannak talán jó ismerősi,
A kik meghívják szívesen?
Mit ér! az agglegény e körben
Karácsony-este idegen.
Az egygyé tartozó családdal
Érzése, kedve nem vegyül.
Csak elmereng, busul magában.
Mily szomorú sors lenni egyedül.
És mennél hangosabb a kis kör,
Annál inkább elmélyed ő.
Az ifjuság elszállt fölötte.
S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
Óh, mert olyan sivár az élet
Feleség és család nélkül.
Köznapnál szomorúbb az ünnep,
Nem ízlik a falat sem egyedül.
Leverten tér rideg lakába,
S vádolja némán önmagát:
Elvesztegetted ifjuságod’,
S újat az ég többé nem ád.
Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
Ah, annál nehezebb leszen majd
Utód nélkül halnod meg egyedül!
Forrás: Versek mindenkinek
A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szivemben.
Egy szóval sem panaszkodám
A kis Jézuska ellen.
Nem vádolám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.
Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagy világon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.
Ágyamra dőlök s álmodom
Egy régi, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!
Forrás: Versek mindenkinek
Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven világot ismét.
Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.
Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az élet körülöttem,
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem régen születtem.
Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új kedv
verseket írni, lányt szeretni.
Betelni mindenféle borral,
letépni minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni az egész világot.
Forrás: Versek mindenkinek
