Kategória: Szerzők

  • Somlyó Zoltán: Ha már a kínok függönyét…

    Ha már a kínok függönyét
    a sors fejünk köré csavarta,
    világosság lesz a sötét
    és szánalom a bosszú kardja.

    A hold is nappá változik.
    S mint meggyilkolt szívet, siratjuk
    a napot, ha leáldozik.
    És búsan sírkövünkre iratjuk:

    hogy éltünk, amíg lehetett,
    hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
    S a tovasodró ár felett
    csak úsztunk. És nem értünk partot…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Benedek Elek: Az árvák

    Egyszer az utcán sétáltam,
    S ottan két kis árvát láttam.
    Halljátok, mint következik,
    Mit mondott az idősebbik:

    „Akinek van egy krajcárja,
    Az árvától ne sajnálja.
    Nincs kenyerünk, nincsen tejünk,
    Nincs, ahol megmelegedjünk.

    Árvák vagyunk: apa nélkül,
    De még inkább: mama nélkül;
    Nincsen apánk, nincsen mamánk,
    Nincsen nekünk meleg ruhánk.

    Ó, ha apa, mama élne,
    Bezzeg koldulni nem kéne,
    De sem apánk, de sem mamánk,
    Az éjjel is majd megfagyánk.”

    Meghallá ezt egy nénike,
    S az árvákat hazavitte.
    Szobájába bevezette,
    Soha el sem eresztette.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gyóni Géza: Tompa (1817–1917)

    Középső gyöngy a nagy Triászban;
    Te magyar ékszer sorsát nyerted:
    Világ-napfényben, glóriásan
    Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
    Csak sokkalta szerencsésebbek.

    Kirakatba te sose vágytál,
    Se cifra dáma szép nyakába.
    Mert nemesebb minden gyémántnál
    A fény, amelyet jótevőn áraszt
    Szelíd lángú családi lámpa.

    Téged a lámpa sorsa vonzott,
    Mely vándorok elé világít.
    Gyöngyért rajongnak a bolondok.
    Áldott a lámpás, amely beragyogta
    A bús apáknak éjszakáit.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Kisfaludy György: Élet himnusza

    A Föld vagyok én, a Végtelen,
    az Óceán, a szárnyaló Értelem.
    Kezem a csillagokba ér,
    s nem teszek semmit mindezért.

    Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
    Én vagyok Istened, s angyalod.
    Én vagyok benned minden őserő,
    vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
    csodák, minden alkotás,
    bosszú, gonoszság és megalkuvás.

    Minden viruló parány önvaló,
    a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
    Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
    herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
    színes lepkeszárny,
    libbenő szellő és gonosz árny.

    Viharnak villáma én vagyok,
    Apám a Nap és anyám a csillagok.
    Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
    folyó és minden vad folyam
    már régen én voltam, én, magam.

    Én vagyok te és te vagy én.
    Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
    Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
    időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
    Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
    mi vagyunk asszonyunk ölelése.
    És mi vagyunk minden rút is,
    a szép, lépteink vezető út is.
    Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
    Anyagkáprázat az idők tengerén.

    A Föld vagyok én, mi eltakar,
    cigány vagyok, zsidó és magyar.
    Palesztin vagyok, s elűzött indián,
    kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
    Kis kínai vagyok minden tank előtt,
    én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

    Hit vagyok szívedben és éledő remény,
    szeretet, örömtánc és zengő költemény.
    Aszály után az első csepp eső.
    Madárfióka, a kezedben verdeső.
    Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
    Szeretet nélkül az életed mit ér?

    Én voltam veled minden vad csatán.
    Kit dicsérsz helyettem, lelki sarlatán?
    Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
    végső bajodban reményt én adok.
    Szeresd kedvesed és az ölelést,
    gyönyör és minden pezsdülés
    hozzám zengi az élet himnuszát.
    Hisz én csináltam énalkotta szád.

    Belőlem, bennem, rajtam, általam
    mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
    Hiába miriád és százezernyi nép,
    a perc olyan, mint a milliónyi év.
    Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
    egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

    Szülőid ölére én alkottalak,
    léted kezdetén csupa tiszta lap.
    Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
    Kétkedsz, vagy a hit vezet,
    ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

    A Szeretet vezessen, fiam!
    Ég veled.

  • Mészáros Ferenc: Egyszer…

    Egyszer kimerül az északi szél is,
    és minden, amit emelt, vitt magával,
    amit friss ölén becézett, kényeztetett,
    árván tévelyeg majd a világban.

