Tó vize csobban
Nap tüze lobban
Szívem a víz
Lelkem a tűz
Napra ha nézek
Máris elégek
Lángja lobog
Szíve dobog
Holdra ha látok
Sújt ver az átok
Lélekölő
Éjszaka jő
Vízbe merülten
Égve lehültem
Kell ez a tűz
Jó ez a víz
Tűzbe vetődtem
Láng körülöttem
Hamvas az ég
Életem ég
Lelkem az égben
Testem a földben
Nincs aki vár
Szép a halál
Tó vize csobban
Nap tüze lobban
Éltet a víz
Elvisz a tűz
Forrás: Lélektől lélekig
Ha ezt a szót, e kurta szót
ki tudnám egyszer ejteni
egyszerűn, hangsúlytalanul,
ahogy ágról a zuzmara pereg,
ahogy az esőcsepp a mélybe hull…
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
hogy nem kellene mögé rejteni
fájó lemondást, keserű dacot,
titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
ahogy ágról a zuzmara pereg,
ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég,
és nyugodt, mint a halottaknak arca
az ünnepi, ravatalos szobában,
és rendületlen, mint az Alpesek,
s erős, mint az Isten a magasságban.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy engem lássál nézd kedves a kertet,
A lombosat árnyasat, rejtőst a domb ölén,
Bizony mert én is lombos rejtős vagyok.
Ha engem szólítsz kedves, szólítsd a szellőt,
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.
Ha testem kívánod úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és bűvös, de viselős izzó kehellyel,
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.
Ha ölelni óhajtsz, úgy öleld a hársaim törzsét,
Erősek, szívósak, égnek tülekedőek,
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.
Ha bírni akarsz úgy híntsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt,
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.
Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek,
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.
Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borúlj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.
Ha jó akarsz lenni hozzám, símogasd meg ebünket,
Mert hű ő szegény és nem tudja megmondani mi fáj,
Haj, tudni szólni a félénk szívnek nehéz.
Ha el akarsz hagyni, tedd be házunk kapuját,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út,
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.
Forrás: Lélektől lélekig
A felleg zsákja pattan,
víz csurran és riadtan
órjási hangya fut.
Villámok tőre surran,
dörgés gurul le túlnan,
de máris kékbe hull.
A záporfelleg öccse,
földönfutó ködöcske
a sárban hentereg.
Napfény lehellget rája,
megég apró ruhája,
s pucéran füstölög.
A földre ázott, fényes
levél alatt szemérmes
szamóca bujdosik.
Gödörbe gyűlve néhol
kis tócsa bugyborékol,
és tudja, meddig él.
S ki tudja, meddig élek?
Lebbenj csak, könnyű ének,
vidám lehelletem!
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
– Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmennék én innen messze, messze,
sohse jönnék vissza e vidékre,
elhagynám a kedvesem örökre…
Jaj, csak a szívem meg ne repedne!
Elmennék az Óperenciára,
ráülnék ott a világ sarkára;
rá se gondolnék a galambomra,
jaj, csak a szívem meg ne hasadna!
Itt maradnék én ezen a helyen,
el is felejteném a kedvesem,
nem is bánnám, hogyha mást szeretne…
Jaj, csak a szívem meg ne repedne!
1847
Forrás: Vers mindenkinek
Távol szeretteimtől,
s tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
végetlen útakon.
És lábam a nagy úton
fáradva lépdegel,
mert vállaim tetézvék
butyornak terhivel.
Eldobtam én a terhet,
nincs többé vállamon;
és mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?
Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
nem válladon… szivedben
az óriás teher.
Hová, hová az égi úton,
darusereg;
azért hagyjátok-e a tájat,
mert nem meleg?
Vándorlok én is, ámde pályám
ellenkező:
a szerelem forró honából
jégsír felé.
Pápa, 1841
Forrás: Vers mindenkinek
Jöttem a Gangesz partjairól,
hol álmodoztam déli verőn,
a szívem egy nagy harangvirág,
s finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
sivatag, lárma, durva kezek,
vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Forrás: Vers mindenkinek
Menton, november, Azur-ország
nem volt soha kékebb.
Menjünk el innen, integetnek
a rózsaszínű párázatban
csodálatosabb, azurabb vidékek.
Mentünk tovább, méla Cap-Martin,
mindjárt itt az este.
Menjünk el innen, amott várnak
alkonyos, áldott, enyhe csöndben
szűz, nagy tájak, amott messze, messze.
És mentünk a csillagos éjben,
s megyünk, amíg élünk.
Óh, csodálatos Azur-ország:
óh, Élet, milyen nagy és szép
minden tájad, melyet el nem érünk.
Forrás: Vers mindenkinek
Testvérem, tegnap este,
halló! de furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
hopp! hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
szárnyán zengett a drót,
amikor lecsavartam
a gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
ó, jaj, mire való?
Megjöttem, rőt hegyek közt
lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend, és
körül a rozsdakék
távolban újra láttam
Örökegy tengerét
az Űrnek, a nagy Pusztát,
s rajta a sok, szelíd
csillag-reménytelenség
kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
kószán és reszketeg
üzent valami tört fény:
tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
könnyei? Nem tudom;
már vissza se találtam
gépemmel az úton.
Szigetelő kesztyűim
lehúztam csöndesen,
és reggelre meghaltam
egy villamos hegyen.
1928
Forrás: Vers mindenkinek
