Kategória: Szerzők

  • Tóth Árpád: Harangvirág

    Harangvirág, harangozz, hallgatom.
    Szeretnék boldog lenni egyszer.
    Boldog lenni, nagyon, nagyon.
    És nem leszek, ha nem igyekszel.

    Most süt a nap, kék csoda vagy,
    Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
    Ha van, őrjítő titkodat
    Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

    Jaj neked, ha most legurul a nap,
    És kék szépséged áhítata lusta,
    Meg nem rezzenti holt szirmaidat
    Többé az Isten semmi angelussa.

    Fagyott virág, majd állasz a tetőn
    Az özvegy erdő barna bánatában
    A hideg felhők alatt reszketőn,
    Sírnál, de hangod nem talál utánam.

    1925.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Pompázó, lusta, édes alkonyat…

    Pompázó, lusta, édes alkonyat
    Arany szeme méláz a lomb közén át,
    De roppant árnyak, feketék és némák,
    Cammognak már a vén erdő alatt.

    Alaktalan vad alakok, a fákhoz
    Dől szörnyű testük, és sóhajtanak;
    Szegény, vak rémek, mit óhajtanak?
    Tétova, ferde, nagy karjuk kit átkoz?

    Ó, a sötétség! érzed? zűrös árja
    Átömlik rajtad: minden pórusodba
    Betódul, hűsen, selymesen, suhogva,
    S szived átfonja fekete hinárja…

    1917.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: Megöltem egy pillangót

    Megölök egy pillangót,
    Óh, áldott isteni perc,
    Szent kéje az ölésnek:
    Minden gyűlöletemért
    Hal meg e szines féreg.

    Ki várja a holnapot:
    Igy várja azt a holnap.
    Vágjon elé a halál
    Minden boldog mosolynak,
    Szakadjon meg az erő,
    Kezdetén nagy vívásnak,
    Ne legyen víg lakoma
    Az élet mindig másnak.

    Tűz legyen minden arany,
    Minden boldog csók méreg.
    Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
    Hát ezért öllek én meg.

    S boldog vagyok, mert öltem.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Arany János: Ha álom ez élet…

    Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
    Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
    Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
    Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?

    S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
    Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
    Bánatból, örömből az örömrész hol van?
    Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

    Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
    Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
    Kínja vonaglásban adja jelenségét,
    S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.

    Volna hát legalább a fájdalom élénk,
    Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Hőmérő

    Volt néha úgy, hogy negyvenet,
    Sőt szinte negyvenegyet mutatott.
    Akartam tudni.
    Ámde a testvérek
    Szentül és nagyszerűn tudtak hazudni.
    Sohasem vallottak be többet
    Mint harmincnyolcat s egypár tizedet.

    Egy testvérem volt, ki nem hazudott.
    Csak mondta halkan és határozottan:
    „Miért kíváncsi rá?
    Tükröt s hőmérőt betegeknek
    Sohasem mutatok.”

    Aztán a higany lassacskán esett,
    Leszállt a vörös Rubikon alá
    És szépen ott maradt.
    Harminchat hat…
    Harminchat hat…
    Tűz többé nem égette testemet –
    Akkor egy Kéz belém csóvát vetett
    S égig növelte lelki lázamat.

    Ó, áldott nyugtalanság,
    Melyből vers vers után
    Mint a virág fakadt.
    Ó, Szentlélekkel teljes
    Kórházi éjjelek –
    Ezt a lázat
    Vajjon milyen hőmérő méri meg?

    De akadt hőmérője ennek is:
    Ama testvér szeme.
    Csak rámtekintett reggelenkint s tudta:
    Rohan a lázam
    Bíboruszállyal ismét felfele.
    Tudta: sugárzó homlokom mögött
    Valami készül, vagy talán már kész –
    S mielőtt kiment, mosolyogva mondta:
    „Megint befele néz…”

    A higany akkor is szenvtelenül
    Mutatott harminchat hatot –
    Az én testvérem hőmérő szeme
    Negyvenegyen felül
    Nagy, szent, gyógyító lázat olvasott.

    1935. január 5.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Finikének

    A boldogságot akkor érezed meg,
    Mikor már nincsen, mint a madarat,
    Mely az erdőnek nyári éjszakáján
    Fölötted álmodott vén fának ormán
    S akkor láttad meg, mikor elröpült.

    A boldogság az, ami volt. Az élet
    Csak szenvedés, csak álom, bús, ködös.
    Örök csak az, mi túl e földeken,
    Emlékek boldog szigetén dalol már,
    Kálvária-domb minden tűnt öröm,
    Melyen megváltó bánatunk köszönt!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: A megfagyott gyermek

    Ily késő éjtszaka ki jár
    Ott kinn a temetőn?
    Az óra már éjfélt ütött,
    A föld már néma lőn.

    Egy árva gyermek andalog,
    Szivét bú tölti el;
    Hisz az, ki őt szerette még,
    Többé már fel nem kel.

    Anyja sírjára űl, zokog
    Az árva kis fiú:
    „Anyám, oh kedves jó anyám!
    Szivem beh szomorú!

    Mióta eltemettek itt,
    Azóta bús fiad.
    Nincs a faluban senki most,
    Ki néki csókot ad;

    Nincs senki, a ki mondaná:
    Szeretlek gyermekem!
    Puszta a ház, hideg szobám,
    Nem fűtenek nekem.

    Melléd temetve én is itt
    Miért nem nyughatom?
    Szegény és elhagyott vagyok,
    Hideg a tél nagyon!”

    Az árva búsan zengi így
    Kinos panaszait;
    Felelve rá a téli szél
    Üvöltve felsivít.

    A gyermek fázik, könnyei
    Elállnak arczain;
    Borzadva néz körűl, de itt
    A holtak hantjain

    Mély nyúgalom uralkodik;
    A csend irtóztató,
    Csak szél sohajt a fákon át,
    Sziszegve hull a hó.

    Fölkelne, jaj! de nincs erő;
    Lankadva visszadűl
    A kedves dombra, – felsohajt,
    S mély álomba merűl.

    És ím az árva boldogúl,
    Jól érzi most magát:
    Elmúltak minden gondjai;
    Az álom hív barát.

    Szive még egyszer feldobog,
    Mosolygnak ajkai;
    Csöndes-nyugodva alszik ott –
    Meghaltak kínjai.

    1833.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: A befagyott Visztulához

    Eljött a tél s rossz napjaid,
    Befagytál, szép folyó!
    Jégláncz szorítja testedet
    S fehér sírtakaró.

    S kevélyen jár a gaz csoport
    Szent árjaid felett,
    Lábbal tiporva kínodat,
    Felvágva kebledet.

    Te némán állsz, s már hirdetik
    Örök halálodat,
    Már zsarnokid szined felett
    Építik házukat.

    De éjtszaka, ha némán áll
    Az elhagyott határ,
    Mozogni kezdnek habjaid.
    Tavasz közelg-e már?

    Közelg! Oh ébredj, nagy folyó!
    Emeld hullámidat,
    Im a mező már zölden áll,
    Törd széjjel lánczidat.

    És zúgj tovább örömtelin,
    Győzelmed fényiben;
    Nincs több, ki mostan merne még
    Tiporni kebleden.

    1838.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: Dalnok és király

    Szélvész üvölt, – a tenger
    Egy sajkát zúg körűl,
    Rajt’ egy öreg király és
    Egy ifju dalnok űl.

    S mig korona övedzi
    Az aggnak ősz haját,
    Még fris babér az ifju
    Redőtlen homlokát.

    „Mit ér mostan hatalmam, –
    Szól búsan a király; –
    Ki annyi harczban győzött,
    Dicsetlen sírt talál.

    A nép könnyen felejti
    Meghalt királyait,
    Csak a ki jutalmazza,
    Említi tetteit.”

    „Isten veled, szerelmem! –
    A dalnok énekel; –
    Isten veled örökre,
    Ifjadnak halni kell.

    Ha majdan énekemnek
    Ismétled hangjait,
    Gondolj reám is akkor,
    Ki némán fekszem itt.

    Elég gyönyört találtam,
    Ne sírj, oh kedvesem:
    Szerettem, énekeltem,
    És ez elég nekem.”

    S a tenger inkább ordít,
    A szél inkább fütyül,
    A sajka szirtre vetve,
    Törötten elmerűl. –

    Megszűnt a vész, nyugodtan
    Áll a tenger megint,
    A holdvilág felkelve,
    Reá ezüstöt hint.

    A dalnok fris babérja
    Fenn úszik tükörén:
    Az aggnak koronája
    Temetve fenekén.

    1835.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Rétegek

    Orgona hanggal hangzik az ének,
    Ünneplik napját Megváltónk
    Mennybemenetelének.

    Ott térdel a nép
    Sürűn egymás mellett:
    Durva szövetü földi alakok
    Terjesztik a köznapiság lehét.
    Minden szívben sajátos kicsinyes gondok:
    Az önzés, a vétek. –
    Közöttük téved,
    Az őrület sötétlő árnya,
    Anyagiasság durva homálya.

    Növendék lányok szines ruhákban,
    Fejecskéjükben: hiúság gondja,
    Érzésűk: „kényelmetlen”
    Czifra, szokatlan, új öltözetben.

    * * *

    Amott egy sorban hetyke legények:
    Kihívó szemek felvillanása.
    Még most is? – Itten?
    – Hisz’ jó az Isten! –

    Öreges asszonyok.
    – Hosszú az élet –
    De minek éltek?
    Szivűkben még mindig az anyag hatalma,
    Mely egyre csalja
    A földi embert
    Vágyról vágyra,
    S nem nyujt nyugalmat, és nem nyujt élvet.

    * * *

    De im, a sok lehajtott fej felett
    Kitárt nagy templom ajtón
    Beolvad, beözönlik
    A forró, arany déli fény.

    Tömjén-felhőkön szállva
    Napfény, s égő viasz-gyertyák sugárja
    Arany fátyolt szőtt, mely ott lebeg
    A sötétlő fejek felett.

    * * *

    S a fátyolon túl, egy más rétegen,
    Magasztos-édesen,
    Elszálló hanghullámok:
    Az orgona mély, zúgó hangja.

    * * *

    Keresztül tör most rajta
    Fényes sugárként
    Az oltár felöl felhangzó szó:
    Sursum corda!

    * * *

    E szóba füződik most minden eszmény,
    Mely mint fehér vágy, tiszta gondolat
    Ott lenn fakadt
    A sötétlő szivekben:

    A szeretet egy-egy csilláma,
    A hit, a lelkesülés, a remény.
    Felszáll e szóval, mint kúszó növény
    Sugár fa ágán,
    Hogy nő, hogy terjed!

    Már áttöré a templom boltivét,
    Már ottan száll
    Napsugaras, kék, forró nyári égen,
    Mint egy hatalmas nagy madár.

    * * *

    Hogy lenn maradt a vétek,
    Salak, sötétség,
    Oh e legfelső réteg!

    Nagy Istenség, ezen keresztűl látlak,
    Felszállok hozzád,
    Im, elérlek!

    Forrás: Vers mindenkinek