    Akkor már csend lesz, éteri csend,
    és hiába ragyog majd fenn a Nap,
    nem ölel semmi, nem simít fénye,
    porba oldódnak a sugarak…

    Élni! Addig is, amíg fújnak a szelek,
    amíg a bőröd reszketve vágyja
    simítását az elemeknek, éld meg,
    s már nem éltél hiába…

    Csipetnyi az idő, amit a végzet adott,
    szelekre nyílik a szárnya.
    Ússz vele bátran az álmok egén,
    feszüljön lelked vitorlája.

  • Nadányi Zoltán: Így volt

    Zuhantál és elkaptalak,
    ruhád csücskénél és a vak
    mélységbe fejjel lefelé
    csüngtél és én tartottalak,
    a rácsnak rogyva, görcsösen,
    öt ujjal, kínnal és dühvel.
    Egyetlen szörnyű akarat
    volt bennem: nem engedlek el!

    És megvirradt és este lett
    és jöttek őszök, tavaszok
    és még mindig tartottalak
    és már harmadszor havazott
    és még mindig tartottalak
    és súgtam lázas szavakat
    és az öt ujjam majd letört
    és a ruhád szakadt, szakadt.

    Hogy volt tovább, nem is tudom.
    Egyszer csak elmúlt az egész.
    Kiszállt belőlem az a láz,
    az a vad, gyilkos rettegés.
    Itt állok az erkélyen és
    az élet zúg a körúton
    és a felhőkbe nézek és
    nem is tudom… nem is tudom…

  • Sinka István: Egy halott naplójából

    „…És megvakultak
    hiú szemeim…”

    Ady

    Csontkezemmel ezeket
    írtam tegnap:
    Adynak.

    Már olyan jó. Hangtalanok a hangok.
    A szemeimben is
    megvakultak a fények.
    Csönd van.

    Csak néha, mikor mélyen búgnak a harangok,
    reszket meg még porom.
    Fájnak az emlékek.

    A csontom még nem törött, csak meztelen
    és fehér.
    Alszom.

    Szívem hamujába nesztelen
    kúszik egy fagyökér
    és ezt
    úgy érzem,
    mint amikor régen
    a Dunaparton este, lenn,
    elnéztem a karcsú, villogó hajókat,
    amint lassan-lassan távolodva
    elvitték a szent, a tiszta álmodókat.

  • Baranyi Ferenc: Már úgy enyém

    Énnekem őt teremtette az isten –
    gyöngesége már, esküszöm, erősít.
    Szakadék tátong előtte akkor is,
    amikor a járdasziget peremén áll –
    hát úgy fogom át, hogy az igazi
    szakadék szélét se érezze többnek
    járdaszigetnél.

    Minden árusban és tisztviselőben
    a hétfejű sárkányt reszketi – így hát
    oldalán Szent György lovagként lépek
    minden üzletbe és közhivatalba.

    Oly nagyon elesett, hogy őmiatta
    káprázatos gyorsan kell talpra szöknöm,
    amikor számtalan kis gramm-gonoszság
    megatonnányi tömbbé összeállva
    lapítaná szét sorsunkat kajánul.

    Ám egyet biztosan tudok:

    ha karonfogva mennénk át a zebrán
    s egy lóerőkkel dúsított gazember
    vakult veszettséggel vesztünkre törne –
    ő csöpp erejét százszorozva engem
    lökne a túloldalra, s gyönge testét
    vetné szép torlaszul a gép elé.

    Énnekem őt teremtette az isten.
    Már úgy enyém, hogy mindenem övé.

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.

    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    t

  • Parancs János: De profundis

    csillapíthatatlan éhség
    és szomjúság

    valami végzetes félreértés vezérli
    egymás felé tapogatódzó lépéseinket
    és nincs föloldás: nem értjük egymást
    külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
    ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
    tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
    tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
    istent teremtettem a saját képemre és
    hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
    gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
    tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
    földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    az egymásnak ellentmondó
    magyarázatok közt

    tévetegen járok üres az elmém üres a szívem
    ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
    követni talán már erőm se kedvem se lenne
    nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
    csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
    ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
    sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
    amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
    ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
    senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
    mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
    az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    egymás nélkül mégsem
    élhetünk

    szükségünk van a másik test melegére
    az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra
    szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
    szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
    a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
    lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
    a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
    hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
    mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
    micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
    micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
    s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram