Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szívet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkövünkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Vers mindenkinek
Egyszer az utcán sétáltam,
S ottan két kis árvát láttam.
Halljátok, mint következik,
Mit mondott az idősebbik:
„Akinek van egy krajcárja,
Az árvától ne sajnálja.
Nincs kenyerünk, nincsen tejünk,
Nincs, ahol megmelegedjünk.
Árvák vagyunk: apa nélkül,
De még inkább: mama nélkül;
Nincsen apánk, nincsen mamánk,
Nincsen nekünk meleg ruhánk.
Ó, ha apa, mama élne,
Bezzeg koldulni nem kéne,
De sem apánk, de sem mamánk,
Az éjjel is majd megfagyánk.”
Meghallá ezt egy nénike,
S az árvákat hazavitte.
Szobájába bevezette,
Soha el sem eresztette.
Forrás: Vers mindenkinek
Középső gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.
Kirakatba te sose vágytál,
Se cifra dáma szép nyakába.
Mert nemesebb minden gyémántnál
A fény, amelyet jótevőn áraszt
Szelíd lángú családi lámpa.
Téged a lámpa sorsa vonzott,
Mely vándorok elé világít.
Gyöngyért rajongnak a bolondok.
Áldott a lámpás, amely beragyogta
A bús apáknak éjszakáit.
Forrás: Vers mindenkinek
A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem, lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen, fiam!
Ég veled.
Egyszer kimerül az északi szél is,
és minden, amit emelt, vitt magával,
amit friss ölén becézett, kényeztetett,
árván tévelyeg majd a világban.
Akkor már csend lesz, éteri csend,
és hiába ragyog majd fenn a Nap,
nem ölel semmi, nem simít fénye,
porba oldódnak a sugarak…
Élni! Addig is, amíg fújnak a szelek,
amíg a bőröd reszketve vágyja
simítását az elemeknek, éld meg,
s már nem éltél hiába…
Csipetnyi az idő, amit a végzet adott,
szelekre nyílik a szárnya.
Ússz vele bátran az álmok egén,
feszüljön lelked vitorlája.
Zuhantál és elkaptalak,
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak,
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.
Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom… nem is tudom…
„…És megvakultak
hiú szemeim…”
Ady
Csontkezemmel ezeket
írtam tegnap:
Adynak.
Már olyan jó. Hangtalanok a hangok.
A szemeimben is
megvakultak a fények.
Csönd van.
Csak néha, mikor mélyen búgnak a harangok,
reszket meg még porom.
Fájnak az emlékek.
A csontom még nem törött, csak meztelen
és fehér.
Alszom.
Szívem hamujába nesztelen
kúszik egy fagyökér
és ezt
úgy érzem,
mint amikor régen
a Dunaparton este, lenn,
elnéztem a karcsú, villogó hajókat,
amint lassan-lassan távolodva
elvitték a szent, a tiszta álmodókat.
csillapíthatatlan éhség
és szomjúság
valami végzetes félreértés vezérli
egymás felé tapogatódzó lépéseinket
és nincs föloldás: nem értjük egymást
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
istent teremtettem a saját képemre és
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
a mélységekből kiáltok hozzád Uram
az egymásnak ellentmondó
magyarázatok közt
tévetegen járok üres az elmém üres a szívem
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
követni talán már erőm se kedvem se lenne
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
a mélységekből kiáltok hozzád Uram
egymás nélkül mégsem
élhetünk
szükségünk van a másik test melegére
az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
a mélységekből kiáltok hozzád Uram
