Sikongnak a meleg szelek
messze Délen, messze Délen,
várnak reánk, várnak reánk
valahol egy tengerszélen.
Ott hallgattuk valamikor
lármáját nagy, kék vizeknek.
Nem hallunk mi, nem hallunk mi
soha szebbet, soha szebbet.
Bárka áll a kék vízen most,
útra indul talán már ma,
ha lekésünk, ha lekésünk,
sohse tér meg az a bárka.
Sikongnak a meleg szelek.
Kék tengernek kék vizében
üresen úszik a hajónk
messze Délen, messze Délen.
Forrás: Vers mindenkinek
Bércek, tavak, folyók, sínek,
bámész, új népek, új napok,
be sietek, be rohanok,
be szaladok, be sietek.
Napot lesek ma hegytetőn,
holnap Holdat egy új úton,
holnapután már nem tudom,
mire figyelek lihegőn.
Panorámás, lázas világ,
lakasd jól a szemeimet,
fogd be jól a füleimet:
valaki utánam kiált.
Forrás: Vers mindenkinek
Arany kalásztól duzzadt rónaságon
– úgy véltem – visz keresztül az utam,
madár trilláz gyümölcstől terhes ágon,
s majd megpihenek egy kis faluban.
Hogy útra keltem, pirkadott a hajnal,
homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal,
s fölöttem őszi varju-horda szállt.
Nincsen kalász a síró pusztaságon,
s madár helyett a szárazlombú fákon
sötét gond rakja barna fészkeit.
A földje is oly bús, szivós, makacs,
virágszál rajta sehol nem virít,
csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.
1922. június
Forrás: Vers mindenkinek
Az idő minden új csodája megszűnt.
Millió gép hiába dübörög,
millió gőzös hiába szeli
zakatolva a roppant vizeket.
Se hang, se füst el nem hatol ide.
Megrakva elcsendesült emberekkel,
egyszer csak megindul ez ősi jármű,
amilyen engem nem vitt még soha.
Társaimat nézem: oly csendesek.
Az állatokat nézem: azok is.
Lovak, bivalyok szekerek előtt:
mintha tudnák: nem eshetik bajuk.
Valaki bennünket eloldozott,
az innenső partról eloldozott,
s mindünket fel is oldozott talán.
Visz a víz. Nézem e furcsa vizet.
Egy hulláma, egy loccsanása sincs.
Nem fodrozódik ez a víz sehol,
tükrét nem töri e jármű sehol.
Megszűnt a nagy törvény: az ellenállás.
Megszűnt a nagy törvény: a küzdelem.
Víz se mozdul, komp se, mégis megyünk,
mintha egy volna már a víz s a komp.
S egyszer csak a túlsó parton vagyunk.
Enyed–Csombord közt, a Maroson, 1936 július
Forrás: Vers mindenkinek
Megrendíthetlen nyugodalmad, ó lant fia! Ember
s emberevő állat fut, ha te dalra fakadsz.
Tótágast áll a természet, ijedve lebúvik
a folyam árja, s kitér szikla, fa, hangod elől.
Csak magad, oh boldog, nem hallod e szörnyű nyikorgást,
s ennyi veszély közepett meg sem akadva danolsz.
1830
Forrás: Vers mindenkinek
Fejem fölött a nap, körültem
oly csöndes, néma rengeteg,
nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
azt gondolnám: megdermedett.
Az erdő mintha hallgatózva
elfojtaná lélekzetét:
tán várja, vagy hallgatja épen
a Teremtő rendeletét?
Vagy tán az Isten átölelte
ezt a virágos csillagot,
s midőn szerelmét rálehelli:
csupán szeme, a nap ragyog?…
1853
Forrás: Vers mindenkinek
Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A politúros asztal és a székek
vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.
De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. –
Jó ára van a könnyű tüllnek,
a friss szél futkos fodrai után.
Nem volna rossz az ódon Óbudába,
ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák. – Talán,
ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.
1922
Forrás: Vers mindenkinek
Augusztus, nyárutó…
A Göncöl tengelye,
mint roppant égi óramutató,
némán, merőn mutat már ősz fele.
Kigyúlt hajók
suhannak át az égbolt tengerén,
idő és naptárak…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
a forró csillagokra rálehel, –
s hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el…
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók
suhannak át az égbolt tengerén,
jelek, csodák…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
ez tán az Isten vajúdó, szent láza,
és itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
1920
Forrás: Vers mindenkinek
Ó, boldog, békés, édes pipaszó,
s te esti csend, te végtelen, te nagy,
mondd, merre vagy?
Ti játszadozó bárányfellegek,
s te nyári hold, te békén ragyogó,
hol vagytok, ó?…
S te játszi kedv a pesti flaszteren,
mely lángoltál kis lábak ütemén:
hol vagy, szegény?
S te: holnapunk, te örök-újdió,
hát elgurultál a föld hajlatán
örökre tán?
Se ma, se holnap… Soha, sohasem…
A tegnap: hát csupán ennyi maradt
a nyári ég alatt?
De még ez is, ó, milyen idegen!
Egy csontos kéz, mit belepett a sár –
mivé lett a nyár?…
Forrás: Vers mindenkinek
Papp Jenőnek, a paraszt apák
fiának szeretettel ajánlom
Az éjszakában úgy látom
ma is
szegény szemeidet, anyám,
mint mikor mellém hajoltál
a zengő fák alatt
s mi futottunk ketten
nesztelen iramban merre csoda lengett,
merre apám lábnyoma eltűnt régen
porban,
sarjúban, kalászok mögött,
vihar előtt… Lásd most
úgy futok megint
és kereslek Téged, ki messze
maradtál tőlem
s most ebben az őszben csak
magam hordom őseim arcát,
arra amerre a fák, a szívek és a kalászok alusznak.
Forrás: Lélektől lélekig
