„…És megvakultak
hiú szemeim…”
Ady
Csontkezemmel ezeket
írtam tegnap:
Adynak.
Már olyan jó. Hangtalanok a hangok.
A szemeimben is
megvakultak a fények.
Csönd van.
Csak néha, mikor mélyen búgnak a harangok,
reszket meg még porom.
Fájnak az emlékek.
A csontom még nem törött, csak meztelen
és fehér.
Alszom.
Szívem hamujába nesztelen
kúszik egy fagyökér
és ezt
úgy érzem,
mint amikor régen
a Dunaparton este, lenn,
elnéztem a karcsú, villogó hajókat,
amint lassan-lassan távolodva
elvitték a szent, a tiszta álmodókat.
